Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)

2006-01-14 / 10. szám

» HÍDLAP • 2006. január 14., szombat indiai magazin

Kocsis L. Mihály

Durcás Fletó Snagovban

A Kárpótlás-medence visszavár (Befejező rész)

Különös változás ment végbe a Lormájeren, ahogy távolodott Snagovtól Bús elnök külön-helikoptere (Number One). Az addig kutyazacskóival zavartan babráló, ködös tekintetű ember fokról fokra kezdett kiegyenesedni, már-már teljesen gerincesnek látszott - a Lin- né-féle (Carl von) besorolást is figyelembe véve -, megköszörülte a torkát (önmagában ebben is volt önérzet), és kijelentette: „Na, lássuk, komám, mibó'l élünk!" A „komámra" Fletó csá... alkirály úr őkegyelmessége láthatóan összerázkódott, efféle fraternizáláshoz nem volt szokva, mióta levette az úttörőnyakkendőjét, és felkenték. Először a nyakkendővel a padlót, majd vele Kátyúföldet, úgy is, mint vezér és kancellár. (De ne feledjük: mindez csakis Bruxelles nagyherceg legmagasabb jóváhagyásával volt lehetséges!)

„Nem kell nekem kutyazacsó, egy szál se! Az én kutyám oda szarik,

s

ahova akar. En vagyok őfelségém I. Fletó" - jelentette ki határozottan, ám de kissé durcásan (ahogy szokta, ha valami nem tetsző dolog történik körülötte - nem hiába nevezték Durcásnak, igaz, csak zárójelben.)

„ Ez azonban nem így van " - mondta erre szigorúan Májer úr (Lord), és én kezdtem tartani attól, hogy előbb-utóbb baj lesz a koalícióval, illetve a koalamackókkal (még szerencse, hogy ott, a távoli Ausztráliában, de mi dolgunk velük).

T

alán emlékeznek még, hogy Fletó kissé megingott, amikor az Egyesült Áramok elnöke elhagyott minket. De csak ó, a széke nem (trónusáról nem beszélve). Legalábbis ezt remélte. Nem tudom, talán titokban számított rá, hogy Bús elnökkel tarthat, hiszen ő is számos szép és megbízható börtönt ismer ebben a földrajzi térségben, ugyan Snagovban ő is most volt először, alkalmas hely, csak a kecsketejet unja már, ami érthető. Talán azt hitte, kicserélik a Májerral, hiszen ő nyilván sokkal kevésbé hiányzik otthon, mint egy király, aki nélkül bizony megáll az élet (előbb-utóbb). Kicsit el is ájult - ha még emlékeznek -, de addig mostuk, amíg tiszta nem lett a lelkiismerete, ami nélkül (jól tudjuk) lehetetlenség kormányozni egy népet, még ha olyan békés is, mint a káty. (Igen jámbor fajta. Többnyire nem is kérődzik, csak kér, és nem vesz, vagy ragad. Ámbár a kezéhez...? - olykor persze! Ezt azonban az uralkodó elnézi neki; jut is, marad is, a nyomtató lónak sem kötik be a száját. Legfeljebb a szemét.)

De amikor a zacskós megszólalt, akkor már magánál volt (sokszor hangsúlyozta már nekem, hogy mennyire szereti ezt az állapotot). Idegrendszere azonban kezdett kissé meg- gyűrődni, ami nem csodálható, hiszen valaki úgy szólalt meg legmagasabb jelenlétében, hogy előzetesen nem kért rá engedélyt. „Mi van - súgta nekem félhangosan -, uszodát akar ez építeni, vagy mi? Assziszi, hogy mindent lehet a koalícióban?” Tudni kell, hogy amikor Fletó őfelsége az uszodát emlegeti, akkor jobb messzire kerülni (de most nem volt hova). Ráadásul meg Májer, úgy látszik, elérkezettnek látta az időt, hogy végre előjöjjön a farháttal, s mondott egy combosat: „Jó volna, ha kihasználnánk ezt a lehetőséget arra, hogy beszéljünk végre a ciklusról is. Mens sana in corpore menses. Illetve havibaj.” Es a furcsa az volt, hogy amikor ezt kimondta, egyszerre vetette fel a koalíció kérdését, valamint a fejét. (Ezt különben máskor is megfigyeltem már a káty főurakon.)

Fletó segítségkérőén nézett körül, Dumitru (a hallgatag gondnok) éppen kapcsolatot próbált találni a Restivel (Bucu) - a vészt hozza ránk, ahogy a tojógalambokkal babrál, még majd megfertőz minket ezekkel a madarakkal -, a kecske viszont a távollétével tüntetett. (Ezek a tüntetések sincsenek jó hatással királyunk - al - lelki állapotára. Mellesleg.) Láthatóan tőlem várta, hogy igazságot tegyek, és rá is tettem volna szívesen, ha tudom, hogy momentán hol van. így azonban csak széttártam karjaimat, de persze óvatosan, nehogy azt higgye, hogy magamhoz akarom ölelni.

„Te jó ember vagy, Market - mondta mindazonáltal. - Légy szíves, magyarázd el ennek a politikai csökevénynek, hogy hány, mennyi! Engem örök időkre választott népünk uralkodójává a Köztársaság tér, amely olyan, mint a Sors (vagy Soros? ennek még utánanézek), hisz ő nyitott nekem tért.” És úgy nézett rám, könyörgően, mintha én volnék a Lendvai Ildikó (de én tudtam, hogy nem).

Miközben igazándiból nem értettem ezt a hirtelen támadt koalíciós viszályt a két nagy ember között. Ugye, a helyzet éppenséggel azt követelte volna tőlük, hogy a korábbiaknál is jobban egységbe forrjanak, hiszen - legyünk őszinték - itt, Snagovban egyáltalán nem voltunk a magunk urai, s még a kecske is magasabb státusban volt nálunk, mert igaz, hogy fejtük, de gyakran felugrált a szirtekre (kőszálra). Ez lett a jóindulatú koszorúzásból! Őszintén mondom, hogy magam sem tudom: a véletlen eredményezte-e ezt a helyzetet, vagy palotaforradalom tört ki (mindenesetre komolyabban kellett volna venni őalkirályi fenségének a

titkosszolgálat jelentéseit, hogy az Al-Dumán megjelent az Auróra, persze, Fletó csak legyintett rá, de hát, nem beszél arabusul, ugye).

Mit tegyek? Fliszen elvégre is én csak egy földrajzi felfedező vagyok, s annyit értek a politológiához, mint egy lengyel zászló. Vagy csizmadia a harangöntéshez. Szerettem volna elterelni a beszélgetés fonalát, s merész elhatározással rákérdeztem a Lordmájemál a melegbüszkeség napjára. Hogy s mint állnak az előkészületek? Ki jön elő? S mekkorával? Hány férfit operálnak át a parlamentben a jobb nemi arányok kialakítása érdekében? De ezúttal még ezzel az izgalmas témával sem tudtam elterelni. „Hagyjuk - mondta komoran Májer úr. - Tőke van a menyasszonynak.” De hisz az remek! - próbáltam volna csigázni, de

nem hagyta magát. Szóval, már a tőke sem?! Akkor tényleg nagy baj van. És valóban, lángot vetett a két nagyúr tekintete.

Úgy feszültek egymásnak, mintha két kőszáli szírt voltak volna. (Lettek - akik éppen elhagyják az észt.) Éreztem, hogy történelmi pillanatoknak vagyok tanúja. Itt most talán évszázadokra dől el a káty trón sorsa, s ezáltal az egész káty jövendő. A Lordmájer nem engedett, kenyértörésre akarta vinni a dolgot, nem akartam mondani neki, hogy már napok óta nem láttunk egy darab serclit sem. (Kenyér. Hol él ez?) De Fletón is látszott, hogy nem véletlenül érdemelte ki Petru Meggyeszku (és Pirinene) bizalmát annak idején, amikor főtanácsadó lett a prímszámok mentén. Olyan volt, mint egy támadásra kész sasmadár, vagy turul (de utóbbiban nem vagyok biztos). Mindenesetre kitárta. Az ember szinte várta, hogy mikor kezd körözni fölöttünk. (És még a Lordmájer képzelte magáról, hogy ő egy szabadmadár, nevetséges!)

Az erőviszonyok Fletó kancellár úr mellett szóltak, mégsem lehetett volna fogadni az ösz- szecsapás végkimenetelére. Hiszen annyi bizonyosan látszott, hogy Májer úr sem egy májer, sőt inkább Demszky Gáborra kezdett emlékeztetni, a rettenthetetlen hős lovasra, ahogy terepjárójával egész Horvátországot elfoglalja (egyben az egekbe emelve a káty kutyazacskó exportot). Titánok harca volt ez.

Ti tán, kedves olvasók, kételkedtek ebben, de higgyetek nekem, hogy bizony, nem lehetett tudni, merre fordul a szerencse kereke (hiszen amúgy is forgandó). Én mindenesetre két változatban is megfogalmaztam a szikratáviratot, amelyet küldenem kell a végén, nyilván.

„Én, Lord Demszky Májer, a lengyel királyok egyenes ági leszármazottja ezennel bejelentem igényemet a káty trónra, örökétigre! ”

El kell ismerni, imponáló volt, ahogy ezt mondta. Nemcsak a nyelvét, de a fejét is felvágta (rövid időre bele is tudtam nézni - hát..., de hagyjuk).

Azonban Fletó sem engedett.

„Te utolsó koalíciós társam, te - mert látszott, hogy valami nagyon durvát akar mondani! -, mit te piszkolsz itt szavakkal, könny népe, pih, én uralkodó fonónők büszke sarja, anyja gubbaszt konyhában, gázár arccal, hiszed, hogy veszni hagyom Köztársaság tér bizalmát?! Inkább halál. Reád!”

E

kkor meglepő fordulat következett, mert Fletó kemény arcéle meglágyult (persze, csak kívül), s így folytatta: „Nézd, komám! Nekem tulajdonképpen mindegy volna. Elég nekem a magam baja azzal a sok privatizációval, azt hiszed, könnyű... De muszáj uralkodnom! Pirinene megmondta. Te próbáltál már szembeszállni az öregasszonnyal?”

A Májer tekintete egyszerre megtört. „Pirinene? - rebegte. - A Pirinene. Vagy úgy? Akkor befordulok, és aludok.”

És hirtelen mozdulattal belecsapott Fletó tenyerébe, amely szinte észrevétlenül került elé.

„Itt a kezem, nem disznóláb!” - mondta finom utalással a százlépés politikájára, amiről tudható, hogy mindig leveszi Fletót a lábáról.

Nagy vezérünk tényleg meghatódott. „Gabcsikovo, Gabcsikovo - dünnyögte szeretettel -, tudtam, hogy kaszagyerek vagy Penge!” És tüntetőén elfogadott két darab kutyazacskót Májer úrtól, Bubópestis első emberétől. Ezzel szinte nullára csökkent a koalíciós feszültség. Volt - nincs. Éreztem, hogy itt most évszázadokra dőlt el, és nincs az a toronydaru. (Fent az égen.)

Ekkor jelent meg Dumitru, a hallgatag gondnok a színen. „Gyerekek - mondta -, jó hírem van. Most beszéltem Bucu Restivel, a rummán kormány [cujkaföld] börtönügyi felügyelőjével. Kiürítjük Snagovot, mert Bús elnök igényt tart rá, annyira megtetszettek neki az itteni akusztikai viszonyok. Itt ugyanis a hegyek visz- szaverik, és akkor csak adni kell, ami jelentős mértékben gyorsítja a vallomásokat...” Dumitru hirtelen olyan beszédes lett, mintha nem is lett volna hallgatag.

Fletó átölelte Májer urat.

„Látod, barátom! A Kárpótlás-medanszé visszavár minket...” (Most, hogy Dzsordzs elment, a franciát kezdte gyakorolni.)

Én ebben nem voltam biztos, de nem akartam szólni nekik. Hadd higgyék!

(vége)