Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-11-26 / 232. szám

• HIDLAP • 2005. november 26., szombat Indiai ma Rock-ballisztika, avagy a Tűzkerék Lövedéke Megjelent a 25 éve működő blnes-rock banda új lemeze Jó pár ünnepszeríí, táncos közönséggel körített Tűzkerék koncerten túl vagyok már, a zenekart még Stáció néven a 8o-as évek elején ismertem meg. A csapat, melynek ere­deti felállásából már csak Tóth Tamás van a mostani formációban, több mint 25 éve van a színpadon. Az együttes a hosszú pályát tekintve mégsem adott ki sok lemezt, ez a banda ugyanis főként a koncerteken valósítja meg munkássága lényegét. Az új lemez címe, „Lövedék”, a mostani, feszült kor mottója, vagy akár lógója is lehetne. A „Lövedék” album pontosan ezért fontos, mert ahogy a cd-hez tartozó füzetkében írják, már öt éve nem adtak ki új lemezt. Ráadás - és szerintem ezért kiemelkedően jó az anyag - hogy kilencven százalékban új és saját dalok hallhatók az albumon. Tudom, mert közelebb­ről ismerem a zenekart, hogy hosszú út vezetett idáig, a csapat a nagy rock felmenőkhöz ha­sonlóan nem igazán szeret kompromisszumokat kötni. Csak tiszta kútfőből merít, mert (ahogy Tóth Tamás szereti mondani sok minden másra is) „csak az első főzet a tuti”. A Tűz­kerék XT legénysége, a trió: Anda Bálint ének, gitár, Geletei György dob és Tóth Tamás, basszusgitár. Ahogy a zenészszakmában mondják, ez már nem sok lazításra ad okot, a trió felállás mindhárom tagtól a maximumot kívánja. Ez persze elsősorban a koncertekre vonat­kozik, hiszen a lemezkészítésnél a legnagyobb mesterek is megkívánták a zenei színesítést. Ez a „Lövedék” album esetében is így van. Két régi zenész bajtárs egészítette ki a TxT-t. Lauró Árpi, aki mellesleg a megye egyik legjobb basszusgitárosa, itt, mint fantasztikus „perkás” szolgálja ki a ritmusszekciót. A másik zenésztárs pedig az a Szegő Csabi, aki szaxo­fonjával immár majd minden óceánon, földrészen elbűvölte a közönséget. A „Lövedék” album azért zseniális, mert visszatért az 1997-es „Sírig tartsd a pofád!” című lemezük hangvételéhez. A nyolc évvel ezelőtti album spiritualitása, zenei ötletei, lázadó és nyers akaratossága és mégis méltóságteljes higgadtsága köszön vissza a „Lövedék”-ben. A zenekar nagyon sok Radics Béla tisztelgő lemezt készített már, holott a nagy gitármester rock-hagyatéka limitált számú szerzeményből áll. Végre eljött az ideje, hogy a Tűzkerék xT újra bebizonyítsa, hogy vannak eredeti és saját zenei gondolatai, és ezekhez illő a világvaló­ságot kellő mélységben bemutató dalszövegei. A tíz felvétel közül hét hallható csak ezen az albumon, kettővel már korábban találkozhat­tunk, a „Fűben állva” című hippi opus, a „Bíbor hold” nagylemez egyik slágere volt, most egy újabb verzióban hallhatjuk ismét. A „Lövedék” címadó szerzemény, a mai kor mottója, vagy lógója is lehetne. A csapat felvállaltan a 70-es évek flower-power nemzedékének utóvi­rágzása, egyértelmű tehát, hogy ez a lövedék provokál, érzelmeket lobbant, de semmikép­pen sem pusztít vagy robban. A dalban szereplő terrorista pedig a mostani felemás hábo­rús, jóléti furcsa világ jellegzetes figurája. A második felvétel a Tarr Béla filmrendezőtől jó­tékonyan elcsent „Sátántangó” című dal. A film 421 percére rácáfolva pont ez a nóta a leg­rövidebb, 2 perc 38 másodperc. A szövegíró (Tóth Tamás) újra fekete tintába mártotta tol­lát, a sátáni kísértések, próbatételek emberre rakott terheiről versel. A súlyos téma folyta­tása, de ugyanakkor mégis egyfajta feloldása a következő dal, „Az élet olyan, mint a Rock and Roll” című szerzemény. Én még egy csipetnyi ízes AC/DC-s felvezetést is érzek az el­ső hangokban, aztán újra rá kell jönnöm, hogy ez a dal az „Éjfélkor megszólal egy blues” folytatása. Anda Bálint éneke itt is hiteles, és a történet teljes terjedelmének ismeretében tudjuk, gitárjátékával együtt vitathatatlan. Sem Jimi Hendrix, sem Radics Béla, sem Tommy lommi, mint gitáristenek reprezentánsaként nem igazán hálás feladat a színpadra állni. „Az élet olyan, mint a Rock and Roll”, mind szövegében, mind lendületében a klasz- szikus XX. századi örök tinédzser imágójáról szól, ha tetszik szakmunkásképzős, ha más­hogy jobb, hát egyetemi szinten. A szakma persze a rock and roll. A negyedik dal az eszter­gomi kultuszfigura, Heti alakjának állít emléket, bár az illető jellegzetes kocsmai figura még él. Az ötödik track az a bizonyos kukacos-almás szám, „A megrontás legmagasabb foka”, rendkívül feelinges, Szegő szaxofonszólójánál pedig már velejéig jazz-es. A hatodik nóta az „1000 mérföldnyi út”, ugyancsak a hagyományosan hippi érzésvilágból táplálkozó kompo­zíció. Szabadságot és szerelmet ígér a dal egy hosszú úton. A következő „Rövid ital, hosszú történet” egy stoneres riffel ránt a rögvalóságba vissza, a szenvedélyek függőségében, az al­kohollal való tusakodás, a világgal kibékíthetetlen ember mai keresztjéről szól. A Tűzkerék xT tagjai korábbi énjükhöz képest már bevallottan lehiggadtabb lelkülettel nézik az életet. Ebben a számban a csapat mégis a dolgok ráspolyosabb oldalát mutatja be. Az „Óriási fal” - nagy meglepetésre - Geletey Gyurma, a dobos szerzeménye. Szegő Csabi szaxija itt is megcsillan, ekkor persze a hangszer dominanciájának megfelelően kicsit jazz-es lesz a nóta. De nagyon komoly szaxofonbetéttel indul a „Palackposta” című szerzemény is. Anda Bá­lint itt újra magasabb hangfekvésekbe lendíti legendásan rekedtes, férfias hangját. A lelki­ek itt érnek össze a test vágyaival, a valódi szerelemmel. A zárószám pedig a híres „Fűben állva” a szintén kultuszalak, esztergomi dalszövegíró, Szentkirályi „Tütti” Ferenc versének megzenésített dala, a Molothow Liget banánérlelő forrósá- got adó éveit idéző himnusza. • PftiTi n«r Zoltán Che, az örök legenda Fotója ott volt az 1968-as diákmozgalmak irodájában, arcképe éppúgy dí­szíti a „Fényes Ösvény” gerilláinak pólóját, mint híres divatcégek topjait. Che, a legenda valóban halhatatlan. Az elmúlt hetekben Venezuela elnöke Hugo Chavez akasztotta ki a többméteres Che Guevarát ábrázoló vörös zászlót a caracasi stadionban, hogy ezzel pukkassza George W. Busht. A könyvesboltok polcain egyre több kötetről néz ránk szivarozva a szim­patikus forradalmár. Semmi kétség, az argentin származású forradal­már újra reneszánszát éli. E mesto „Che” Guevara Lynch de la Serna 1928. június 16-án látta meg a világot az I argentin Rosariban, egy felsőbb közép- osztálybeli család gyermekeként. Beteges kisfiú volt, kétéves korában súlyos asztmát kapott. Ez a betegség elkísérte őt a Sierra Maestra hegyeibe, Kongóba és Kolumbiába is. Nap, mint nap nem csak a kormánycsapatok katonái ellen kellett har­colnia, hanem komoly rohamai ellen is. Még 14 sem volt, amikor édesapja könyvtárában felfedezte Marx és Engels műveit, amelyek nagy hatással voltak rá. Az iskolában kitűnt irodalom- szeretetével és asztmája ellenére valóságos élspor­toló vált belőle. Esténként szüleivel nagy politizá­lásokat tartottak a spanyol polgárháborúról és az argentin politikai krízisről. Együtt tüntetett csa­ládjával Peron ellen, ez volt az oka, hogy már fia­talon meggyűlölte a katonai diktatúrákat. Tizenki­lenc évesen beiratkozott a Buenos Aires-i orvosi egyetemre. Barátai szerint saját betegsége sarkall­ta arra, hogy orvos legyen. Később lelkesen vetet­te magát a lepra elleni küzdelembe és új gyógy­módok kutatásába. 1951-ben motorkerékpáron be­járta Észak-Argentinát, itt találkozott először el­szegényedett, nyomorgó indiókkal, napszámosok­kal. Che ekkor úgy érezte, hogy eddig burokban élt. A szegényeket látva döbbent rá, mit is jelent igazából dél-amerikai származása. Az útról elhíre- sült egy fogadása, amelyet barátaival kötött. Azt mondta, addig nem cseréli le alsónadrágját, amíg az meg nem áll a kosztól. Hazaérve egy partin be­mutatta a gatyát, amely valóban megállt, Ekkor ragasztották rá az el Chanco, azaz a disznó becene­vet. Ennek ellenére a város legszebb lányaival járt. Diplomáján még meg sem száradt a pecsét, ő már is motorkerékpárra pattant egy orvos barátjával, hogy bejárja az egész kontinenst. Sátorral, háti­zsákkal és konzervekkel felszerelve nekivágtak a vi­lág leghosszabb országútjának a Panamericana- nak, amely átszeli az amerikai kontinenst. Chae naplót vezetett és leírta minden viszontag­ságukat, balesetüket. Motorjukat nemsokára már csak drótok tartották össze és a kerekeken több folt a foltozás, mint a gumi, ám az orvos duó nem ad­ta fel. Útközben alkalmi munkákat vállalnak kór­házakban és lepratelepeken. Kitűnő ajánlólevelek­kel eljutnak egészen Chiléig, ahol megismerked­nek Salvador Allendével, aki később az ország szo­cialista elnöke lett. A fiatal politikus segítségével komoly posztot kapnak az ország egyik leprakór­házában. Ám egy idő után a kalandvágy újra győ­zött és továbbhajtotta őket Peru, Bolívia, Guate­mala és Mexikó felé. Che lenyűgözve áll a maya kultúra maradványai előtt, sőt több cikket is meg­jelentetett Közép-Amerika őslakóiról. Guatemalá­ban szemtanúja volt egy puccsnak, amelyet a CIA szított a baloldali kormány ellen. Itt született meg benne a gondolat, hogy fegyvert kellene fogni az elnyomottak érdekében. Éppen a mexikói General Hospitalban dolgozott, amikor valaki bemutatta őt Fidel Castronak és testvérénk Raulnak. Egy átbe­szélgetett éjszaka után rájött, hogy Fidel az a ve­zéralak, akiről mindig is álmodott. Fidel révén megismerkedett egy csomó kubaival, akik Batista embertelen rezsimje elől menekültek el a szigetről. Che azonnal csatlakozik Fidel csoportjához. Itt ismerkedik meg Alberto Bayoval, a spanyol pol­gárháború egyik vezéralakjával. Bayo lett Che „keresztapja”, mivel ő kezdte el „Chenek”, azaz havernak nevezni a fiatal orvost. Ezt végül min­denki átvette Bayotól és egy idő múlva már senki sem hívta Ernestónak. Fegyvereket vásároltak, majd Bayo megkezdte a forradalmárok kiképzését egy eldugott farmon. 25 órás menetgyakorlat a hegyekben, lövészet, tájékozódás. Az ideológiai képzést Che folytatta. Többórás beszédei nagy lelkesedéssel töltötték el társait. O lett a csapat or­vosa is. Tevékenykedését azzal kezdte, hogy eltá­volította a gerillák lábkörmeit, hogy ezek sérülve ill., benőve ne gátolhassák őket a menetelésben. A gerillacsapat persze egy idő múlva szemet szúrt a rendőrségnek és egy hónapra rács mögé kerül­tek. Kiszabadulva megvá­sároltak egy jachtot, majd 1956, november 25-én kifutottak Kuba felé. A hajót eredetileg 18 sze­mélyre építették, ám a „Grandma” fedélzetén 82 állig fel fegyverzett gerilla volt. A rossz időjá­rás miatt sokáig hánykolódtak a tengeren Kuba partjainál. December 2-án felfedezte őket egy kato­nai repülőgép, és több naszádot küldtek elfogásukra. Nagy nehezen partra szálltak, ám élelmiszerkészle­teiket hátra kellett hagyniuk. Egy dolgot szintén nem tudtak: csapatuk egyik tagja Batista titkosszol­gálatának tisztje volt. A gerillákat a hadsereg csapdá­ba csalta, és egy szörnyű tűzpárbajban 56 harcosuk kap halálos lövést. Az első hetek csupán a puszta túl­élésről szóltak. Hála Che rábeszélő készségének egyre több szegény napszámos csatlakozott a geril­lákhoz. Támadt még egy remek ötlete. Rávett csinos falusi lányokat, hogy itassák le az ott állomásozó ka­tonákat és rendőröket. Amíg ezek a rumtól bódultán aludtak a felkelők kifosztották a fegyverraktárakat. Castróék azzal is sok hívet szereztek, hogy nem lőt­tek az egyszerű besorozott katonákra, mivel ők is a nép egyszerű fiai voltak. A gerilla hamarosan rette­gést váltott ki Batista hadseregéből és titkosszolgála­tából. A kubai parasztok mindenben segítették felaszabadítóikat. 1958-ra már egy sok száz főt szám­láló hadsereget vezetett Fidel Castro. Che kapott Castrótól 146 gerillát, ezekkel indult 1958. szeptem­ber 27-én Santa Clara városa ellen. A külvárosi lak­tanyákat egy meglepetésszerű rohammal bevették. Ez annyira demoralizálta a hadsereget, hogy fej­vesztve menekültek a városból. A nemzetközi sajtó Robin Hoodként ünnepelte Chet. A diktátor Batista még három hónapig tartotta magát Havannában, de miután a katonaság és a rendőrség nagy része is át állt a forradalmárok oldalára, végül menekülnie kel­lett. Castro és Che egy nyitott terepjárón vonult be a városba, ahol százezrek kiáltották „viva le revolu- cion” éljen a forradalom! A győzelem után Chet ki­nevezték a Kubai Nemzeti Bank elnökévé, ám ő nem érezte jól magát egy irodába zárva. Egy nap ti­tokban elhagyta a szigetet és Kongóba utazott, hogy a belga gyarmatosítás alól felszabadult ország forra­dalmi törekvéseit segítse. Belga és német zsoldosok ellen harcolt. Am szomorúan ismerte fel, hogy a há­ború nem a szocializmusért, hanem az ásványi kin­csekért folyik. Amilyen titokban érkezett, olyan ti­tokban hagyta el az afrikai országot. Beutazott több szocialista országot, majd hamis útlevéllel Bolíviába ment, hogy csatlakozzon az ottani illegális kommu­nista mozgalomhoz és létrehozzon egy gerillacsapa­tot. Hamar rádöbbent, hogy a bolíviai indiók nem rendelkeznek forradalmi ambíciókkal. A kukoricán és tengerimalachúson élő őslakosoknak mindegy volt, hogy ki van hatalmon, és nem támogatták a forradalmi törekvéseket. A helyi kommunista értel­miség sem nézte jó szemmel a „kubai beavatkozást”. Che és néhány gerillája, így keletnémet barátnője Tamara Bumke is, hátország nélkül maradt. A helyi hadsereg a CIA segítségével nagy erőkkel kutatott a lázadók után. 11 hónap menetelés után már csak alig egytucatnyian voltak. Elesett Tamarita is, Che ba­rátnője. A katonáknak végül sikerült kelepcét állíta­ni a gerillának. Chet és két társát sebesülten elfogják majd egy kunyhóba zárták. Az egységet vezető CIA tiszt rövid tanakodás után jónak látta mindenkorra leszámolni a híres forradalmárral. Parancsára Mario Terán őrmester géppisztollyal kivégezte a sebesülte­ket. Che kezét levágták, hogy újlenyomatai alapján azonosítsák be a sovány, szakállas embert, akit meg­gyilkoltak. Testét ismeretlen helyen temették el, ne­hogy kegyhelye lehessen a világ forradalmárainak. Kissé elszámították magukat. Che ugyan meghalt, de a legenda abban a pillanatban megszületett. • Georg Spöttle

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents