Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-29 / 213. szám

• HÍDLAP • 2005. október 29., szombat magazin Kaland Indiában Már régóta tervezetem ezt az utat, de a politika többször is beleszólt. A kasmíri események miatt India és Pakisztán atomrakétákkal fenye­gették egymást. Ám bála az USA békéltető diplomáciájának megeny­hültek a frontok és végre el tudtam indulni a mesés India felé. K aland a kalandban, hogy Jordánián keresztül repülök. Gépünk először a Hasemita- Királyság fővárosában, Ammanban landolt. Mivel jó négy órát kell várni a delhii csatla­kozásra, van időm szemrevételezni az arcokat. Van pár marcona turbános fej, akik gyanakodva néznek engem. Némelyik nagyon gázos, szerintem már az óvodában is bomba volt a jelük. Kétméteres szudániak hosszú, fehér galabijjában várják a khartumi csatlakozást, két szakál­las, a ZZ-Top énekesét megszégyenítő szőrzettel akkor kezd feltápászkodni, amikor a kabuli járatot szólítják. Elsőként állok a kapunál, hogy felszálljak a gépre, csu­pán 200 hindunak sikerül elém Kirakodnia és ez nem is rossz eredmény (részemről). Ám egy fiatal határőr lehű­ti a kedélyeket, Delhiben hatalmas a köd és ezért 4 órá­val később indulunk. Újabb négy óra... Pizzaevés, kávé­zás, félálom... Hajnali kettőkor azonban végre felszáll velünk az Öriásgép, és Irán és Pakisztán felett átrepülve elérjük az Indira Ghandi Nemzetközi repülőteret. Egy gyors útlevélkezelés és taxim már riksák, tevék, mun­kaelefántok és szent tehenek között szlalomozik a reggeli csúcsforgalomban. Minden piros lámpánál leprás koldusok hada püföli az autó szélvédőjét. Némelyik kéregető iszonya­tosan meg van nyomorítva. Indiában még mindig dívik a po­koli praktika, hogy' eltörik a kisgyermekek végtagjait, majd úgy kötik el őket, hogy deformálva nőjenek össze a csontok. A szánalomra méltó, torz koldus több alamizsnára számít­hat. Tudom, ez most szívtelenül hangzik, ám nem szabad pénzt adni nekik, hiszen ha jól megy az üzlet, ezzel számuk csak nőni fog, és egyre több gyermeket csonkítanak meg majd szüleik. Az ötcsillagos szálloda a nyugalom oázisa. Ám nem pihenni jöttem, gyors zuhany és belevetem magam New-Delhi eszméletlen emberáradatába. Olyan érzésem van, mintha a tízmillió ember, aki a városban van, éppen úton volna és el akarna nekem adni valamit. Pillanatok alatt felfogadhatnék egy tucat riksást, vehetnék egy tucat zseb­sakkot és eg)' hatalmas réztáblát, amely' szerint én Dr. Raja Singh ügyvéd vagyok. Nagy nehezen lerázok (majdnem) minden árust, bár a réztáblán még gondolkodom. Miután még ígéretet teszek 25 kg. tea megvásárlására, végre eljuto- tok Delhi egyik nevezetességéhez, a Jantar-Mantar csillag- vizsgálóhoz. A futurisztikus épület látványáról a „Csillagka­pu” jut eszembe. A háznagy'ságú nap-és csillagórákat II. Jai Singh maharadzsa építtette a XVIII. században. Nemcsak időmérésre, hanem horoszkópok készítésére is használták az uralkodó asztrológusai. A maharadzsa, aki híres csillagász és matematikus is volt egyben, a Jantar-Mantar segítségével meg tudta mon­dani, hogy mennyi az idő a világ bármelyik országában. A tudományoktól megéhezve keresek egy étteremet, ame­lyik viszonylag tiszta. Ez nem mindig könnyű. Van aki azt mondja, hogy a magyar konyha fűszeres, az még nem pró­bálta valamelyik curryt. Kanalanként másfél liter ásványvíz és egy roti névre hallgató pita szerű kenyér kell hozzá. Köz­ben vörös fejjel, fuldokolva veszek 10 csomag füstölőt, a tan- dori nevű fűszer kiölt belőlem minden ellenállást. Másnap a híres delhi vasoszlopot keresem fel. A hét mé­ter magas oszlop az időszámítás utáni negyedik században készült. Chandragupta király dicsőségére öntötték egy is­meretlen helyen és máig sem tisztázott eljárással, mivel az oszlop nem rozsdásodik. A legenda szerint, ha valaki hátát az oszlopnak vetette és úgy át tudta kulcsolni, az szeren­csére számíthatott az életében. Sajnos én nem tudhattam meg sorsom alakulását, mivel időközben bekerítették a misztikus fémrudat. Az oszlop a Kutab Minar, egy'kor me­seszép mecset udvarában áll. Az afgán hódító, Kutub ad Dink Aibak, a világ legnagyobb minarettjét építtette itt fel az iszlám dicsőségére. Ez volt hivatva vallása és a hinduk felett aratott győzelmét hirdetni. Ám érdemes egy délutánt Delhi bazárjainak is szen­telni, hiszen szuvenír nélkül mit sem ér a kaland. Izma­imat dicsérve egy’ élelmes kereskedő sikeresen rábeszél egy 25 kg-s bronzszoborra. Az elefántfejű Ganésa isten­séget ábrázolja. A maradék 10 napban megadóan cipe­lem istenemet, de sebaj ez India. Egy ködös reggel Ágra felé veszem az irányt, ahol a leg­ismertebb indiai csoda áll, a Tadzs Mahal. Bérautóm sofőr­je, hihetetlen, negyedóránként megáll, hogy pisilnie kell majd eltűnik fél órára. Amikor előkerül egy pohár tea van nála, megissza, ettől persze megint pisilnie kell. Ördögi kör. De dél körül végre ott állok a Tadzs Mahal márványkupo­lája előtt. A Tadzs egy síremlék, amelyet Shah Jahan ural­kodó építtetett felesége, Mumtaz Mahal részére 1636-ban. Sajnos a molesztáló kéregetők, fényképészek, utcai árusok, zsebtolvajok miatt nem lehet elmerülni az épület varázsában. Inkább újra autóba vágom magam és irány Jaipur, a „rózsaszín város”. Itt érzem először, hogy való­ban a mesés Indiában járok. A vörös városfal és a kupo­lákkal díszített épületek mintha évszázadokkal vittek volna vissza az időben. Alapos alkudozás után riksával vágok neki a városnak, hogy megnézzem a Hava Mahalt, azaz a Szelek Palotáját. A palota valójában egy hatalmas homlokzat, parányi szobákkal és zsalugáteres ablakokkal, a maharadzsa feleségei innen nézhették a vá­ros forgatagát vagy a díszes ünnepi felvonulásokat. Ma­haradzsa még mindig van Jaipurban. Őfensége II. Man Singh, igaz hárem nélkül és sokkal kevesebb kinccsel de egy mesébe illő palotában él. Uralkodás helyett a hadse­reg vezérkari tisztje. Kiképzését a híres brit SAS egy­ségnél kapta. Az elitalakulat jelvénye díszíti terepjáróját is. Persze a kígyóbűvölők és a jövendőmondók sem hiá­nyozhatnak a palota környékéről. Közben megkérdezem riksásomat, hogy a maharadzsának még ma is lehet-e több felesége. „Igen, tudok egy nagyon olcsó üzletet, jó kasmír és selyem...” jön a válasz. Hiába, az angol az vi­lágnyelv. Az öreg már elszántan teker a bazár felé. Fel­adom, ebből úgyis vásárlás lesz. A vöröses alkony, a ba­zár illata, a kínálat valóban megfertőz, és kétszer is útba ejtek egy pénzautomatát. És egyszerre csak rádöbbenek, hogy vége, haza kell repülnöm! Szomorúan kelek útra egy verőfényes regge­len, vidáman ugrándozó majmok, bőgő tehenek és pon- ponokkal díszített tevék közt a reptér irányába. És ahogy a legtöbb utam végén, itt is megállapítottam, ide még vissza kell jönni! • Georg Spöttle 18 milliárd földvásárlásra A miniszter lelkes, a gazdák óvatosak Jövőre összesen 18 milliárd forintnyi hitelt vehetnek fel a gazdák álla­mi garanciával, kamattámogatással és 20 éves visszafizetési határidővel termőföld vásárlására. A gazdák érdekvédelmi szervezete szerint túlsá­gosan elaprózott a földbirtok Magyarországon, tehát a táblák egyesíté­sének, az úgynevezett tagosításnak is kiemelt figyelmet kellene szentel­ni. Míg a gazdák szerint nincs eladó földterület, addig külföldiek ezer hektár számra bérelnek termőföldet, főként a Dunántúlon. „Tessék utána számolni: ez a föld ingyen van!” - így biztatta az új lehe­tőség igénybevételére a földművelőket néhány nappal ezelőtt Szabad- battyánban Gráf József, immár közel fél éve hivatalban lévő agrárminisz­ter. A tárca gazdája szerint, 20 év alatt a törlesztési részletek együttes ösz- szege nem haladja meg a két évtizedre esedékes bérleti díj összegét. így ér­tendő az „ingyen földhözjutás” szlogenje. A miniszter politikamentességet és egyedülálló utolsó lehetőséget is emlegetett. Mert - ismét a minisztert idézzük - „hat év múlva oly'an versenytársak jelennek meg Magyarorszá­gon, akikkel már nem tudnak versenyre kelni a föld mostani művelői”. (A föld árának megugrására a több százezer hazai földtulajdonos jó része már több mint egy évtizede várakozik. Ha hihető a 2011-re prognosztizált hatal­mas árugrás, akkor most sem bocsátják tömegesen áruba a tulajdonukat.) A legutóbbi adatok szerint Magyarországon az elfogadható minőségű ter­mőföldek hektáronként 500-800 ezer forintért cseréltek gazdát. Csakhogy igen kis mennyiségben. Több mint egy évtizede a föld adásvételében az éves mennyiség rendre tízezer hektár alatt marad. Ami az összes művelt földterületnek a fél százalékát sem éri el. Tóth Emil, szabadbattyáni gazdál­kodó is arra hívta fel a falujában vendégeskedő miniszter figyelmét, hogy „Csak azt a földet lehet megvenni, ami eladó.” Fejér megyében, de az ország más területein is alig-alig akad arra példa, hogy 10 hektárnál nagyobb, egy­befüggő termőterületet eladásra kínáljanak. Amihez eddig - elsősorban idő­sebb gazdáktól - hozzájuthattak a magángazdaságok, azok szórványterüle­tek voltak, fél-egy, nagyon ritkán 4 hektáros nagyságú táblák. A miniszter szerint a vásárlások legfőbb forrása a most a Nemzeti Föld­alap kezelésében lévő százezer hektárnyi terület lehet. Csakhogy a három éve indult „Földért életjáradékot” programban is kisebb darab és jobbára alacsony termőértékű területek kerültek állami fennhatóság alá. Nagyobb, egybefüggő területek csak néhány, valamikori állami gazdaság központjának közelében vannak még állami kezelésben. Ezekből csak a közvetlen környé­ken élők részelhetnek. A szabadbattyáni fórum hozzászólói közül többen ki­fogásolták, hogy kevés az országban működő több mint 200 ezer agrárgaz­daság számára a 100 ezer hektárnyi, most majd megvásárolható föld. A program alkalmat adhat a kivételezésre, mi több, akár a korrupcióra is. Rá­adásul mindez közvetlenül a parlamenti választások időszakában történik. A Szabadbattyánban összegyűlt gazdák közül többen kifogásolták, hogy ezer hektár számra bérelnek a Dunántúlon értékes termőföldeket külföldi, .elsősorban nyugat-európai állampolgárok tulajdonában lévő, de Magyaror­szágon működő agrárvállalkozások. A felszólalók nagyon sok konkrét pél­dát is megemlítettek. Megjegyezve: a mostani bérlők lesznek, minden bi­zonnyal, hat év múlva az elsőszámú privatizálói a ma még állami tulajdon­ban lévő értékes termőföldeknek. A miniszter válaszában elismerte, hogy a korábban megkötött, a külföldi bérlő és a magyar állam által jegyzett, most is érvényes megállapodásokkal szemben tehetetlen. Azt ígérte hallgatóságának, hogy a lejáró szerződéser két viszont megvizsgálja, nem hosszabbítja meg automatikusan. Hanem az esetleges új bérlő jelölteknek is versenyhelyzetet teremt. (Érdekes lenne tudni, hogy hány szerződés jár le a következő hét-nyolc hónapban, Gráf Jó­zsef még hátralévő hivatali idejében...) A fórumon meghívottként jelenlévő Jakab István, a Magosz országos el­nöke, arra is felhívta a figyelmet, hogy a földvásárlásnál előnyt élveznek a mezőgazdasági szövetkezetek helyben lévő tagjai, a részvénytársaságok részvényesei. Ok most magánszemélyként lehetnek a vásárlók sorrendjé­ben kivételezettek. Ez a Földtörvény 2002. őszi módosításának megfelelően van így. Az pedig már szerződés kérdése, hogy ők miként adják át a jogi sze­mélyiségű vállalkozásnak a földterületet. Jakab István arra is rámutatott, nagymértékben megnöveli a magyar gaz­dák termelési költségét az, hogy elaprózottak és egy-egy gazdának általá­ban egymástól távol vannak a földterületei. Van az országban egy kétszáz hektárnyi területen gazdálkodó vállalkozó, akinek a két legtávolabbi földje nem kevesebb, mint 62 kilométer távolságra van egymástól. Az érdekvédel­mi szervezet elnöke emlékeztette a mostani kormány tagját arra, hogy a 2002-es választások után kormányra lépett kabinet egyik sokszor hangozta­tott ígérete volt, hogy megoldják a területek összevonását, szakszóval a ta­gosítást. Ezek után ezen a területen az elmúlt három és fél évben semmi sem történt. Ha nagyobb méreteket öltene a tulajdonoscsere, akkor ezt a gondot még tovább erősítené. Ezért Jakab István szerint állami pénzeket kellene költeni a versenyképesebb termőföldszerkezet kialakítására. Egyébként Szabadbattyánban 2002 óta először fordult elő, hogy nyilvá­nos fórumon együtt szerepelt az agrártárca első embere és a legnagyobb taglétszámú hazai agrár-érdekvédelmi szervezet elnöke.- • Bőle István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents