Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-09-17 / 183. szám

• HÍDLAP • 2005. szeptember 17., szombat

hídlapmagazin

A sziget hangjai

Férfiököl nagyságú, kerekded kő áll az íróasztalomon. Évezredek, talán évmilliók során csiszolta simává és tojásdaddá az öreg Duna méltósággal hömpölygő vize. Ez a kő talán még kétmázsás vizákat látott, Bécs felé hajózó halászokat, a part mentén vízben álló aranymosókat. Papírnehezéknek használom, időnként morzézok vele panelházunk szobafalán, ha a szomszéddal akarok beszélni. Megkocogtatom a falat, várok egy kicsit, s ha visszajelez, kimegyek a balkonra: újságot cserélni, szót váltani. Afféle modern palackposta az elektronikus sajtó és az internet korában. Máskor csak ránézek, és emlékezem: az öreg halászra, akivel Bodakon ültünk a leborított csónak fenekén, s a történeteket meg-megszakítva, áhítattal hallgattuk az ágvízben tobzódó ezernyi madarat. Rég volt.

A követ Bősön vettem magamhoz tizenhárom éve, a felvízcsatorna építésének utolsó napjaiban, amikor fotográfus barátommal lementünk a „műtárgy” medrébe. Mintha a pokol fenekén jártunk volna. Körülöttünk csupa betonfal, kavicssivatag, aszfaltszőnyeg, s az irtózatos, holdbéli tájban az élet, mert élni akart, ki-kidugdosta fejecskéjét egy- egy fűzfavessző formájában. Készen állt a roppant teknő, a pártállam utolsó nagy emlékműve, melyet az utódok fejeztek be. Utolsó tiltakozásként vettem magamhoz a követ, mielőtt kocsiba ültünk, és felautóztunk Isten napvilágára ebből a pokolbéli tájból, ahonnan csak a fölénk boruló kék eget és a felbári templom távoli tornyának hegyét lehetett látni. Azóta tizenhét méter magasan áll a víz a falvak feje fölött. A vajka- iak, doborgaziak és bodakiak pedig szigetre kerültek. Evekig nem jártam arrafelé. Valahogy fordítva voltam vele, mint apja sírjával az ember: az első időkben gyakran kimegy, majd egyre ritkábban. Az utóbbi időben egyre többet járok ide. Figyelem a hangjait.

Osztrák barátainkkal autózunk kifelé a szigetről. Somorjára tartunk. Nagy terepjárójuk felkapaszkodik a töltésre a doborgazi komphoz, beállunk sokadiknak a sorba. Megveszekedett szél fúj, majd ledönti az embert a lábáról. A tározó vize háborog, méteres hullámok verik a betonteknő oldalát. A Keszölcés felől közelítő komp dióhéjként táncol a mérges habok közt.

„Mein Gott! - rikkant fel sápadtan Kurt. - Ezen fogunk átkelni? Hisz ez életveszélyes!”

„Nincs más út, ha csak nem körbe, Bősnek. Esetleg Pozsonynak.

Óriási kerülő.”

Mivel a szigeten nincs szállás, Som- orján fészkelték be magukat az egyik kis szállóba, onnan jártak be reggelente a szigetre horgászni. Ősz volt, haraptak a csukák, itt-ott egy-egy jobb süllő is beakadt. A sógorok meg voltak veszve a szigetért, ilyen varázslatot

Cipruszék a bodaki bolt mellett laknak. László a kertben motoszkál, amikor csöngetek, a kutya rohan a kapuhoz. Kicsit kvaterkázunk, megnézzük az unokát, a lányáék most jöttek Pestről. Aztán kimegyünk az ágvizekhez. Lászlóból dől a panasz.

„Hihetetlen, mit művelnek itt! Nézd ezt az erdőt. Tarlóra vágják. Aztán kiültetik a facsemetét, a balgák, és csodálkoznak, hogy nem akar nőni. Hogyan nőne, ha befolyja az iszalag, az aljnövényzet. Csak a madarak örülnek, mert ebben a dzsumbujban jó költő- meg búvóhelyük van. Igaz, nem sok örömük van az életből, jönnek a külföldiek vadászni, lőnek mindent, ami él és mozog. Főleg az olaszok. Nemcsak az őzet, az énekesmadarat se kímélik. Istenem, valamikor mennyi hal volt itt! Ha jött a zöldár, kijött a sok hal a Dunából, mind leívott, hemzsegett az ivadék. Most jó, ha a karácsonyi ponty, süllő összejön nagy nehezen. Nézd azt a sok kormoránt. A minap a csónakomat is ellopták.”

A távolból puskalövés durran. Aztán még egy, majd duplázik valaki.

„Otthon ezt nem tehetnék, ide jönnek, mert itt mindent lehet. Hová tettem az eszem, amikor ideköltöztem! Naponta néznem kell ezt a pusztítást.”

Zúg a harangszó a szigeten. Az egykori Aranykert egy darabja, elvágva a világtól, vívja mindennapos apró harcait a megmaradásért. Az Öreg-Duna meg görgeti egykedvűen tovább a köveket, éli az életét. Nem kelhet versenyre a felvízcsatornával, ott több a víz. Az éltető. Kirándulóhajók barázdálják a vizet, ámul-bá- mul a sok ember. „Jé, ez olyan, mint az Adria!” És beton, és víz, és víz, az egykori csallóközi szántók felett. A zsilipkamrákban néha fennakad egy- egy vízihulla. Értük is szól a harang. De inkább az élőkért. Csak a jövő hallgat alattomosan.

• Kövesdi KAroly

még nem láttak. Pedig megjárták a Pót, Ebrót, ötven-hatvan kilós harcsákat fogtak. Nem értették, mi van az itteni emberekkel. Miért nincs itt turizmus? Horgászbolt? Gasthaus meg Zimmer Feri. Tavaly voltak a magyar oldalon, Szigetközben, ott minden virágzik. Szoba, szálloda, kaja, pia, lovaglás, golf, bazénok, minden. Próbálom magyarázni, ez se rosszabb nép, hiszen ugyanaz a fajta, ráadásul egy tőről fakadt. Ez is magyar oldal. Csak épp úgy vágták a nyakukba az erőművet, hogy nem voltak felkészülve rá. Most se pénzük, se jövőjük, csak ígéretek, szép maszlagok. A földjeiket elvették, kaptak negyven fillért négyzetméteréért.

„Wieviel? Mennyi? Hány az euró?”

„Egy cent. Nem, egy tized cent. Zentel. De még tschechoslovakisch kronen.”

„Miért adták?”

„Pártállam volt. Kommunizmus.”

„Bozse na nyebi! ”

Ez a röffenés Petyoból szakadt ki, aki pozsonyi osztrák, amúgy bosnyák eredetileg. Szép kis kavalkád, bámulnak is bennünket a helybéliek.

Csattog, dong a komp oldala, zuhol a felkorbácsolt víz. Ringatózunk a civilizáció felé.

Vaj kának, Doborgaznak, Bodaknak mennyországot ígértek Binderék. Lesz itt minden. Ingyen áram. Tejjel-mézzel folyó Kánaán. Semmi sem lett. A kompot is elfuserálták, nagyobbat ígértek, amin autóbusz járhat a túloldalra. Helyette mikrobusz hordja a népet. Tavaly nyáron azt is javítani kellett, hetekig körbe kellett utazni orvoshoz, munkába, iskolába. Előfordul, hogy a nagy szélben a komp sem közlekedik. Azt mondják, az üzemelési költségéből már egy hidat is megépíthettek volna.

Doborgaznál zúdul a víz egy kifolyón a felvízcsatornából az ágvizekbe. Itt kellene állnia annak a kiserőműnek, amely szintén ígéret maradt. A három község tavaly összefogott, és kérvényezte a környezetvédelmi minisztériumnál, engedjék meg, hogy megépüljön az erőmű. Legyen olcsó áram. Legalább ennyi jár nekik, ha már a Vízkezelő Vállalat elbliccelte a dolgot. Jelentkezett egy beruházó Vágsellyéről, aki uniós pályázattal oldotta volna meg a kétszáz- milliós beruházást. Az eladott áram hasznából a három községnek jutott volna fejenként évi 200 ezer korona. A sajtó tele volt a cirkusszal, mindenki bundát emlegetett. A vajkai és a bodaki polgármester már aláírta a szerződést, a doborgazi azt mondta: hogyan néznék az emberek szemébe? Hiszen a jövőnket adnánk el. Idén jelentkezett egy új beruházó Zsolnáról. Tervük zseniálisan egyszerű: nyolc nagy malomkereket hajtana a víz, se Kaplan- turbina, se egyéb herkentyű. A falvak és az emberek részvényt vehetnének, az egész tulajdon nyolcvan százaléka az övék lenne. Most már csak az a kérdés, meg tud-e egyezni a három polgármester. Sajnos, sok kártyás van a játékban, és nem biztos, hogy valahány a községek és az itt élő emberek javát akarja. Sőt, valószínű, hogy ezek a sorsok nem érdeklik őket. Lehet, hogy surrogó malomkerekek csak a doborgaziak álmában fognak forogni. S megy minden tovább a régi kerékvágásban. Nincs pénz, el vagyunk vágva a világtól, a kutya se törődik velünk.

H. Magdolna néni Doborgazi születésű, de Vajkán él. Szomorúan emlékszik vissza.

„Én is kijártam tiltakozni a töltésre. Amikor folyt az építés, sorban repedeztek a házfalak. Kijöttek minden házhoz, mindent összeírtak, és azt ígérték, hogy kártalanítanak bennünket. Azóta sem történt semmi. Tavaly fástettünk, tessék nézni, már megint megrepedt a fal. Ki- lencvenkettőben hiába voltunk a töltésen. Elvettek mindent. Ilyen világ van. Jobb oldali szomszédaink pozsonyiak, de már tőlük a harmadik házat is megvette valaki. Másnap már ki is függesztette a táblát: Eladó. Folyik a spekuláció. Sokszor megállítanak engem is idegen emberek, vagy bejönnek az udvarba, és kérdezősködnek, nem eladó-e a házam. Tudják, özvegy vagyok, a gyerekeim nem itt laknak, hétvégén járnak le hozzám. Ugye, mama, nem adjuk el, kérdezgetik szegények. Hát persze, hogy nem. Hiszen szeretlek benneteket!”

Magdolna néni férje dunai hajós volt. Sógora is, őt a Duna vette magához. Ott volt eltemetve Doborgazon. Nyugodott békében, évtizedekig, míg csak meg nem jelentek a felvízcsatorna építői. Költöztették a temetőt.

„Jaj, azt ne is kérdezze! Nem engedtek oda senkit, de azért akadt, aki odament, és nézte, mit csinálnak. Borzasztó látvány volt. Lőszerládákban szállították a csontokat. Megszámozták a sírokat, a szüléimé volt a hármas. Ha ma kimegyünk az itteni temetőbe, úgy állunk a sírok fölött, hogy azt sem tudjuk, ki fekszik ott, és egyáltalán fekszik-e ott valaki. De mégis, tudja, mi volt a legszörnyűbb? Mikor megépült ez a borza- dály, egy évig nem lehetett békakuruty- tyolást hallani. Elhallgattak a békák!”

Zúg az ének a templomban, az esztergomi püspök teli padokkal néz farkasszemet. Ilyen ünnep ritkán van a szigeten. Vajkán, Szent István falujában szobrot avatnak. Isten, álld meg a magyart! Jön kifelé a nép a templomból, majd lehull a lepel az emlékműről. Tüzes beszédet mond a kormány magyar alelnöke. Pénzt is adott a szoborra. Ki tudja, hányadikra Dél-Szlovákiában. Szép ez a sok szobor, az identitás meg a múlt élesztgetése. Itt egy Kossuth-szobor, ott egy Petőfi, amott egy Vajk. Csak éppen a templomok meg az iskolák üresek. Munka nincs. A vidék szép lassan kiürül, ki-ki utazik a fővárosba, föl Bécsbe. Takarítani, kertészetben dolgozni. Modern kori rabszolgák. És helyükbe jönnek a betelepülők, felvásárolnak minden házat. Emitt a volt államügyész, amott a környezetvédelmi miniszter háza. Emitt már az egész utca szlovákul beszél. Elmenni volna jó, jut eszembe. Hogy is mondta a költő? Amikor verset írok, nem verset írni volna jó. Sokan vannak, mégis valahogy kevesen. Tömeg kéne, irtózatos tömeg. Isten álld meg. Vajk népe. Zeng az ének. A magyart.

Nehéz teher

Furcsa! A lakótelepi lakásból csirizhez hasonlatos illat szivárog ki. Megnézem megint a táblát. De jó helyre csöngetek, dr. Pán István neve áll az ajtón. Öt keresem, gyermekkori barátomat. Kis vártáivá neje, dr. Pánné dugja ki fejét a résen.-Jaj te vagy?! Már úgy megijedtünk.- Miért, kit vártatok, az ÁVÓ-t?

De nem fejezhetjük be a ma már

tréfásnak tűnő párbeszédet, mert jön gyerekkori barátom, a derék könyv- vizsgáló, dr. Pán.- Ugyan - legyint a nem éppen könyvvizsgáláshoz öltözött úr. - Cipőket varrók a gyerekeknek.

Persze, döbbenek rá, hiszen az öreg Pán valahol a Tiszaháton cipészmesterségből taníttatta gyermekét, aki hálából otthoni étéikor sokat segített az apjának. Megtanulta hát a cipészmesterséget.- Lehet, hogy az Adidas-ék megmosolyognának, de hát én ezt tudom.

Majdnem elfelejtettem: Négy kis Pán van! A legkisebb boldogan ugrik a nyakamba, Sanyika a barátom. Közli is velem távlati terveit:- Ha megnövök, suszter leszek, mint az apu.

Óh, boldog gyermek! A könyvvizsgálásról még semmit nem tud. Apja nevet kisfia kijelentésére:- Mennyire örülne most az apám, ha élne! Vagy mégse? Jó lenne egyszer megidézni a szellemét.

No, erre a tömény ragasztószagban elmesélem, hogy egy másik barátom Rezesi Péter megidézte. Egy spiritiszta szeánszon kérdezte meg atyját, helyesli- e, ha ő bányamérnöknek tanul? A médium határozottan közvetített: helyesli. És még hozzátette: Szénre mindig szükség lesz, a bánya mindig fizetni fog.

Rezesi Péter, mert jól nevelt fiú, nem szidja atyja szellemét. Az apák utasítása parancs. Inkább a szeánszon működő médiumot szokta emlegetni, akin keresztül abban a régi társaságban kapcsolatba került atyjának szellemével. Nos, ezt olyankor meséli, amikor a bányamérnök úr a malteros ládánál a lapátnyélre támaszkodva megenged magának egy cigarettát. Rezesi ugyanis házat épít. Nagy a szaporulat, s ők úgy érezték, nem bírják a panelkörnyezetet. Bánya vagy kertesház? Végül is egyre megy. A mérnök csak-csak kibújik az emberből... No meg arról is kár lenne megfeledkezni, hogy’ az öreg Rezesi hajdan pallérjaival még Kolozsváron túlra is eljárt, hogy hajlékot építsen az emberek feje fölé.

Néha persze fölsóhajt az ötvenes éveihez közeledő mérnök:-Gyakran eszembe jut, jó lenne újra olvasni Jókait, meg Vernét... (No, erre még egy darabot várhat, mert még a ház alapozásán alig jutott túl, s felesége megint áldott állapotban van, immár ötödször.)- Újra olvasni!- vigasztalom. - Egy ismerősöm most újra olvashatja akár a terjedelmes Dukay családot is.- Börtönben van? - kérdezte Rezesi.- Nem, kórházban.- Ugye kontárkodott, házat épített és leesett a tetőről?- Nem. Tanárember, matematikus. Aztán, hogy jött ez a számítógépes világ, hát beszállt ő is. Nappal tanított, aztán késő éjszakáig kereste a pénzt.

Rezesi praktikus ember:- Miért nem hagyott föl a tanítással?- Mert szerette a hivatását. Azt mondta, hogy most megtalálta az igazit, azt, amit szeret, meg amiből pénzt lehet csinálni. No, míg kereste a pénzt, asszonya is megtalálta az igazit... Természetesen kiderült! Az ilyesmi mindig kiderül, s szegény tanárember ebbe belerokkan.- Rácsos ágy?- Szanatórium. Hosszú pihenés, maradandó nyomok. Tán agy érgörcs... A bal lábát húzza. Hála istennek értelme megmaradt, olvashat Jókait, Vernét. Nem adta föl. Most olaszt tanul.

A könyvvizsgáló cipőt varr, a bányamérnök házat épít, a matematika tanárt elvitte a pénzes számítógépes világ... Mindhárman sokat emlegetik atyjukat. A tiszaháti suszter sosem akarta elhagyni faluját, nem vágyott nagyobb házra, autóra, sose vágyott, sose járt a Balatonnál. Rezesi apja járt még Kolozsváron túl is, de nem érdekelte semmi a szakmáján, az építésen kívül. Hordta haza a pénzt, taníttatta a gyerekét, s vasárnap hófehér inget húzott az istentiszteletre. A matematikus barátom apja főgimnáziumi tanár volt. Ebédelni mindig hazajárt. A levest nagy porcelántálból merítette a tányérjába, és mindig kedves Terusomnak szólította asszonyát. A Pester Loydot olvasta, s reggelente vastag kupicából csöppnyi szilvóriummal megízesítette ajkait. Va- sárnaponta korzózni ment!...

Uraim a cipővarrás, a malteros vödör vagy az éjszakai munka ugye nehezebb teher, mint a nyugodt suszterműhely, a hivatásos építés, avagy a Pester Loyd.

• Vödrös Attila

\