Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-12-24 / 252. szám
2005. december 24., szombat • HÍDLAP • Ki is tudta volna szebben megfogalmazni Szenteste hangulatát, mint a legendás lírikus, Babits Mihály. Karácsony mítoszában a keresztény kultúra genealógiája fogalmazódik meg. Ha csak kutyafuttában végiglapozzuk a művészet történetét, világosan látszik, mekkora jelentősége van a Krisztus-eseménynek. Olyan szimbólum- és metaforarendszer épült köréje, ami mind a mai napig meghatározza gondolkodásunkat, életünket, identitásunkat. A keresztény kultúrkörben eligazodni annyit jelent, mint beszélni és megérteni ezt a jelrendszert, amit többnyire az európai képzőművészet teremtett meg. A régi időkben a naptári új év kezdete nem a mostani időpontra esett. Eleinte a téli napforduló ideje, december 25. környéke volt az új év kezdete. A régi rómaiak a fény újjászületését a Legyőzhetetlen Nap istenének, Mithrásznak a születésével azonosították. December 25. a Legyőzhetetlen Nap születésnapja lett. A kereszténység a rómaiaktól és más vallások szokásaiból is sok elemet átvett, így a sok ezer éves, a téli napfordulóra eső ünnepet is belevonta a keresztény vallás ünnepkörébe. A legnagyobb ünnepet tette erre a napra: a Megváltónak, a kereszténység legjelentősebb alakjának, Jézusnak a születésnapját. I. Gyula pápa 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. A születés lehetséges időpontja a mai napig nem tisztázott, de az örmény egyház kivételével - ezen egyház hívei január 6-án ünnepük Jézus születését - a többi egyház elfogadta Gyula pápa döntését. Krisztus személye - mint köztudott - születése által kapcsolódik a téli napfordulóhoz, azonban ez nem számít egyedi esetnek, mert a nagy vallásalapítók, próféták és mitikus személyek születésnapja (és sokszor halála is) természeti fordulópontokhoz, az év legjelentősebb napjaihoz köthető. A titokzatos égi jel, a betlehemi csillag megjelenése is a fényt szimbolizálja a születés éjszakáján, mely így mintegy második napként tündökölt, elhozva ezzel azt, aki az emberiség bűneiért fényként küzd majd meg a sötétséggel, elhozva a reményt. Máté és Lukács evangéliuma szerint a Názáreti Jézus Máriától, és Józseftől, Dávid király leszármazottjaként származik, ám a Szentiélektől fogantaivá született Betlehemben. Ennek pontos időpontja, nem esik egybe időszámításunk titkozatos, és nem létező „0” pontjával. A Názáretben tanítani kezdő Jézust i.sz. 28-29-ben János keresztelte meg a Jordán folyóban. Ezután 12 tanítványt gyűjtött maga köré, és Isten országának eljövetelét hirdette, ahová csak az elnyomottak és a szegények engedtetnek be. Tevékenységét elsősorban az Újtestamentum evangéliumai rögzítik, mely szerint három évet tölthetett tanítással. Keresztre feszítését Júdea és Samaria római helytartója, Pontius Pilátus rendelte el - a helyi zsidó vallási vezetők kérésére - (33-ban vagy 30-ban?), vélhetően a Jézus tanításai nyomán fellépő forrongás lecsillapítására. Krisztus születésének megünneplése csak később, a kereszténység térhódításával került előtérbe, ám ezután fokozatosan egybekapcsolódott a téli napforduló pogány ünnepével. Ténylegesen Nagy Konstantin egyházi reformja, és a kereszténység államvallásként való bevezetése után, és a niceai zsinat / intézkedései kapcsán 325 és 335 között került sor az ünnep elismerésére. Azzal a céllal került rá sor, hogy lezárja a Jézus Krisztussal kapcsolatos vitákat, és a niceai zsinat határozatát liturgikus eszközökkel tegye népszerűvé, amely szerint Jézus Krisztus isten és ember egy személyben. Mindenesetre örülök, hogy Európában élek, örülök, hogy e keresztény kultúrkör részese lehetek, és hálát adok az Istennek, hogy vagyok és hogy ma, Szenteste anyám megcsi- üngelteti azt a kis csengőt, amivel már nagyanyámat is figyelmeztették rá: megjött a Jézuska! • Rajner ,j§ István, a király két tett fel neki: „akarja-e az egyház Minden nemzet történetének megvannak a nagy pillanatai. A mi igazi „nagy pillanatunk” az ezredik év Karácsonyán történt itt Esztergomban. Ekkor ékesítette föl Asztrik püspök Istvánt azzal a diadémmal, amelyet Szilveszter pápa küldött első - későbben szent - királyunknak. íooo karácsonyán valami csodálatos ünnepség lehetett itt Esztergomban. A szertartást valószínűleg a nagyjából ötven évvel ennek előtte véglegesük, úgynevezett mainzi királyi koronázási ordó, koronázási rend szerint végezték. Kimutatható, hogy ez a szertartáskönyv ekkorra terjedt el annyira, hogy meg Rómában is ezt a főpapi ordót használták. Ebből tudhatjuk, hogy a főpapok István elébe mentek, hogy lakosztályából ünnepélyesen a templomba kísérjék. Az első ima természetesen latinul még az induláskor hangzott el: „Mindenható örök Isten, aki a te szolgádat az ország élére emelni méltóztattál...”. A díszbe öltözött fejedelmet a püspökök követték. A koronázás fő celebráló ja valószínűleg a már említett Asztrik püspök volt, az akkori esztergomi főpap, mert bár Esztergom csak 1001 hús- vétján Ravennában, a ravennai húsvéti zsinaton kapta meg hivatalosan azt a rangot, hogy a magyar Egyháznak Anyja és Feje, „Mater et Caput” legyen, ám ezt az elsőséget az esztergomi főpap feltehetően már a király- koronázáskor igénybe vette. Voltaképpen az Ószövetségből származik ez a királykoronázási szertartás, aminek az első elemeit és a királlyá kenést, főként a krizmaolajjal történő királlyá szentelést először a VII. században, a Vizigót Királyságban találhatjuk meg. Aztán szépen lassan a Karoling Birodalomban alakult, formálódott tovább a szertartás, majd Mainzban véglegesült. A legfontosabb talán mégis az, hogy a térségben elsőként és egyedülállóan István kapta meg azt a jogot, hogy a németrómai császártól független, önálló államot alapíthasson. A Karoling-kori főurak Dávid királyban Nagy Károly elődjét látták. Külön említést érdemel, hogy a magyar „király” név is a Károlyból származik. S a Dávid királyra vonatkozó ószövetségi szövegeket dolgozták bele a koronázási szertartásba. Ez az ószövetségi kapcsolat aztán tovább élt, így például egy XVIII. századi francia szertartáskönyvben is megtalálható több mint fél tucat, kódexekből vett részlet, s ennek a tanúsága szerint is az ószövetségi példák fejezik ki a koronázás tulajdonképpeni lényegét. Dávidon kívül természetesen Salamont is sokszor említik ezekben a szövegekben. Míg Dávid a hatalmas, bölcs király szimbóluma, aki Góliátot is legyőzte, addig Salamon a közmondásos igazságosságé. Továbbá gyakran szerepel Mózes és Józsué, mint a választott nép vezérei, akik az ellenségtől és a veszedelmektől is megvédik az országot, hiszen a király feladata a nép biztonságának őrzése. Érthető, hogy ők mind számításba jöttek, amikor a koronázási orációt, a nagy könyörgést megfogalmazták. A koronázás során az ószövetségi vonatkozások után a papság litániát énekelt, miközben a király arcra borult a székesegyházban az oltár előtt. De tegyük hozzá, hogy a király megnevezés nyelvbotlás, mert itt még csak fejedelemről van szó. Ugyanis, amikor a litánia végeztével a fejedelem felkelt a templom, a székesegyház kövezetéről, a főpap felé fordult, aki kérdésétanítása és a keresztény alapelvek szerint kormányozni a rábízott népet, országot? Igazságos akar-e lenni? Isten akaratát akarja-e teljesíteni?” Miután többszöri kérdésre a fejedelem kinyilvánította ebbéli szándékát, következett az akklamáció, a nép megkérdezése, amire a válasz a közfelkiáltás. A nép megkérdezése ősi hagyományra nyúlik vissza. Amikor 800 Karácsonyán Nagy Károlyt III. Leó pápa Róma városában Szent Péter sírja fölött a Szent Péter- bazilikában királlyá koronázta, az ott lévők ujjongásba törtek ki. Úgy tűnt, mintha a koronázás hallatlanul spontán módon zajlott volna le. Azóta persze nagyon jól tudjuk, hogy mindezt gondosan előkészítették, Nagy’ Károly környezete, Alcuin és társai tudták, miként kell ezt előre megszervezni. De így lehetett ez az ókorban is, amikor a hadsereg kiáltotta ki a hadvezért császárrá, az üdvrivalgásnak akkor is megvolt a maga szokásos formája, menete. A királyi koronázási, illetve királyi fölkenési rítusban is ez történt. Miután a nép hozzájárult a koronázáshoz, következett maga a fölkenés, ami Dávid és Salamon király felkenése mintájára történt. Az érsek a következőket mondta: „Ungo te in regendi oleo Santificato in Domine Patris et Filii et Spiritus Sancti.” „Fölkenlek téged királlyá az Atyának, Fiúnak, Szentlé- leknek nevében megszentelt olajból”, és mindannyian kiáltották: „Amen”, miközben felhangzott az ének: „Fölkenték Salamont Szádok pap és Ná- tán próféta királlyá Gihonban, és hozzájárulva örvendeztek, éljen a király’ örökké: Vivat rex in aetemum!” Hasonlóan éljen az ország is „in aetemum”. Amen! • Petrov Dr. Cselényi István Gábor görög katolikus paróchus karácsonyi üzenete Miért lett Isten emberré? A görög szentatyák ebben foglalták össze Karácsony titkát: „Isten emberré lett, hogy az ember istenivé lehessen”. Elmélkedjünk először ennek az igazságnak elsőfeléről. Isten emberré lett... Sokszor feltettem már magamban Canterbury Szent Anzelm kérdését: „ Vajon miért is lett Isten emberré?" A kérdés azért nagyon nehéz, mert mi az emberi lét végességét tapasztaljuk meg, a heideggeri „halálra szánt lét" időbezártságát, a kolduslétet, és ezért örökké birtokolni szeretnénk, egyre többet és többet birtokolni, ezért el sem tudjuk képzelni annak léthelyzetét, aki mindent birtokol, mert maga a Létteljesség. Vajon mi hajtotta, mi űzte Istent - hitünk szerint Isten Fiát - arra, hogy magára öltse az emberi lét létbe-dobottságát? És különösen, ha figyelembe vesszük, mi mindent kellett ezzel felvállalnia - éhezést, meg nem értést, és főleg kínszenvedést és kereszthalált -, számunkra felfoghatatatlannak tűnik mindez. Mégis, Szent Pál szerint, az isteni Ige, Isten Fia „az Istennel vlaó egyenlőségét nem tekintette olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjétk, hanem szolgai alakot fólvéve, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez ” (Fii 2,6-7). Talál mégis van tapasztalatunk erről a sorsvállalásról. Ott van a számomra olyan kedves Szent Miklós mürai püspök, a görög egyház védőszentje, aki elterjesztette az ajándékozás csodáját. Ott van Albert Schweizer, aki elment az afrikai leprások közé. Ott van Teréz anya, aki elment a calcuttai nyomornegyedbe, hogy felszedje az utca kövéről a nyomornegyed lakóit. Vagy ott van az édesanya, aki ott virraszt beteg gyermeke mellett... Mi magunk is tudunk már valamit arról, amit a másikkal való azonosulás, a másik létének fólvállalásajelent. Ezt élte meg az isteni Ige végtelen fokon, földi életében, kereszthalálában. És ezzel megtanított bennünket adni, szeretni, azonosulni, a másikért élni. És ezzel igazzá válhat a szentatyák tételének másik fele is: mindez azért történt, hogy az ember maga is istenivé válhasson! Tegyen szabad mindez egyik versem soraival is visszaadnom, és ezzel kívánnom a kedves olvasóknak bensőséges, boldog karácsonyi ünnepet. osztozóhoz Cselényi István Gábor: A sorsunkban Örök, tündöklő fény után a föld: istálló-félhomály. Amott uralkodsz mindenen, itt koldus lettél, nincstelen. Mi hajt hozzánk, mi űz közénk? Sejted-e, mit kapsz mindezért? - Bezárt ajtót, bezárt szívet... Aztán kereszt, rozsdás szögek... Hisz tudod - mégis vállalod, mit rádró ez az állapot. És mégis jössz... talán azért, hogy átélhesd a szívverést, az ember-élet ritmusát: születésünk-haláltusánk, szorongásunk és álmaink... a végesség korlátáit. Eljössz, hogy megmártózz a másban, s így gazdagodj - önátadásban. Eljössz, sorsunkban osztozol, hogy megmutasd: ránk szomjazol. Éhségünk így már: Isten éhe, fájdalmunk: Isten szenvedése, álmunk-álmod már Isten álma, mely új világot hoz világra. Szemedben menny visszfénye lobban. Eljössz, hogy szólhass földi szóval, s lehess számunkra Annak tükre, kit látni engedsz mindörökre. Amen.
