Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-12-24 / 252. szám

• HÍDLAP • 2005. december 24., szombat Kocsis L Mihály Durcás Fletó Snagovban A szorosabbra fűzés átmeneti nehézségei (Harmadik rész) Kezdjük megszeretni a kecskéket itt, a félreeső Snagovban, a Nagy Imre Emlékházban, ahova pillanatnyilag beszorult a magyar uralkodó, I. (Durcás) Fletó, aki - útban a rummán (cujkafóldi)-káty (ungárbungár) barátság, valamint a közös kormányülés felé - heveny koszorúzásból kifo­lyólag került egyet erre, nagy elődje kedvelt pihenőhelye felé. Habár erede­tileg ennyit nem akart volna pihenni. Különben sem olyan, hogy csak úgy szeretne. Pihenni, meg, holmi babérokon. Az nem megy neki, ennyire már én is ismerem, aki pedig csak alkalmi kísérője vagyok ezen az úton, lévén nem születtetett káty, hanem brit alattvaló. M egsúgták, hogy részben ennek kö­szönhetem a kitüntető meghí­vást, hiszen Fletó vezér és kan­cellár kedveli azokat az embere­ket, akik mintegy genetikailag tisztelik a király­ságot és főként a királyokat, s valóban, nekünk, briteknek ez már a vérünkben van, olyan ter­mészetességgel ejtjük ki szánkon a fenség szót, mint akik tudják: királyok voltak, vannak és lesznek, ez a világ rendje, de még (sőt) véletle­nül sem mondunk helyette elvtársat, ami itt, Kátyúföldön (illetve nem itt, Snagovban, ha­nem ott!) elő-előfordult megzavarodott volt kisz - és nagyobb - egykori párt tisztségviselők esetében, akik meglehetősen nagyszámban for­dulnak elő Fletó csász..., király urunk közvet­len környezetében (vagyis alkirály - pontosít- sunk; nehogy Bruxelles nagyherceg, aki a kine­vezésére a pecsétet ráütötte - legmagasabb ájrópai jóváhagyásként - netán megneheztel­jen), a magam részéről készséggel elismerem: nem könnyű megszabadulni a régi beidegzé­sektől. Nos tehát, annyit akarok mondani, hogy egész jól elvagyunk itt, új helyzetünkben. Fletó nagyúr és kancellár (momentán miniszterelnö­ki stallumban, illetve startsvungban), Dumitru - a mogorva, kevés beszédű gondnok - szerény személyem (Market Place) és a kecske. Utóbbi gondoskodik táplálásunkról, mondta is Urunk, hogy mennyivel jobb a helyzetünk, mint Romulusnak és Remusnak volt, mit kez­denénk egy anyafarkassal; olvasta valahol, hogy nem kedveli a prérikutyákat. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy beletö­rődtünk sorsunkba. Egyszerűen csak alkalmaz­kodunk, mert mást nem tehetünk. Fletó nagyki­rály (al) biztos benne, hogy a káty diplomácia lá­zasan dolgozik a kiszabadításunkon, égnek a te­lefonvonalak és feltehetően imitt-amott kis rő- zselángok is, az alattvalói hűség és elkötelezett­ség. Habár. Fletónak (olykor) vannak rossz pilla­natai is - főként fejésidőben, noha a kecske ma már viszonylag kezes lett, akár bankkölcsönt is felvehetnénk a közreműködésével -, ezt főként abból gondolom, hogy néha titokban fel-felsó- hajt (nem a kecske). „Horngyuleszku, Petreszku! Vajon hűségük kiállja-e a próbát? Avagy...” Er­ről olykor beszélni is hajlandó. Nézd, Market, barátom - mondja ilyenkor (máskor is megfi­gyeltem már, hogy a kiszolgáltatottság - össze­zártság - fokozza az emberben a másik iránt táp­lált baráti érzelmeket, ez Fletón is el-elhatalma- sodik időnként, vannak pillanatok, amikor attól félek, hogy örökbarátsági szerződést akarna köt­ni velem, ami - nem tehetek róla - rossz érzések­kel tölt el, valahogy nem igazán szeretem, ha egy káty politikai vezető „kötni” akar, ennyit már megtanultam a történelmükből) barátom, Market! Gyuleszkunak nem érdeke, hogy elle­nem forduljon, öreg már, fázós, vattakabát nél­kül ki sem tud mozdulni a remetehegyi barlang­jából, azt meg lefoglaltattam a független bíróság­gal mint tárgyi bizonyítékot, amikor felmentet­ték a népítélet alól. Petreszku pedig gyárilag na­iv. Elég volt egy nyugdíjas VIP-bérletet adni ne­ki, hogy tanulmányozza a koktélparadicsomokat, talán könyvet ír belőle, különben is szépen halad a titkosírásban. „Legjobban Pirinene miatt aggó­dom - osztotta meg velem legbensőbb titkát. - Az öregasszony mindig kavarja, és sajnos, nincs annyi repülőtér, hogy lekösse az energiáit, a fi­gyelméről nem beszélve.” Érdekes dolog ilyen közelről látni egy nagy embert. Meglátni benne az embert, amire ko­rábban nem is gondoltam volna. Hiszen neki örökösen vezérelni és kancellázni kell (nem es­het ki alkirályi szerepéből), mikor legyen em­ber az ilyen, talán, majd ha nyugdíjba megy. Hanem éppen ez az, ami - láthatóan - kedélyé­nek elborulásához vezetett. Hogy itt, kényszerű fogságában, elvesztette kapcsolatát uralkodói teendőivel, de annyira, hogy akár ember is le­hetett volna. Jegyzeteket készítettem arról, hogy mennyire nem tudja megtagadni nevelte­tését és társadalmi szocializációját. Vezetői ké­pességei, uralkodói habitusa minduntalan meg­nyilvánult benne (megnyilvánultak). A legegy­szerűbb gesztusában is benne volt. Ahogy a kecskéhez nyúlt, vagy ahogy egy pillantásával el tudta hallgattatni az amúgy sem túl beszédes Dumitrut. Nem mondom, az kezdett fárasztóvá válni, hogy állandóan koronatanácsot akart tar­tani velem, éjszakába nyúlóan. (Végig nem tud­tam eldönteni, hogy melyik jobb, ha a korona­tanácson vagy ha álmában beszél.) Mégis nehezen múlt az idő. Rossz pillanata­imban kezdtem azt hinni, hogy megfeledkez­tek rólunk, ráadásul a kecske is egyre sová­nyabb lett, már-már a káty népre kezdett ütni (pedig Fletó őt még nem). A kezdeti 4.1-, majd 2.8-as értékek utána már csak 15 százalékos volt a zsírtartalma, mondta is Fletó, hogy tegyünk bele vajat. Viszont bőséges ismereteket szerez­tem Fletó őfelsége kormányzási filozófiájáról. Éreztem, ha túlélem ezt a kalandot, lesz majd miről írnom kedves olvasóimnak, és a Királyi Földrajzi Társaság nagy tiszteletű urai is kezd­hetik átírni Machiavelli ismertebb tételeit a kormányzásról. Egyelőre azonban, sajnos, nem vagyok biztos benne, hogy túléljük. Persze, ezt nem mondom urunknak, mert hajlamos az el­keseredésre. Mesélik, hogy egyszer - még egy­szerű vállalkozói kapitalista korában - két na­pig nem tudott semmit privatizálni, hát kis hí­ján a Dunának ment. De aztán mégis inkább beugrott a Tisza szállóba, Szegeden, ahol Éeisztinger komája zsírozta le éppen a Pick Szalámit (vagy vajazta?), s neki is jutott valami absnicli (éppen kitartott az óvári sajtig). Bele­gondolni is rossz, mi lett volna a káty néppel (a történelemről nem beszélve), ha Fletó akkor el­veszíti a kedvét, s hátat fordít népe jövőjének. Szerencsére akkor is mellette állt a Megváltó, akit emlegetni szokott a Dohány utcában. Ez különben a kedvenc helye, átmelegszik a szíve, ha csak rá gondol, istenem, dohány, meg váltó!, kérdezték is sokan, mért tesz a fejére kalapot, csak nem fázik? Mégis voltak rossz percei Fletónak itt, Snagovban. Most akkor örökbékét tudok-e te­remteni népeink között, vagy kezdhetem a fel­készülést a nyári regattára? Látszott rajta, hogy nem hagyja nyugodni a gondolat. De olykor a sorson is el-elmélázott. (Málézott.) Hja, Imre bácsinak könnyű volt! Szinte ki volt kövezve az út előtte, amit még Recsken törtek a nép ellenségei. (De használt is a népnevelés, hiszen Kossuth-díjas író is kikerült közülük ké­sőbb, arról nem beszélve, hogy az okosan ada­golt fizikai munka milyen jót tesz a szellemi frissességnek, még aktmodell is lehet az ilyen embrrr!) Imre bácsi. Fletónak könnyen könny­be lábad a szeme (megfigyeltem), és lett légyen ő bármennyire nagy ember is, az idősek (ta­pasztaltabbak) iránti tisztelet mintegy áthatja egész lényét. Ugyanígy bír megrendülni (az emlékezéstől), ha Jani bácsit vagy Tóni bácsit emlegeti. Joszif bácsi, Matyi bácsi, Marx-En­gels bácsi! Vagy a Vogya... Vagy a „mír”? Még a név is csupa béke (és megegyezés). Ezért kö­telezte el magát ő is már a pólyában. Ugye, a munkásosztály, valamint a nép ügye! (Beleértve a fejő- és fonónőket, illetve szövőszéket.) Pedig akkor még nem is gondolta volna, hogy aztán ő maga is. Noha elő&ör még azért hálás volt, hogy egyszerű sportminiszter lehet; de büszke is volt mindig a kiváló Kilián-próbáira, különö­sen a helyből távol ment neki, és sulykot is na­gyon bírt vetni, már kiskamaszként úgy nézett ki, mint egy Díszkebelez - mintha már akkor tudta volna, hogy egyszer majd őt piedesztálalják kedves, szeretett népe számára (fel!, proletárok)... De minderről részletesebben majd az emlék­irataiban. (Omlék.) Őfelsége súlyos egyénisége amúgy is kezdett ránehezedni. Egyrészt a környezetére (a kecske búskomorrá vált, és Dumitru is egyre többet bámulta a vándormadarak vonulását - hiába, ő maga nem tudott megtollasodni; nem tudta, hogy Fletó mellett ez másnak sem sikerült még), másrészt ő magára is, ami eleinte annyi­ra meglepte, hogy karcsúsítani akarta az állam- háztartást (persze, Clara asszony ebbe úgyse megy bele). Bennem viszont kezdett elhatalmasodni a rossz érzés. Nem mondtam senkinek, de akkor már tudtam a szomorú hírt, miután elfogtam egy menetrendszerinti, meggyűrűzött békega­lambot a Kotrócsányi palota és a Köztársaság tér között. „Fletó jó helyen. Stop. Kihallgatása megkezdődött. Stop. A kulcslyukon keresztül. Stop. Szabad folyást lehet engedni. Stop. A du­mának. Stop. Választ kérünk. Stop. Meddig tartsuk. Stop. A szánkat. Stop. Lesz stop? Stop. Költségvetési? Stop. Üdvözlettel. Stop. Roman elvtárs. Stop. Lop? Stop.” Sejtettem, hogy ez a halálos ítéletünk. Tud­tunkon kívül megkezdődött az iraki békefolya­mat. Minket meg itt felejtenek a búsban. (folytatás a következő magazinban)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents