Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)
2005-10-15 / 203. szám
hídlapmagazm 2005. október 15., szombat • HÍDLAP III Teréz napján Október tizenötödike Teréz napja, ám a név mögött nem egy Teréz és nem egy népszokás rejtőzik. Maga a név görög eredetű; Spanyol- országban vált először népszerűvé. A név a görög therosz szóból származik. Jelentései: bőség, forróság, aratás, nyár, szüret. Egerben a szüret kezdetének napja október 15., ezért el is nevezték „Teréz-szedésnek”. Másfelé is szüretkezdő nap volt, például a Balatonnál vagy Baranyában. A magyarlakta területek némely részén dologtiltó napként ünnepelték. Az asszonyok nem moshattak, nem süthettek kenyeret, bizonyos házimunkákat nem végezhettek. Ezt a „tilalmat” az idősebbek még ma is betartják. Ilyenkor, szüret idején, általában a falubéli gazdák segítettek egymás szőlőjében a szüretelésnél, illetve bérmunkásokat is alkalmaztak. A házigazda a szüretelőket megvendégelte, annak befejeztével pedig szüreti bálokat is tartottak. Szokásban voltak bizonyos szüreti mulatságok is, természetesen a munkák utolsó napján. Ilyen tréfás szokás volt az uraság megkötözése, szüreti koszorú készítése, mint mondjuk aratáskor az aratókoszorú. A gazdát tréfás versekkel köszöntötték, a legjobb szedőket megajándékozták. A szüreti felvonulásokon gyakori a baksus figura (Bacchus görög boristen nevéből), egy hordón ülő bábu, kezében poharat, lopótököt tartva. Ám e jeles naphoz, nem kizárólag a mulatozás és a jókedv kapcsolódik. Ezen a napon egy szent ember halálára is emlékezhetünk. Avaliai Nagy Szent Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul. Furcsamód ez a döntése nem valamiféle menekülést jelentett az élet viszontagságaitól, és nem is egy szerelmi bánat drasztikus reakciója volt. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy embereket megvidámítson és nevetésre indítson, mindhalálig megőrizte. Talán úgy gondolta, életét értékesebben élheti le Isten szolgálatában, s az üdvösséghez is közelebb kerül így. De kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: „Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.” Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt mondta: „Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Ügy éreztem, hogy ízekre szakadok." Életének ezen döntését olymértékben komolyan vette, hogy a viszontagságos életmódtól lelki és testi épsége egyaránt megroppant. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott. Teréz magához tért, és sajátkezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy elevenen el ne temessék. Az ezután következő, körülbelül két évtizedes időszak során életében nem történt különösebb esemény. Nem volt se jobb, se rosszabb a többi rendtestvérénél, ám lényében érezhetően valami fenségesebb érződött társaiénál. Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: „Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy O bennem van, és én elmerülök Benne.” Ekkor negyvenesztendős volt. „Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.” Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Állítólag társai többször látták levitálni (a föld fölött lebegni), miközben arcából különös fény sugárzott. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa. Ám bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. Ebből a kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát. Életének további része egészen haláláig tevékenyen telt. Tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított életében. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként álltak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok is. Avilában 1582. október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba. • Márkus Kaland St. Gallenben Írországban született és Krisztus után 620. október 16-án halt meg az a legendás szerzetes, akit a magyar nyelvújításnak köszönhetó'en és az ezzel járó szokásos rövidítések velejárójaként napjainkban csak Szent Gálként emlegetünk. Varga Péter jegyzete Nyugdíjasok sorsa Nyugdíjasok. A téma rendre visszatér a közéletben és a médiában, leginkább ígéretek formájában és leginkább a választások közeledtével. Mivel pedig elkezdődött a szocialista kampány, így természetesen a nyugdíjasok sem maradhatnak ki belőle. Ugyan országos méretekben még nem osztottak nekik lejárt határidejű tésztát ingyen, mint a Baranyában élő romáknak, de vélhetően ez is csak idő kérdése. A nyugdíjkorhatár mindenesetre nem lett alacsonyabb, annak ellenére, hogy egyre nő hazánkban az aktív korosztályba tartozók körében a munkanélküliek száma, ám az ígértekkel itt sem bánik szűkmarkúan a kormány. Természetesen könnyen ígérnek a 2006 és 2010 közötti időszakra vonatkozóan. Részint ekkorra vagy épp ebben a ciklusban a természet rendje szerint a nyugdíjasok közül sokan eltávoznak közülünk, „megspórolva” így a megemelt, de kifizetésre már nem kerülő havi juttatásokat. Arról nem is beszélve, hogy az egészségügyben egyre gyakrabban említett magánosítás, a kórházak privatizációja korántsem a nyugdíjasoknak kedvez, hiszen az pénzbe kerül és éppen ők nem tudják majd megfizetni a bölcsen kiokumlált tarifákat. Pedig az egészség ára nyilvánvalóan a fizetőképesség lesz. Az megint más kérdés, hogy euróbán vagy forintban fizetünk-e? Ebben a pillanatban határozottan úgy tűnik, hogy mindegy. Erre enged következtetni az a Horn Gyulával készült televíziós interjú, amelyben az egykori szocialista miniszterelnök a tőle megszokott „nagyvonalúsággal” nyilatkozott. Nem sokkal előtte a miniszterelnök bejelentette a csatlakozás várható esztendejét, majd ezt követően a pénzügyminiszter egy egészen más időponttal rukkolt elő. Horn erre azt válaszolta, hogy ilyen apró különbségeket el tud képzelni, de az emberek szempontjából ez teljesen mellékes, hiszen őket leginkább az érdekli, hogy most mi van és nem az, hogy mi lesz. No hiszen! Való igaz, nem a nyugdíjas az, aki évtizedekkel előre tervezne, ugyanakkor nem árt, ha ezt teszi mondjuk egy fiatal házaspár. Számukra ugyanis a naponta számlálatlanul elhangzó ígérethalmaz közepette mégis csak az a fontos, hogy gyermekeiknek, utódaiknak - és Uram bocsá1 - maguknak egzisztenciát, biztos megélhetést teremtsenek. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az emberek többsége csak legyint az ígéretekre, teszi a dolgát, ha van hol és van mit tennie, elfordulva ettől az egész, már-már nevetségessé váló ígérethalmaztól. „Te csak házasodj, boldog Ausztria!” - mondogatták egykor. Kínálja magát a hasonló tartalmú felszólítás: „Te csak ígérgess és privatizálj, szocialista kormánya e boldogtalan Magyarországnak!” Száz évvel a halála után így írt róla a Sankt Gallen-i kolostor egyik krónikása: „Az a férfi, akit atyáink hagyománya szerint Gálként tisztelünk, nemes származású, s még nemesebb erkölcsű ember volt. Gyermekkorát Hibernia szigetén (Írország) töltötte, s kicsi korától fogva szerette Istent. Szülei tiszteletre méltó Kolumbán mellé adták tanulni, aki az atyák hagyományait követve az alázatosság ösvényét mutatva mindenkinek mézédes tanítást adott át. A tanítványok közül Gál tűnt ki leginkább alázatosságával és szorgalmával, követte mesterét az isteni tudományban. Megvetette a múlandó világot, és testvéreinek mindig a mennyországba vezető utat mutatta. Elhagyván Írországot, kedvező széllel - Britannia érintésével - Gallia partjaihoz érkezett, ahol ekkor Sigibert volt a király. Alighogy kikötöttek, Krisztus sze- retetében bízva a királyi udvarba mentek. Sajátos egybeesése a jóakaratnak és az általa épített apátságnak, hogy hamarosan számtalan követője akadt. „Az a férfi, akit atyáink hagyománya szerint Gálként tisztelünk, nemes származású, s még nemesebb erkölcsű ember volt. Amikor eljött az ideje, nevelője, Kolumbán, valamint a testvérek biztatására, vonakodván ugyan, mégis engedelmeskedve pap lett. Papságában oly közel került Krisztus áldozatához, hogy csodákat tudott tenni. Amikor pedig- a világ Ura úgy határozott, hogy a föld szélére is eljuttatja világosságát, Gál testvéreivel együtt megvetvén a földieket s az égieket keresvén, mindenét elhagyva követte Krisztust. Elhagyta tehát atyját, anyját, rokonságát és vagyonát, hogy a meny- nyek országában százszoros jutalmat nyerjen.” Az általa alapított és később róla elnevezett Szent Gallen, a kövek és a könyvek fellegvára lett. Kevesen tudják, hogy történelmünk három fontos epizódja is e városkához, pontosabban az egykori kolostorhoz kötődik. Hogy csak az egyiket említsük, a kalandozásoknak nevezett magyar portyák során, amikor a szerzetesek, hallván a magyarok közeledtét, elmenekültek a monostorból, mindössze egyetlen szerzetes várta be kalandozó elődeink megérkeztét, a jámbor s kortársai szerint együgyű Heribald. Elbeszélése az egyetlen korabeli nyugati forrás, amely viszonylag jó képet fest a kalandozó magyarokról. „A barátok közös pincéjében pedig volt két színültig tele boroshordó, amely ott maradt, mivel abban a veszélyes helyzetben senki nem merte befogni és hajtani az ökröket. Nem tudom, milyen szerencse folytán, ezeket az ellenség közül senki sem nyitotta fel, mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak. Ám amidőn az egyik közülük meglóbálva bárdját átvágott egy abroncsot, Heribald, aki már egészen otthonosan forgolódott közöttük, így szólt: 'Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?' Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának hordóit.” Az együgyű szerzetes mindenesetre jót ivott a magyarokkal és még azt sem bánta túlságosan, ha illetlenül viselkedtek a szent helyeken. Olyannyira megkedvelte őket, hogy későbben, mikor visszatértek, arra kérte a félelemtől reszkető testvéreket, engednék ki őt kedves magyarjai közé. Szent Gál napja mindazonáltal határnapnak is tekinthető a hazai néphagyomány szerint. Legendájából úgy tudjuk, hogy a monostor alapításakor egy medvére parancsolt rá, hogy segítsen szálfát hozni, követ görgetni az építkezéskor, és a medve engedelmeskedett. A kolostori könyvtár és iskola nagy híre magyarázza, hogy Gál a diákok egyik szá- montartott szentje lett. Nevenapján főleg az evangélikusok körében szokás volt, hogy kakast vittek a tanároknak, vagyis kakasütést tartottak. Ez arról szólt, hogy a karóhoz kötött kakast a bekötött szemű diákok megpróbálták leütni. Aki eltalálta, ajándékot kapott, ünneplésben volt része. Mindezen túl, szintén a néphagyomány szerint ezen a napon érik be a makk, és ekkor tartották az utolsó halászatot is az évben. Nos, sokkal inkább halásszunk október 16-án, semmint ütlegeljük a kakast! Inkább igyunk egy pohár port Heribald testvér egészségére! • Rainer
