Hídlap, 2006. január (4. évfolyam, 1–21. szám)
2006-01-21 / 15. szám
• HÍDLAP • 2006. január 21., szombat hidlaf,magazin Asszimiláció, integráció London és Párizs után „Már nem a bevándorlás, hanem a megszállás problémájával kell szembenéznünk. ” (Valéry Giscard d’Estaing, Figaro Magazine, 1991. szeptember 21.) A multikulturalizmus hívei abból indulnak ki, hogy a különböző etnikai, vallási és nyelvi-kulturális közösségekből származó egyének együttélésének egyik legfőbb feltétele a nyelvi-kulturális asszimiláció. A kisebbségek a magánéletben és az önszerveződések szintjén megőrizhetik eredeti identitásuk jelentős részét, de a közéletben asszimilálódniuk kell. A multikulturális társadalom modelljének népszerűsítői mélyen hallgatnak arról, hogy nincs tökéletes asszimiláció, mert a természetellenes folyamatok végeredménye mindig részleges, töredékes. Nyelvi-kulturális identitását senki nem változtatja meg önként, mert ennek a folyamatnak előfeltétele, hogy az egyén kiszakadjon természetes közegéből, elszigetelődjék, ráadásul később még arra is rákényszerülhet, hogy szembeforduljon az őt eredetileg meghatározó közösséggel. Érdekes eredménnyel ért véget az Amerikai Egyesült Államokban végzett kísérlet, amelyben emberek agyi tevékenységét vizsgálták. Az senkinek nem okozott meglepetést, hogy a fehérek fekete arc láttán, míg a feketék fehér arc láttán produkáltak rejtett, rasszizmusra, előítéletre utaló jeleket. Az elgondolkodtató újdonságot az okozta, hogy az asszimiláns feketék a fekete arcok láttán - öntudatlanul is - ugyanolyan előítéletesnek bizonyultak, mint a fehérek a fekete arcok láttán. Ez a jelenség azt a felfogást erősíti, amely szerint az asszimiláció valóságos alapja és feltétele a saját közösségekkel szembeni ellenszenv és elutasítás, illetve ezek elsajátítása. Más jellegű problémákkal küszködnek a második- és harmadikgenerációs asszimiláltak, akik már jogilag, nyelvileg és kulturálisan is a többségi társadalomhoz tartoznak ugyan, ennek ellenére vallásuk, bőrszínűk vagy éppen szokásaik miatt hátrányos helyzetűnek és kirekesztettnek érzik magukat. Ilyen élethelyzetben lévők hajtottak végre öngyilkos terrorakciókat Londonban, 2005 nyarán. Pedig ők már angol környezetben szocializálódtak: az óvodától az egyetemig a többségi társadalom normái szerint éltek, asszimilációjuk mégsem volt tökéletes. Az általuk felrobbantott bombák alaposan megtépázták a liberalizmus ideológiájára épített társadalmi gyakorlat használhatóságába vetett hitet. Úgy tűnik az asszimiláció nem képes biztosítani a különböző etnikumok, kultúrák és vallások zavartalan, harmonikus együttélését. A francia külvárosokban 2005. október végén fellobbanó éjszakai tüzek ugyancsak ezt bizonyították. A baloldali és liberális értelmiségiek még ma is érvényesnek gondolják azt a meglehetősen egyoldalú és primitív magyarázatot, mely szerint a faji-etnikai kisebbségek problémáit kizárólag a nacionalizmus, a rasszizmus és az antiszemitizmus okozza. El sem jutnak odáig, hogy az együttélés okozta problémák sokszínűségét, bonyolultságát (komplexitását) felfogják. Ennek a leegyszerűsítő és eleve megbélyegző szemléletmódnak nyilvánvalóan komoly szerepe van abban, hogy a beilleszkedéssel kapcsolatos társadalmi problémákról szinte lehetetlen nyíltan, tabuk nélkül, a kérdés súlyának megfelelő komolysággal beszélni. Látva a Párizsból kiinduló zavargások öncé- lúságát, valamint a másod- és harmadgenerációs arab és fekete származású fiatalok esztelen randalírozását, Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter csőcseléknek minősítette az elkövetőket. Alain Finkielkraut francia filozófus sem hallgatott: „Nem hunyhatjuk be szemünket a fölött, hogy vannak köztünk idegenek, akiknek Franciaország adott menedéket, és gyűlölik Franciaországot, amely befogadta és integrálni akarja őket.” Mindebből a francia baloldaliak és liberálisok arra a következtetésre jutottak, hogy végeredményben a hasonló véleményeket megfogalmazók az okozói és előidézői a külvárosokban zajló zavargásoknak. Ok a felelősek azért, hogy a külvárosokban iskolákat, óvodákat és buszokat gyújtottak fel, és nem hatotta meg őket az sem, ha egy mozgás- sérült nő zokogva kért segítséget. Jellemző, hogy Hegedűs Zsuzsa, a Párizsban élő SZDSZ-es orientációjú szociológus - a Magyarországon működtetett Tégy a gyűlölet ellen! nevű mozgalom szervezője - szerint nem csőcselékről, hanem szegény feketékről van szó, akikkel a lakosság szolidáris, s védi őket, beleértve még azokat is, akiknek a szomszéd fiú gyújtotta fel az autóját és az éttermét. Persze politikailag ez így korrekt: mindenféle idegent, másságot tisztelni, sőt szeretni kell. De egyre többen vannak, akik a „politikailag korrektekben” Európa sírásóit látják. A méltányolható többségi álláspont szerint, aki itt akar élni, az alkalmazkodjon az európai normákhoz, fogadja el a keresztény tanításokra és etikára visszavezethető nyugati értékrendet. A történtek megosztották a közvéleményt. A francia külvárosok lázadói jórészt fiatal, dühös nihilisták voltak. Nem volt céljuk, követelésük. Feleslegesnek érezték, illetve érzik magukat. Főként olyan közösségi helyeket gyújtottak fel, melyeket maguk is használtak. Sokak szerint a lázadás valódi oka a rossz szociális helyzetben keresendő: nem azért lázadtak, mert más vallásúak vagy más a bőrük színe. A valódi ok: a társadalmi mobilitás hiánya. Elégedetlenségüknek nincs köze az iszlámhoz, ők ugyanis annak a növekvő társadalmi csoportnak a tagjai, akiket az underclass-lét, azaz a diszkrimináció, a társadalmi létből való tényleges kirekesztettség sújt. (Ez a helyzetleírás Franciaországra vonatkozóan csak részben igaz.) Mint már utaltunk rá, azok helyzete a legproblematikusabb, akik integrálódtak ugyan a francia társadalomba, de úgy érzik mindez hiábavaló volt, mert így sem fogadják be őket. Pedig esetükben az asszimiláció a lehetséges mértékig már lezajlott. Miközben a baloldali médiumok a bevándorlók, illetve azok leszármazottainak sorsán siránkoztak, alig esett szó a francia-francia Jean- Jacques Le Chenadec úrról, akinek az volt minden bűne, hogy féltette az utcán parkoló autóját, és ezt elmondta egy csuklyás fiatalembernek, aki válaszként akkorát ütött, hogy Le Chenadec úr másnap belehalt sérüléseibe. A másik áldozat, egy mozgáskorlátozott nő, aki egy benzinnel lelocsolt, majd fölgyújtott buszon vesztette életét. Más interpretációk szerint Párizsban valóra vált Sámuel P Huntington jóslata a kultúrák összecsapásáról. E felfogás hívei szerint a muzulmánok és az észak-afrikai arabok kezdtek háborúzni az európai kultúra, illetve az ezzel együtt járó, ezt megtestesítő normák és hagyományok ellen. Kétségtelen, hogy a különböző kultúrák, civilizációk egymással többnyire ösz- szeegyeztethetetlen értékei könnyen válhatnak állandó konfliktusforrássá. De vajon megtiltható-e bárki számára, hogy észrevegye egy másik kultúrkörben a számára rosszat? Es milyen eszközökkel kényszeríthető arra, hogy ezt a tudását ne ossza meg másokkal? Miért magától értetődő, hogy egyébként szabad társadalmakban, nyilvánvaló szociológiai tényekről és ösz- szefüggésekről még csak kérdezni sem szabad? Egyre nyilvánvalóbb, hogy az úgynevezett befogadó Európa liberális gondolatát képviselők - akaratlanul is - a fehérek által teremtett keresztény, európai, nemzeti-polgári kultúra felszámolásán munkálkodnak. Európa nem oldhatja meg a harmadik világ gondjait, és azokat nem is lehet Európában megoldani. A kulturális és vallási sokszínűség preferálása nem biztosítja a társadalmak működőképességét. A „te is más vagy, te sem vagy más” elvének hangoztatása nem old meg semmit. Az „őslakos” franciák 70 százaléka ma sem szeretne bevándorlót a szomszédjának. A legtöbb európai országban - a multi- kulturalizmus filozófiájára hivatkozva - hagyták, hogy a különböző vallási csoportok és etnikai közösségek, a nélkül éljenek egymás mellett, hogy törekedniük kellett volna a többségi társadalom értékrendjének elfogadására. Most kell szembe nézni azzal a problémával, hogy Franciaország képtelen volt integrálni a lakosság tíz százalékát kitevő muzulmánokat. A megoldást nehezíti, hogy az Európai Unió több paktumot kötött az Arab Ligával arról, hogy a muszlint bevándorlókat nem kötelezhetik a befogadó ország értékrendjének és kultúrájának elismerésére, illetve elsajátítására. Ennek tudatában különösen érdekes, hogy a szélsőséges muszlim fiatalok egy része most azért dühös, mert Franciaország úgymond cserbenhagyta őket. Ebben az összefüggésben meglepő, hogy néhány hazai, zsidó identitású, balliberális közéleti személyiség az arabok esetében a teljes asszimilációt szorgalmazza. „Ami pedig a francia lázadást illeti: valóban a francia (és a brit, és a német) állam bűne, hogy elmulasztotta - nem integrálni, hanem kőkeményen asszimilálni muszlim közösségeit. Asszimilálni, mert aki itt akar élni, az ne gyújtogasson többségi intézményeket, ne öljön melegeket és zsidókat, ne legyen többnejű, ne hirdessen kalifátust, bizony alkalmazkodjon a nyugati értékrendhez, és ne álljon máshol, mint a szabadság, a joguralom és az alkotmányos, liberális demokrácia talaján. Ott viszont abszolúte.” (Seres László, Élet és Irodalom, 2005. december 2.) De vajon vonatkozik-e mindez minden más etnikai kisebbségre, illetve ortodox vallási csoportra is? Dánia egyébként az elsők között vetett véget az eddig folytatott liberális gyakorlatnak. A bevándorlóknak ezután egy 17 pontos nyilatkozatot kell aláírniuk, amelyben lényegében tudomásul veszik a többségi társadalom elvárásait. A dán bevándorlási törvény szerint már most vállalniuk kell, hogy önellátóak lesznek, megtanulnak dánul, és elsajátítják a dán társadalom alapvető értékeit. Az új gyakorlat megszületésében nyilván nem kis szerepe volt annak a felismerésnek, amelyet a legmarkánsabban Roberto Castelli olasz igazságügy-miniszter fogalmazott meg, aki a bevándorlókat azokhoz a népvándorlás kori barbárokhoz hasonlította, akik miatt ösz- szeomlott a Római Birodalom. Dánia a dánoké, Európa az európaiaké. Ez így természetes. Az európai társadalmakban a bevándorlással kapcsolatos problémákra tökéletes megoldás - a már említett individuálpszi- chológiai és társadalomlélektani problémák miatt - nem létezik. Gyógyírt és részleges sikert csak egy konszenzusos közösségi integráció hozhat, aminek keretében a többségi nyelv és normarendszer kötelező elsajátítása mellett egyenrangúként létezhetnek más nyelvek és kultúrák is. A bevándorlók a jövőben nem hagyhatják figyelmen kívül a többségi társadalmak nyelvét, kultúráját és elvárásait. (Megjelent: Magyar Nemzet, 2006. január 5.) • Tóth Gy. László
