Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-08 / 198. szám

HIDLAP • 2005. október 8., szombat Egyszuszra Duray Miklós rovata A mártírok tanúságtétele A magyar nemzeti függetlenségért, a magasztos szabadságeszmékért életét adó sok ezer magyart, oldalukon a szlovák, román, horvát, szerb, német, lengyel, örmény, zsidó hőst és mártírt tömören jelképező Aradi Tizenhá­rom kivégzésének évfordulóján a vértelen forradalom és a vérbe fojtott szabadságharc gyászos végkifejletére is emlékezünk, - ezt tesszük évente, immár másfél évszázada. Az utókor számára olyan egyszerűnek és törvényszerűnek tűnik a lázadás, a felkelés, a forradalom és az utána következő leszámolás. Hiszen nemcsak akkor itt, Magyarországon, hanem szerte a világban a történelem folya­mán többször csapott össze az új eszme a korábbival. Sok helyen folyt küzdelem a szabadság fejlettebb szintjéért vagy a nemzeti függetlenségért. A megújulást követelők gyakran ütköztek a korábbi hatalom védelmére rendelt fegyveres hadakkal. Századunkban és napjainkban is tanulság, hogy aki alulmaradt a küzdelemben, megszenvedte azt. Mégis sokkal bonyolultabb mindez, mert akkor itt, Magyarországon, noha szintén így zajlottak az események, mégis másként történtek. A forradal­mat és a szabadságharcot áthatotta a szabadság eszméje, ami azonban nem csupán a polgári és szabadságjogokhoz kötődött, hanem egyúttal és első­sorban a magyar nemzeti eszméhez. De akkor mi állította csatasorba azon férfiak tízezreit - a mártír tábornokok közül is néhányat -, akik nem ma­gyarok voltak? Egyszerűsítve azt válaszolhatnánk, hogy ez leginkább az ezeréves összetartozás-tudatnak köszönhető. Ez nagyrészt igaz is, de a 19. század közepe táján már sok ága virágzott az önálló nemzeti fejlődésnek itt is, az pedig új, más, sokszor szembenálló tudatok és elkötelezettségek kiala­kulásához vezetett. Mi volt hát az oka, hogy itt nálunk akkor a különböző nemzeti eredetű embereknek egy tőről fakadó azonosságtudata alakult ki, akik eljutottak annak végletes állapotába is: emelt fővel, kétségbeesés nélkül az életüket adták az eszméért? Feltehetően az következett be, amire ritkán szoktunk gondolni, hogy Ma­gyarországon a nemzeti és az általános emberi eszmék páratlan egybefonó- dása történt meg. A magyar reformkorban, majd az 1848-49-es forradalom­ban és szabadságharcban a polgári szabadságjogok és a nemzeti felemelke­dés olyan együtthaladása jelenik meg szemünk előtt, amire nincs példa az európai történelemben. Sőt, tellett ebből az energiából mások számára is. A megtorlás elől elmenekült szabadságharcosok küzdöttek az olasz nemzeti egységért és az észak-amerikai polgári szabadságeszmény győzelméért is. Ezért nem véletlen az sem, hogy éppen a magyar forradalom és szabadság- harc idején a jobbágyfelszabadítással egyidőben itt születik meg a világ el­ső nemzetiségi törvénye és következik be a zsidók törvényes egyenjogúsítá­sa. Miközben éppen a nemzeti eszme győzedelmeskedik, amelyre más nemzeteknél a másság iránti türelmetlenség a jellemző. Nemzeti történelmünk e korszakában a nemzeti felfelé ívelés, a szabadság­eszme konjunktúrája és a gazdasági modernizációs törekvések egy tőről fakadtak. Nehéz lenne megmondani, hogy a szabadságharc eltiprásának csupán a hagyományos dinasztikus politika volt-e a mozgatórugója, azaz a múlt bosszúja fonta a mártírok nyakára a kötelet és röpítette mellükbe tűzparancsra az ólmot, vagy tudatosan állították meg felfelé törekvésün­ket, hogy ne válhassunk más hatalmak vetélytársá- vá. Tény, hogy nemze­tünknek a múlt században újraéledő fája megtört Se­gesvárnál, Aradon, a pesti Újépületben, a pozsonyi kivégzések nyomán, vala­mint a majdnem húsz évig tartó elnyomás súlya alatt. A sebek idővel behegedtek, de a szabadságeszme és a nemzetépítés együttes he- roizmusából fakadó éltető erő mintha elapadt volna. A 19. század utolsó harma­dának szédületes magyar fejlődése egy csodálatos, de belülről már kirabolt épületet emelt, amely kül­ső lökésre összeroppant. De lehet, hogy akkor sem és azóta sem volt elegendő idő arra, hogy össze­gyűljön a feltöltődéshez és az újrakezdéshez szükséges energia? De talán mégsem ez a sors ítélete! Úgy tűnik, ismét megtaláltuk az eszmét és az építkezéshez szükséges erőt. Ismét a polgári szabadság, a nemzet újjáépítése, valamint összeforrasztása és az európai együttműködés a vezérlő eszménk. Lehet, hogy nem olyan kedvező körülmények között zajlik mindez, mint a 19. század első felében, és lehet, hogy még sok erőt kell kiadnunk magunkból, hogy a száz évvel ezelőtti európai mozgásszabadsághoz hasonlót teremtsünk, de a törekvés­ben ismét élen járunk. Igaz, oldalunkon nem küzd úgy a többi nép, mint szabadságharcunk idején, de ellenünk sem küzdenek már oly sikerrel, mint még a közelmúltban, mégha néhány megtévesztett hangoskodó tor­kából a gyűlölet szavait halljuk most is. Nyújtjuk kezünket feléjük, mert a gyűlölködésbe egyszer belefáradnak és akkor célt veszítvén mit kezdené­nek önmagukra maradva. Csak közben maradjon erőnk megküzdeni azok­kal, akik a sorainkból támadnak ránk. Együtt kell haladnunk a felemelkedés és a fejlődés útján - ezt igazolják a különböző nemzeti eredetű aradi mártírtábornokok is. A világ haladt előre annyit, hogy kísérleteink végeredménye nem mártíromság lesz, hanem felzárkózás egymás mellé. Ez az előrelépés ebben a térségben - a történelem tanúsága szerint azonban, úgy látszik -, hogy a mártí­rok által jelzett út nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ezért se feledjük emléküket soha! maiapmagazm Esztergom felfedezése II. Rákóczi Ferenc látogatása a Bakócz-kápolnában Orgonaszó mellett hallgasd végig a Te Deum ősi himnuszát. Ha tehe­ted olyankor, amikor egyszólamú, érthető kórus zengi a szöveget Állj jó közel a dübörgő orgonához, fi­gyeld az ének minden sorát Mire végére érnek érezni fogod: lélekne­mesítő dolog, ha van kinek hálát adnod. Te Deum..., Téged Urunk Dicsérünk, énekli esztendőben egy­szer, kétszer a templomi gyüleke­zet. Oka kell legyen a szentének el­hangzásának, például a tanév befe­jezését köszönjük meg . Ilyen hála­adós nap lett Esztergomban 1706. szeptember 17-e is. Fénylett a kurucok csillaga 1706 ban, hadisikerek koronázták a csatá­kat. Esztergom ellen augusztus elején vonult fel Bercsényi Miklós főkapi­tány, aki a főhadiszállását a párkányi erődben rendezte be. Várostromra rendezkedtek be... A sereget segítő francia hadmérnök tanácsára olyan helyen akartak betörni a várba, ahol nem is számítottak támadásra. Eszter­gomban ez a hely a nagy-dunai oldal volt... A Duna bal oldalán, a mai kompkikötő helyén sorakozott fel a kurucok nehéztüzérsége. Át kellett ugyan lőni a Dunán, de ez már nem volt megoldhatatlan feladat. Már öt­ven évvel korábban Evlia Cselebi is ír a Dunán átívelő tüzérségi összecsa­pásról, vagyis a várrontó eszközökön nem múlott a csata. A húsz-harminc ágyú törte, rontotta a falakat. Miután a labancok visszaszorultak a fellegvár­ba, a kurucok szorosabb ostromgyű­rűbe fogták Kucklander várkapitányt. Átkeltek a Dunán és a várfal felrob­bantását készítették elő. A hadi bá­nyászok vízszintes aknákat hajtottak előre a várfal alapozása alá, amelyben több mázsa lő­port halmoztak fel. Ám a hadiszerencse forgandó, mire a robbantás napja el­jött volna, kiderült, hogy a várvédők egy ellenaknával elérték a lőport és azt el­lopták. Másik aknát kellett ásni, amely a mai Erzsé- bet-park irányából támad­ta a falakat, most már si­kerrel. A kuruc túlerő és a furfangos várostrom jobb belátásra bírta az öreg, majd hetven éves Kuklan- dert. Szabad elvonulásra megadta magát. 1706. szep­tember 17-én bevonulha­tott a fellegvárba Bottyán János, Bercsényi Miklós, a 20 000 fős kuruc sereg és élükön a nagyságos fejede­lem, II. Rákóczi Ferenc. Te Deumot mondtak a Bakócz kápolnában. A kápolna ak­kor még az eredeti helyén állott, va­gyis kicsit közelebb a Szent Tamás hegyhez és délről nyíló bejárattal. Az oltára kelet felé nézett. Sem előtte, sem utána nem járt többet Rákóczi Esztergomban. Nem úgy van ma, mint volt régen. A Bakócz-kápolnát idővel 16 000 megszámozott darabra szétbontották, megfordítva, a Bazili­kából nyíló bejárattal építették fel, mi már így ismerjük. Az esztergomi vár sorsa is megfordult, a császári ármá­dia főserege Strahlemberg parancs­noksága alatt rövidesen visszafoglalta a várost, a várat. A kurucok csillaga is leáldozott, ahogy a bujdosó nótából tudjuk a nagymajtényi síkon letörött a zászló. Menekült, elbújdosott ki merre látott. A fejedelem és néhány híve először Franciaországba, majd Törökországba várta sorsa jobbra for­dulását, mindhalálig, hiába. A mai felfedező cikket nem lesz nehéz lezár­ni. A kutakodás során derült ki, hogy annak idején, 1706. augusztus 14-én, vagyis szintén kerek 300 évvel ezelőtt a párkányi táborból Rákóczi levelet írt Károlyi Sándor másik fővezérnek. Ebben utasítja, hogy Pekry Lőrincet izibe küldje Aradra. Ez az egyébként ismeretlen Pekry nem más, mint az az erdélyi gróf, kinek a kastélyát mi­nap megvettük Vargyason. Egypár sor erejéig így kötődött akkor Eszter­gom Vargyassal. Mindez a régmúlt idők távolba vesző, véletlenül felbuk­kanó szövevénye, ahogy a költő mondta a „Haza a magasban”. Job­ban kéne ismernünk. • Kolumbán György Kalendárium A magyarok nagyasszonyára és az aradi vértanúk­ra emlékező cikkekkel voltak tele a száz évvel ez­előtt környékünkön megjelenő újságok. Ezen kívül egy újabb vonatbalesetről és rendőrségi esetekről is olvashatnak az e heti összeállításban. „Nemzeti ünnepet ülünk ma, mi magyarok: édes jó Anyánk, régi nagy Patronánk, Magyarország Nagyasszonyá­nak kedves ünnepét" - írja október 8-án az Esztergom, majd a méltatás után így ír: „Nemzeti ünnep ez teljesen, hiszen őseink kiváló Mária-tisztelete indította rá főképen a nagyemlékű XIII. Leo pápát, hogy a mai nagy ünnepet 'Magyarok Nagyasszonya ’ név alatt az ünnepek sorába felve­gye. ” Egy másik ünneppel kapcsolatban is ír az újság, méghozzá az október 6-án, az aradi vértanúkra emléke­ző gyászmise és ünnepség kapcsán a következőt: „A nemzetek nagy tragédiája csak fekete betűvel van jelezve a naptárakban, de a honszerelem, a hazafiui erények tűzrózsái égnek abban a holt betűben, ha a kegyeletteljes emlékezés só­hajtja el a nagy dátumot. Október 6., sötét gyásznap, melyen úgy elborzongna a lélek, ha nem ragyogná át azt a fekete ha­lotti fátyolt a nemzet vértanúinak glóriája. ” Az emlékezések után az érdekes, ám nem túl szívderí­tő esetek jöjjenek. Először a vonatbaleset e lap hasábjai­ról. „A Fűzi tőről reggel induló személyvonat szept. 30-án Nyerges-Újfalunál Vadkerti Rozália 35 éves muzslai illetőségű hajadont elgázolta, kit életveszélyes sérülésekkel a Kolos-kór- házba szállítottak. A vonat vezető az aetet igy adja elő: Mi­dőn Füzitőről jövet a nyerges-ujfalusi kanyarulónál a vonat Nyerges-Újfalura bekanyarodott, mintegy 100 méternyire a vonat élőt a vágányokon egy nőt pillantott meg, mire a szoká­sos síp-jelt megadta, mivel azonban a nő gyorsan le nem tért a vágányról, nyomban ellengőzt adott. Az intézkedés azonban már későn volt, mivel a vonatot oly hirtelen nem lehetett megállítani s igy az Vadkerti Rózát elgázolta, kiről kiderült, hogy siketnéma. A vonat személyzetét mulasztás ezek szerint nem terheli. ” A kérdés csak az, hogy miért álldogál vala­ki éppen a síneken? A rendőrséget érintő hírekkel az Esztergom és Vidéke október 12-i számában találkozhatunk. Először is azzal, miként bírható tettekre a rendőrség. „A kenyérmezetek ké­relmet terjesztettek a rendőrkapitány elé, melyben azt kérik, hogy állítson fel a rkapitány a kenyérmezei vasúti állomáson egy rendőrőrszemet. A rkapitány, miként értesülünk helyt adott a kérelemnek s az őrszem rendszeresítése már a legközeleb­bi jövőben meg fog történni, miután a vasút társault igazgató­sága kilátásba helyezte a rendszeresítés esetére, hogy a rendőrség részére állandó ingyenes jegyet ád. ” Talán ily módon a követ­kező panaszt is orvosolni lehetne: „Panaszkönyv. Több ol­dalról érkeztek hozzánk panaszok avégből, hogy a társaskocsik lépcsőjére, melyek a vasúttól közlekednek, éretlen utca gyerkőcök csapatostul kúsznak fel és illemsértő diskurzusokkal molestálják a botránkoztatják a társaskocsiban ülőket. Ezen kevésbé épüle­tes állapot sanálására, úgy a társaskocsi tulajdonosát, mint a rendőrségnek figyelmét kiválóan felhívjuk. ” A dinamitos rob­bantások folytatódtak száz évvel ezelőtt a környéken, ám most már nem a tóban garázdálkodtak ismeretlenek, ha­lászat gyanánt, hanem az utcán. „A főszolgabirósághoz ér­kezett jelentések szerint a közelmúlt napok egyik éjjelén Pilis- Maróth utcáján, eddig ismeretlen egyén dinamittal lövöldözött. Nemcsak a lövöldözők testi épsége, de a közbiztonság érdekében is óhajtandó volna a tettes kinyomozása és szigorú megbünteté­se, mi annál is inkább könnyű lenne, mivel a nyomok, minden­esetre a környékbeli kőbányákba vezetnek. ” Végül egy aranyos karcolat az Esztergom „aktuális” számából. „Fény és árny. Egy kedélyes tolvajt kisért be Madrócki, a rendnek derék őre s igy szólt hozzá:- Nem tudod, hogy minden bűn napfényre kerül?- Hagyja el! Nem szeretem én ezt a napfényt, mert ennek mindég hűvös az árnyéka... ” • Gál Kata

Next

/
Thumbnails
Contents