Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-08 / 198. szám
hídlapmagazin 2005. október 8., szombat • HÍDLAP • Lehet-e kárhoztatni... ? — 2.rész (Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, Széchenyi István születésének 214. évfordulóján.) Van két olyan megszemélyesíthető támpontunk, amelyek, illetve akik életművük szerint értékítéleti biztonságot jelentenek számunkra: az egyik Széchenyi István, a másik Kossuth Lajos. Történelmi tudatunkban, de szépirodalmi ismereteink alapján is e két ember összebékíthe- tetlen értéket képviselt. Az egyik a rendszerváltozás nélküli modernizálás, a másik a forradalom, azaz a rendszerváltozással összekötött megújulás eszméjétől volt áthatva. A kulcsfogalom mindkét esetben a rendszer megváltoztatása. Széchenyi a szuverén szellemi és gazdasági, Kossuth a szuverén állami átalakulás híve volt. Egyik a politikai szisztéma megváltoztatása nélkül képzelte el a reformot, a másik csak ennek az átalakításával tartotta ezt elképzelhetőnek. Mindkettőnek igaza volt, hiszen a két eszme létezhetett egymás mellett, de nemzeti történelmünk szörnyű tapasztalata, hogy mindketten elbuktak. Kossuth, csak halála után, koporsóban jött vissza a száműzetésből, előtte elutasítva a kiegyezést és a császári kegyelem lehetőségét. Széchenyi pedig, szellemi vetélytársának természetes halála előtt több mint harminc évvel, erőszakos halállal múlt ki az élők sorából. Nem a mi feladatunk igazságot tenni kettőjük vetélkedésében, hiszen mindkettőjüknek igaza volt. A kommunista hatalmi rend bukása után akár népszavazást is rendezhettünk volna nagyságuk megítéléséről, aminek az eredményéről mindenki előre biztos lehetett volna: fej-fej mellett végzett volna a gazdasági reformer Széchenyi és a forradalmár Kossuth. Most, évek múltán azonban már nem lehetnénk ennyire biztosak az eredményben, mert valószínűleg a nevető harmadik lenne a győztes: Deák Ferenc, - ha a sör minősége és választéka szerint szavazó népet kérdeznénk meg. Mint ahogy 1956-nak a győztese is Kádár János lett. A társadalom értékítéletével kapcsolatos bizonytalan előérzet azonban nem alaptalan, hiszen ma ugyanúgy, mint akkor, 1867-ben a kossuthi átalakulás hagyományához ragaszkodók alulmaradtak a pragmatikusokkal, a fiskálisokkal és a bankárokkal szemben. Jelenkorunkban is, a politikai rendszerváltozáskor azok győztek, akik kiegyeztek a bukott rendszer képviselőivel és kiszolgálóival, tehát a pragmatikusokkal, meg a pénzszámoló emberi automatákkal. Az akkori kiegyezésnek azonban van egy hibakövetkezménye: innen göngyölődik a Trianonhoz vezető tragédia fonala is, nemzetünk önrendelkezésének részleges elvesztése. \ an egy eldöntetlen vita a magyar történészek között. Öngyilkos lett-e Széchenyi István, vagy a császári titkosszolgálat ölte meg őt. Ez az eldöntetlen kérdés a költő, Zrínyi Miklós erőszakos halálát övező, vagy Teleki Pálnak ugyancsak nem természetes halálához kapcsolódó titokhoz hasonlatos. A vaddisznó szerepe a huszadik században háttérbe szorult. Nem a titkokat vagyunk hivatottak felfedni. De keresnünk kell a titoknak vélt eseményeket összekapcsoló szálakat. Széchenyi István történelmi gyökerű magyar ember volt, de hazafiként europer és neofita is volt, aki emiatt lelkileg sokkal többet szenvedett hazájának elmaradottsága miatt, mint azok, akik ezt az állapotot, másként - a helyzetbe belenőve és nem belecsöppenve - élték meg. Számára a hazát a Korvin Mátyás által kötött szerződés szerinti nemzetidegen Habsburg Birodalom jelentette, és nem a szentistváni látószögből ítélte meg a dolgokat. De ennek ellenére elutasította a nemzetidegen gondolkodást. A naplójában több, erről tanúskodó bejegyzés található. Például 1828. november 16-án ezt írta le: „Az ifjú Bene meglátogatott - úgy beszélt, mint egy' berlini! - Minő veszélyben vagyunk! - Mily könnyen fogadunk be minden hatást!” Wesselényi Miklósnak könnyebb volt a helyzete, mert ő a hazájába belenőve az államalapító királyunk szemszögéből látta a viszonyokat. Széchenyi, a neofita buzgalmú főúr azonban nem a történelem évszázados sodrásában, hanem az erdő nyulait is számon tartó gazdálkodóként élte meg mindezt. Ez olyan helyzetkülönbség volt, mint a kádári Magyarországhoz szokott magyar emberek és az elszakított magyarság szemléletbeli különbsége Oly módon, hogy az elszakítottak egyszerre látják a keserűséget okozó romlást, ugyanakkor romantikus hévvel lelkendeznek a fénynek minden apró felvillanásán, de mindig a nyulaikat kell, hogy számolják. A különbségek miatt e legnagyobb magyarok egy része forradalmárrá vált, mint Kossuth, másik része pedig megelégedett a gazdasági viszonyok megváltozásával, amit például a XX. század második felében reformkommunista kísérletnek neveztünk. A nép többsége azonban kiegyezés párti lett, ahol a legkevesebb hely a forradalmároknak maradt, noha a szögön még mindig Kossuth képe lógott. Kérdés: lehet-e ebben az állapotban a kossuthi szemléletet tükröző, de Széchenyi-féle reformpolitikát folytatni? Ezt talán csak a reformkor végén lehetett volna megtenni, ha nem torkollott volna háborúba ez a nagyszerű korszaka történelmünknek. De ezek után az is érthető, hogy Kossuth miért halt meg természetes halállal, mert 1867-ben vétót mondtak rá a kiegyezés pártiak, és noha sokan nem mondták ki, de örültek ennek. Széchenyi István Naplóját és Hitelét olvasván egyre inkább az a meggyőződés uralkodik el rajtam, hogy helyzetünk sokkal bonyolultabb mintsem gondolnánk. Olvassuk el Széchenyi naplójának egyik bejegyzését, amit harminchét éves korában tett (1828. november 17-én): „Borzalmas éjszakát töltöttem!... Keveset tanulva, és egy korhadt nép megreformálásának az élét, az ár ellen úszva - sokaktól gyűlölve, mindenkitől kerülve - homlottan etc. és Crescence iránti szerelemtől összetörve - egy Egész, mely téboly, őrület és öngyilkosság közt lebeg!" De talán nem mentes a tanulságtól az Akadémia főrendi alapítójának emberi pályafutása a példátlan felajánlás utáni harmadik évben. Nyelvtanárként tengeti életét, osztálysorstársainak gyermekeit oktatván, de még ebédre sem hívják meg. Sajátjai körében él kivetettként, óraadó tanárként. A naplója tanúsága szerint előre látta helyzetét. Ne felejtsük: ő a legnagyobb magyar, akit elhunyta után avattak azzá. Értem én Széchenyi kétségbeesését és menekülését. Egyrészt megtehette, mert volt rá pénze, másrész volt rá oka. Sőt, egyre inkább érthető a nem természetes halála is. Ugyanis a romantikus forradalmi eszmeiség helyét egyre inkább a pragmatizmus foglalta el. De, aki az eszményekkel teli gazdasági szuverenitásnak volt az elkötelezettje, veszélyesebb személlyé vált, mint egy forradalmár. Ha erre rájött, önkezével vetett véget zsákutcába jutott életének. Ha nem jött rá, és teljesíteni akarta elhivatottságának parancsát, akkor idegen kézzel kellett véget vetni földi pályafutásának. Gondoljuk végig az életét. O is és Kossuth is ugyanazt akarta. Mai viszonylatban Széchenyi volt a reformkommunista, mondjuk a Petőfi Kör vezetője, Kossuth pedig Nagy Imre, akinek a feliratai 1953-ban készültek. Minden hasonlat sántít, mondhatnánk, de mindege iknek van valóságos alapja. Ha még közelebb jutunk a mához Széchenyi Deák Ferenc képében az Ellenzéki Kerekasztal mellett ülő Antall József szerepét kapná, Kossuthnak pedig a házon kívülről bekiáltozó újságíró, vagy ingerkedő jurista szerepe jutna. De ha szerepeik, a mában különböznének is a múltban betöltöttől, a valóságban nem sokban térnének el egymástól. A mindenek lényege amúgy is abból adódik: kinek van hitele? Antall József Széchenyi szerepében könnyen mondhatta: tetszettek volna forradalmat csinálni, - mert a rendszerváltozásnak nem volt Kossuth Lajosa. Ő már ugyanis 1956-ban elbukott. A rendszerváltozás Széchenyije pedig akkor jutott erre a sorsra, amikor a megváltozott politikai rendszer viszonyai között a korábbi rendszer hívei alakíthattak kormányt. A „kinek van hitele”, kérdésre, ma már tehát azt válaszolhatnánk: annak, akiét nem sikerült lerombolni, vagy aki vásárolt magának. De ez utóbbi múló hitel, mint a kocsmai. Ha végiggondoljuk Széchenyi életpályáját, modernizációs eszmeiségét, nem csodálkozhatunk sorsának sanyarú végén, hiszen 1849-ben minden összeomlott. Megbukott Kossuth forradalma, megbukott Széchenyi elképzelése a modern Magyarországról. Akárcsak később, 1918-ban, amikor elbukott a magyar modernizmus. Azóta sok év telt el. Az utolsó bukás óta is legalább nyolcvanöt év. A megújuláshoz kellene egy kossuthi és egy Széchenyi-féle eszmeiség, hogy újra tudjuk teremteni a nemzetet. Mert újra kell teremteni! • Duray Miklós behozatalt gátló intézkedésekkel megteremtette a stabilizáció alapjait. A hiányzó és nem túl nyersanyagigényes iparágak, mint a textilipar, gyí>rs fejlődésnek indultak. Szinte példa nélkül való, hogy négy esztendő alatt az ipari termelés megduplázódott. 1923-ban Magyarország 307 millió korona kölcsönt kapott a Népszövetségből. Jellemző, hogy a kölcsön háromnegyed részéből Bethlen iskolákat és kórházakat építtetett, hiszen tudta, hogy csak egészséges és képzett emberekkel lehet országot építeni. 1929-re a termelés hetven százalékkal nőtt. Bethlen sikereit jól jelzi, hogy még a gazdasági válság első esztendeit is átvészelte, mígnem 1931-ben lemondott, hogy emelt fővel távozhassák a miniszterelnöki pozícióból. Ettől függetlenül mindvégig Horthy mellett maradt tanácsaival, kihasználva angol- és angolbarát köreit Magyarország érdekében. A kormányzó pedig volt olyan bölcs ember, hogy megtűrte maga mellett a nála bölcsebbeket, így elsősorban Bethlen István grófot. A II. világháború alatt az angolszász orientációjú csoport legtekintélyesebb alakja. A német megszállás után, 1944. március 19-ét követően illegalitásba kényszerült, de Horthynak továbbra is egyik legfontosabb tanácsadója maradt. 1945 elején a szovjet hatóságok letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták, ott is halt meg ismeretlen körülmények között. • Históriás 1874. október 8-án született a huszadik szá zadi magyar történelem legnagyobb hatású po litikusa, a két világháború közötti konszolidáci ót nevével fémjelző gróf Bethlen István, aki méltán nevezhetünk a „magyar Churchillnek’ Ügyes manőverekkel, Horthy bizalmának meg nyerésével sikeresen vezette át az országot trianoni sokk következményein, megteremtve ; gazdasági-politikai felemelkedés előfeltételeit. A régi erdélyi nemesi családból származó poli tikus neve 1917-18-ban merült fel először minisz terelnök-jelöltként, s ténylegesen 1920 nyarán ka pott megbízatást a kormányalakításra. Kísérleti azonban ekkor még a nagy pártok ellenállásába üt között. 1921 tavaszára viszont, amikor a kormány zó ismét felkérte kabinetalakításra, megváltozott a helyzet. A néhány hónapig működő kormányok helyett mind többen kívántak egy stabil és kiegyensúlyozott adminisztrációt, amelynek megalkotását az ekkor már bel- és külföldön egyaránt jól ismert szikár, erdélyi gróftól remélték. Nem kis feladatot vállalt magára Bethlen István, amikor végül 1921. április 14-én megalakította kormányát. Programja rövid, de lényegre törő volt: „A forradalomnak vége van, legyen vége a forradalmi szellemnek is! ” Le kellett tehát számolnia a szélsőbal- oldali elemekkel, hiszen az ország többsége - nem egészen indokolatlanul - a Tanácsköztársaságot okolta Trianonért. Békét kellett kötnie a szociáldemokratákkal, meg kellett akadályoznia IV Károly visszatértét a magyar trónra és nem utolsósorban működőképes állapotba kellett hoznia azt a Magyarországot, amely területei kétharmad részével együtt elvesztette iparának minden nyersanyagbázisát is. Pontosan tudta, hogy alkalmazkodni kell a háborúban győzedelmeskedők feltételeihez, Amint mondotta: „Magyarországnak bele kell illeszkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszerített trianoni béke alkotott.” A király visszatérési kísérletének megakadályozása és a trónfosztás kimondása után haladéktalanul hozzálátott a munkássággal való megegyezésre. „Tudatában vagyunk annak, - hangoztatta - hogy sokmindenféle intézkedés áll fenn, amely a munkás- osztállyal szemben ma már méltánytalan.” így született meg 1921. december végén a Bethlen- Peyer paktum, amelynek értelmében a szociáldemokraták elfogadták a „nemzeti programot”, a kormány pedig engedélyezte gyűléseiket, pártlapjukat és kiengedték a börtönökből azokat, akikért Peyer Károly személyesen felelősséget vállalt. Hogy pártját megerősítse, belépett a Kisgazda- pártba, gyengítve így annak pozícióit, sőt Gömbös Gyulát és fajvédő csoportját is beléptette ugyanide, hogy elvegye e szélsőjobboldali párt élét. Mindezek után vehette csak kezdetét a gazdasági élet fellendítése. A helyzet kilátástalannak tűnt. Magyarország majd1 minden nyersanyagból importra kényszerült, a mezőgazdaság termékeit a szomszédos államok gyűlöletből nem vásárolták. Külföldi tőkére és mindenekelőtt önálló magyar pénzrendszerre volt szükség. Utóbbit 1920 márciusában vezették be, felülbélyegezve a régi bankjegyeket. Tudatos infláció gerjesztésével és a A magyar JMjflg ChurclmT
