Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)

2006-01-07 / 5. szám

htdlaj magazin 2006. január Z, szombat • HIDLAP V A tűz fejedelme II. Rákóczi Ferenc fejedelem tehetségéért és vakmerőségéért „a tűz fejedelmének” nevezte Ocskay László brigadérost, ezt a seregében egy időben nagy megbecsülésnek örvendő katonát, aki azonban nem csak a hadviselésben volt tüzes. Szerette az asszonyokat és ők bizony viszontszerették. Jókai Mór „Az asszonyokról” című írásában így emlékezik rá: „Ocskay László maga is nagy kedvelője volt az asszonyfélének, nem is egyhamar hagyja oda Detrekőt, ha váratlanul a táborába nem érkezik báró Szunyogh Lászlóné született Eszterházy Julian­na grófnő. Budetin, ahol Szunyoghné az apósa kastélyában lakott, jókora futamodás Detrekőtől, de a féltő, sze­relmes asszonyi szívek már abban az időben is távíró útján tudták meg azt, ami őket érdekelte. Szunyoghné ha­marosan felpakolt, és ment Ocskay után Detrekőre. (Hallott már ő is az odavaló asszonyok szépségéről, eré­nyéről, de talán, mert asszony volt, az utóbbiban nem nagyon bízott.) A hintája éppen akkor gördült be Detrekőre, amikor Ocskay brigadé- ros éppen a hajdútáncot járta Thuróczy ezredesnével. Szunyoghné - a feljegyzések szerint szebb és rosz- szabb asszony nem volt az idő tájt ná­la - meghökkenve állott meg a fáklyá­val kivilágított udvar sarkában. Ocskaynak bortól, tánctól piros volt az arca, meg talán attól is, hogy Thuróczynénak meghasadt a ruha a vállán, és onnan bódító fehérség szik­rázott a köntösből.” Ocskay László ellentmondásos egyénisége nem csak Jókait ihlette meg. Herczeg Ferenc talán legsikere­sebb színműve is neki állít emléket. Nyitra megyei köznemesi családban született, tanulmányait a nagyszom­bati jezsuitáknál végezte. Tizenöt esz­tendősen huszár lett a császári hadse­regben, Pálffy János gróf ezredében. Már ekkor is elkövethetett valami ko- miszságot, mert a hóhérral levágatták az egyik fülét. Ezután egy bajtársát meggyilkolta és katonaszökevény lett, Temesvárra ment, majd a jezsuita ne­veléssel kevéssé összeegyeztethetően áttért a muzulmán hitre. Később visz- szatért Pálffy katonái közé, ki is tűnt a spanyol örökösödési háborúban, de botrányos, garázda életmódja miatt túl sokra nem vitte. Később Francia- országba szökött, majd a Rákóczi sza­badságharc kitörésekor átállt a fejede­lem oldalára. Csakhamar - bátorságá­val és ügyességével - olyan érdemeket szerzett, hogy ezredes lett. Szépen gyarapodó huszárjaival gyors egy­másutánban meghódította Lévát, Korponát, Selmecet. Már ekkor el­kezdte Ausztriába és Morvaországba pusztító, hosszú évekig tartó betöré­seit, melyek félelmetessé tették a ne­vét. Úgy is nevezték, hogy „Rákóczi villáma”. Ám nem maradt sokáig hű a fejedelemhez. Hamarosan ismét csá­szári tiszt I. József oldalán. Katonáit is hűségesküre kényszerítette, így azok előbb-utóbb megszöktek táborából. Jávorka Ádám érsekújvári főhadnagy elhatározta, hogy elfogja az árulót. Mikor azonban kurucaival Ocskó elé ért, megtudta, hogy Ocskay már Verbón, a Révai-kastélyban dőzsöl. 1710. január 1-jén koldusnak öltözve belopódzott a kastélyba és kikémlelte, mikor hagyja el Ocskay a várat. Este­felé az országúton vitézeivel lesben állt, és kísérői nagy részének felkon- colása után élve elfogta az áruló briga­dérost és Érsekújvárra vitte. Itt a ha­ditörvényszék Ocskayt előbb karóba húzatásra, majd kegyelemből pallos általi halálra ítélte. Hiába tagadta most meg I. Józsefet, Rákóczihoz való visszatérését ígérve, 1710. január 3-án lefejezték, és fejét a vár bástyáján karóra tűzték. • p. REIN Szeretném, ha tavasszal a nemzet is felébredne... Gyarmati Dezső’ a nemzet sportolója kettős évfordulóra készül í, „Suta” (ahogy a medencék partján becézték a balkezes Gyarmatit) végül nem bírta külföldön, 1958-ban haza­jött; hiányzott neki Magyarország és a játék. Persze, azonnal eltiltották két évre, a nemzetközi szerepléstől pedig örökre. Hát persze, egy disszidens! Akinek ráadásul „ügyei” voltak öt­venhatban. Forradalmi bizottság, zászló, az a bizonyos szovjet-magyar, amely az emlékezetes véres végét ér­te, s ráadásul még győzni is meré­szeltek a nagy Szovjetunió ellen (leg­alább a vízben). Szóval, nehéz időszak volt ez Gyar­mati Dezső életében. Még a Sport­uszodából is ki volt tiltva, csak a Tü­zér utcában edzhetett, s várhatta az eltiltás végét. Akkor viszont csapatot kellett találnia, ami nem volt könnyű. Ma nevetve meséli, hogy a Vasas ak­kori kiválósága, olimpiai bajnok társa (Markovits Kálmán) azzal hessegette el az ötletet, hogy esetleg oda mehet­ne játszani: „Gyarmati olyan, mint a Milói Vénusz.” „Hogyhogy?”, kér­dezték csodálkozva. „Szépnek szép, de nincsenek karjai...” Iskola a javából De aztán kiderült, hogy mégis vannak. Hajaj, de mennyire. Hol? Hát a Fradiban! Ahova pedig eleve nem akarták engedni. (Egy Gyarma­tit? A nacionalisták közé?) Pártköz- ponti kilincselés kellett, s egy bizo­nyos nagytekintélyű Sándor elvtárs végül úgy bólintott a klub kérésére, hogy a játékost tette felelőssé: ne­hogy tüntessen mellette a közönség. Erre mit tesz Isten? 1960 telén, egy Dózsa elleni MNK-döntő után a fe­dettben (2:1 a Fradinak, mindkét gólt Gyarmati lőtte) a közönség fel­kapta a vállára és úgy hurcolta kör- be-körbe. „Én meg kiabáltam, tegye­nek le, ne ünnepeljenek, mert kirúg­nak a csapatból.” Ahogy Suta pontosan elmagya­Gyarmati Dezső Budapesten szü­letett 1927-ben. Az NSC-ben kez­dett játszani, első nemzetközi eredményét a londoni olimpia ezüstérmével érte el. Háromszo­ros olimpiai, kétszeres Európa- bajnok. Az ötvenes években az Újpesttel, a hatvanas években az FTC-vel nyerték sorozatban a ha­zai bajnokságokat. Szövetségi kapitányként négy aranyéremre vezényelte csapatát (1973-77). A nemzet sportolója. rázza azt a második gólt, nagyon megértjük a közönség lelkesedését. „Teljesen kijátszottam a kapust, a végén akár be is fejelhettem volna. De így nem alázhatja meg az ember az ellenfelet.” Pláne, ha ez az ellenfél az ő egyko­ri csapata. Az Újpest. Gyarmatinak két nagy korszaka volt a vízben (meg persze egy harmadik, a parton, edző­ként, szövetségi kapitányként!), s az első Újpesthez köti. 1948-ban hívták oda, még az UTE-hoz, s onnan lett sokszoros magyar és kétszeres olim­piai bajnok. „Amikor odamentem, én voltam a tanuló, mindenki nyolc-tizenkét év­vel öregebb, tapasztaltabb, Vízvári „Wasser”, az öreg Martin, Kislégi, Pataki, Vágó II, Szittya, Lemhényi, Hóiba...” Utólag is mondja: jó dön­tés volt, hogy az Újpestet választot­ta. „Inkább vagyok Rómában utol­só...” Szóval, tényleg, az ötvenes évek fordulójának nagycsapata volt az. Iskola a javából. Mister Vízilabda És Gyarmati Dezső nagyon meg­tanulta ezt a játékot. Csínját-bínját, fineszét, gazemberségeit (mert olyan is van; a víz sok mindent eltakar). Ha egy sportágnak van Number One-ja, ő bizonyosan az. Nemrég volt a Véres játék című amerikai dokumentumfilm zártkörű bemutatója (tavasszal kerül majd a mo­zikba), amely a melboume-i vízilabda „döntőt” idézi (és persze a forradal­mat). Gyarmatinak összeszorult a szí­ve, ahogy hirtelen visszarepült az idő­ben. Mond ekkor egy érdekes monda­tot (ott, a Komjádi uszoda előterében, ahol beszélgetünk): „Szeretném, ha ta­vasszal a nemzet is felébredne...” Mitől ébredne? A filmtől? Vagy at­tól a másiktól, amely Andrew Vájná produkciójában készül (Szabadság, szerelem címmel), s amely ugyanen­nek a sporteseménynek dramatizált változata lesz. (És persze ugyanazé a forradalomé.) „Az öreg „Msevi” azt morogta a filmbemutató után, hogy én voltam a provokátor... Marhaság! Kellett ott provokálni?!” (Pjotr Msvenieradze, a szovjet csapat egyik legjobbja. Mel­lesleg a mérkőzést mindenki döntő­ként emlegeti, pedig csak elődöntő volt. Az ezüstérmet a jugoszláv együttes szerezte meg. - A szerk.) De azt „Suta” is elismeri, ha nem re­ped fel a meccs végén Zádor Ervin szemöldöke, ez is csak egy átlagos üt­közet. így azonban, hogy vastagon folyt róla a vér, ahogy kikászálódott a medencéből, hát valóban elszaba­dult a nézőtéren a pokol. „Mi legfel­jebb annyit tettünk, hogy szóltunk Ervinnek, ússzon át a közönség felő­li oldalra.” Tény, hogy a mérkőzést nem lehetett folytatni. Élő emlékezet Aki a hetvennyolc éves Gyarmatit elnézi, nem az öregség jut róla az eszé­be (még szép!), hogy azonban felette is múlnak az évek, inkább csak annyiból érzékelhető, hogy egyre több emlék bukkan elő gondolataiban. Egy Újpest - FTC meccs például, a Tungsramon. Vágó II szólt neki, nem menne-e hátra uszóbekknek, mert róla mindig lefordul „a Nándi”, ha nem megy, legfeljebb majd cserél­nek. Ment! A lilák 3:l-re győztek, Gyarmati három góljával. Három­szor úszott meg arról a Táltosról, aki 100-tól 1500-ig a leggyorsabb magyar úszó volt akkoriban. „Ha elkísérsz a lakásomra, mutatok neked egy fényképet, aminek hátol­dalára azt írta „Siki” (Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművész, aki az Ár­pád gimnáziumban a Gyarmati előtti padban ült - A szerk.), hogy...” No persze, ennek is megvan a tör­ténete (ha már év végi anekdotázásra kértük hősünket); a matekfelelést el­kerülendő egy gombostűvel finoman megszúrta áldozatát, mire Bajcz „Zsiga” tanár úr fölmordult: - „Sinkovits fiam, ha annyira akar fe­lelni, hát jöjjön ki!” Dezső ezt is megúszta. Pedig a névsorban sokkal előbbre volt. • Kocsis L. Mihály i.5 wV-vh io, ,, A KMa.vi.«-. Sinkovits Imre (a nemzet színésze) Gyarmati Dezsőnek (a nemzet sportolójának) egy fénykép hátoldalára, azokról az időkről, amikor szerepeket, gólokat, kitüntető címe­ket még az idő méhe rejtette: „45 év után is „seggszurkálva”, ám forró „hegtelen” szeretettel ölel Siki...”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents