Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-09-03 / 173. szám

Varga Péter jegyzete Vége a nyaralásnak Akarjuk, nem akarjuk, tetszik, nem tetszik, - szeptembert írunk és bármilyen szép lesz is a „vén­asszonyok nyara”, előbb-utóbb „ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon...” Vége a nyaralásnak, a pihenésnek — már akinek futotta rá -, a gyerekek iskolába mennek, meg kell vásárolni a tankönyve­ket, füzeteket, iskolai felszerelést, ruhaneműt, ha futja rá, ha nem. Érdekes adatokat olvastam leg­utóbb a nyaralásról. A német vá­lási statisztikák azt mutatják, hogy minden harmadik válópert a közös szabadság után adják be. Teljesen nyilvánvaló, hogy az olyan házastársak, akik a hétköz­napok forgatagában nem tudnak napi tíz percnél többet beszélni egymással - s ez statisztikai adat! -, nem mindig tudják megfelelő­en kezelni a merőben más hely­zetet. A nyaralás hetében hirtelen egész nap együtt vannak, s ha el­várásaik, szabadságról alkotott el­képzeléseik nem egyeznek, a folytonos alkalmazkodás igen ki­merítő lehet. Hiszen nincs benne gyakorlatuk. Ha a család drágább utazást is megengedhet magának, az könnyen fokozhatja a feszült­ségeket, miután a drágától mind­két fél méginkább azt várja, hogy felejthetetlen és csodálatos le­gyen. Csakhogy egy külföldi út, főleg kicsi gyerekekkel, igen stra­pás tud lenni. Ok ugyanis a meg­szokott rend után vágynak, és nem feltétlen értékelik a Niagara- vízesés csodáit, és nem hajlandók hosszú órákon át egy helyben ül­ve, csendesen utazni egy-egy ilyen élményért. Az anyának vi­szont a családfő által gálánsán fi­nanszírozott út minden pillanatá­ért hálásnak, emellett őszintén boldognak és romantikusnak kel­lene lennie, miközben ajánlatos volna észrevehetetlenné tompíta­nia a gyerekek nyűgjeit. Az anyák tudják, hogy a porontyok nevelésében nem lehet szünetet tartani az utazás idején sem. Az, hogy időnként újra és újra neve­letlenül viselkednek, ez nem az egész addigi munka csődje. Egy másik nyaralási betegség, ha az irodából kiszabadult férfi a sport­ember szerepében tetszeleg. A legjobb esetben is a második, harmadik napra kínzó izomláz te­szi nyűgössé. A kevésbé szeren­csések derékfájást, szalagszaka­dást, töréseket szerezhetnek be. A magam részéről sokkal inkább azt remélem, hogy Kedves Olva­sóink kipihenten, együtt, harmó­niában indulnak neki a szeptem­ber nyűgjeinek. A kipihentséget bárki ellenőrizhe­ti: Az ember akkor kipihent, ha reggel frissen, magától ébred, jól érzi magát a bőrében, különféle tevékenységre érez kedvet, jól esik a testmozgás. Ha ismerősökkel ta­lálkozik, azt mondják neki, hogy jól néz ki: kisimultak a ráncok, nem beesettek a szemek. Egyszó­val, bátran nézhet reggel a tükör­be. Nézzünk bele bátran, azután ( irány a munkahely és az iskola! magazin 2005. szeptember 3., szombat • HÍDLAP III Szent Rozália ünnepe Védőszent tel - leszámítva a napjainkban divatos pogány névadásokat - mindenki rendelkezik. Egy-egy szent élettörténete, esetleges vértanúsága, vagy a nevéhez fűződő csodás tettek, események, példaként szolgálhatnak a név viselőjének. Ilyen, kedvelt szentje volt a korábbi századoknak Szent Rozália, aki - a legenda szerint - a pusztító betegségek ellen nyújtott hathatós védelmet. A járványok és betegségek mindig is rettegett ellenségei voltak az embe­riségnek. Egy-egy leküzdhetetlen kór ezrek, tízezrek halálát okozhatta egykor és okozhatja bizony ma is, bármilyen büszkék vagyunk is az or­vostudomány csodáira. Részint cso­dákra képes, részint tehetetlen, gon­doljunk csak az AIDS-re, vagy a kö­zeljövőben fenyegető madárinfluen­zára. Utóbbi - egyes becslések sze­rint - milliók, akár tízmilliók életét is követelheti majd, hacsak nem talál­ják meg időben a szükséges oltóanya­got. Nem volt ez másképp a korábbi századokban sem. A középkor rette­gett betegsége, a lepra mellett, legin­kább a pestis volt. Számtalanszor dúlt pestisjárvány, melynek során egész országrészek pusztultak el a fertőzésben. A 12. század a pestis szá­zada volt Itáliában. Palermóban óriá­si pusztítást végzett. Élt akkor ott egy előkelő családból származó ifjú lány, Rozália. Apja, Szinibaldi gróf palotájának pompáját titokban ott­hagyva, 16 évesen egy magányos bar­langba vonult vissza Palermo közelé­ben. A pestisjárvány idején a városba költözött, és a betegeket ápolta. A járvány elmúltával ismét visszaköltö­zött a barlangba, s 22 évesen, 1166 kö­rül ott is halt meg. A barlang földjé­re feküdt, bal karját vánkosul feje alá tette, jobbjával a feszületet tartotta. A legenda szerint itt találtak rá 500 évvel később a palermóiak, a termé­szet alkotta cseppkőkoporsóban, 1614-ben, a „nagy dögvész” idején. Amint ereklyéit a palermói dómban elhelyezték, a járvány csodálatosan megszűnt. Tisztelete hamarosan át­lépte Itália határait, s eljutott hoz­zánk is. Azóta sokan kérték hathatós közbenjárását a járvány pusztításával szemben. Tiszteletét Esterházy Pál nádor terjesztette el hazánkban. Egy, a fraknói vár mellett húzódó hegy­csúcsra építtetett egy kápolnát Rozá­lia tiszteletére. Az országban több helyen építettek később Rozália-ká­polnákat, például Egerben, Szege­den a pestisjárványok idején. A ba­rokk korban oly sok helyen emelt Szentháromság-szobrok mellékalak­jai között mindig megtaláljuk szob­rát, például Budán vagy Selmecbá­nyán. A régi időkben szívesen adták nevét a leánygyermekeknek, azzal a céllal, hogy Rozália oltalmazza meg nevének viselőjét a járványos beteg­ségtől. Még a múlt századi kolerajár­ványok idején is közismert volt Szűz Szent Rozália himnusza, illetőleg zsolozsmája: Udvöz légy Szent Rozália Pestis ellen orvosság. Szüzességnek szép rózsája, Egész élted tisztaság. Ünnepe a katolikus naptár szerint szeptember 4-én van. • P. Rein A Bazilika nyomában 149 éve szentelték fel az esztergomi Bazilikát Ha egy utazó a 19. század har­mincas éveitől a Zrínyi vagy a Pannónia gőzhajó fedélzetén Győr felől jövet a Pilis lábához ért, az el­ső lenyűgöző élménye a táj szép­ségén túl az esztergomi Bazilika monumentális épületének megpil­lantása volt. Kazinczy írja róla a következőket: „Midőn a basilicát e magasságban látám magam előtt, a Sión emlékeze­te fogott el, s a capitoliumi Jupiter temploma s az athéni Pállasz Pantheona.” Pedig Kazinczy e soro­kat még akkor vetette papírra, ami­kor a székesegyház csak épülőben volt. Majd így folytatja: „Ismertem rajzolatokból, a mi készül itt, s tud­tam, mily rettentő nagyságú munka, de a valóság fölülmúlta minden nagy képzeletimet.” A székesegyház alap­jait valójában már 1822-ben lerakták, de Kazinczy, majd tíz esztendő eltel­tével még mindig csak csupasz vázát láthatta, amelyről akkor még hiány­zott a huszonnégy sima törzsű oszlo­pon nyugvó, félgömb alakú kupola, a legrégibb magyar várost majdan megkoronázó főhangsúlyú építészeti elem. Kazinczy lelkesedése határta­lan. „A templom testének fala, amely a kupolát fogja tartani, minden ablak nélkül, görögösen, mely temérdek nagyság! A nézőt elfogja kicsinysé­gének érzése, de egyszersmind nagy­ságának érzése is...” Szintén 1831- ben járt Esztergomban a Regélő „TL.” kézjegyű tudósítója. Ha lehet, az ő lelkesedése méginkább határta­lan, fölülmúlja Kazinczyét. „Irtózta- tó munkálatokat látni itt, a nagyra tö­rő mesterség egész hegyeket hányt el, melyek a tárgy czélját hátráltat­ták. Hogy a templom elő-homlokát egy látással felfoghassuk, lekerül­tünk a már elsimított tér végéhez, melly lejtősen, lassú emelkedéssel vezet a basilicához. A készülő óriási munka magára vonta lelkemet és sze­meimet, mellyek, úgy tetszik min­den erejüket összeszedték ezen rég óhajtott látományra. Úgy nyüzsgött itt a sok napszámos, mint hangyák a mezőn vagy az Aineisben a carthagoi megszállók. A nagy felséges temp­lom könnyen képzelteti a bámulóval Róma díszét az egyetlenegy Szent Pétert.” Tíz esztendővel később is­mét a Regélő tudósít az építkezés alakulásáról. „A geniális Hildtül az egésznek újjá alakítása remélhető. A Bakács kápolna tiszteletet lehelő ré­giség. A Szent Istváné szobrászatliag nevezetes. Itt áll a porotomartyrnak egy szép szobra, Ferenczynek ügyes kezétül faragva. Átellenében van Ambrus érsek szép síremléke Pisanitól, egy olasz mestertől. Nagy­szerű a templom alatti sírbolt, több osztályzatával, szobraival s falürege­ivel, mellyekbe már többen részint temetkezvék, részint porló maradvá­nyokban áthozák.” A Dunán hajó­zok végül is több mint három évtize­den át nézhették, miként épül a re­formkor stílusát, a magyar klasszi­cizmust méltóságteljesen képviselő bazilika, hiszen felszentelésére csak 1856. augusztus 31-én került sor. Ka­zinczy szerint sokan sajnálták, hogy az ország legnagyobb temploma nem Pesten épült föl, de a költő vélemé­nye szerint a hely, ahol Szent István született és megkeresztelték, joggal kívánhatja, hogy „tisztes legyen a nemzet előtt” ilyen nagyszerű alko­tás révén is. • Varga Péter Dénes

Next

/
Thumbnails
Contents