Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-08-27 / 168. szám
2005. augusztus 27., szombat A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 32. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn Tolle-lege! Vedd és olvasd! Szent Ágoston emlékezete Az ókori filozófusok örök, nem teremtett és soha el nem múló valóságnak tekintették a világot. A kereszténység ezzel szemben Isten teremtményének tekinti, vagyis olyan valóságnak, amelyet Isten hozott létre a semmiből és amelyet folyamatosan fenn is tart létében. Ez, a pogány világértelmezéshez képest új világfelfogás. A keresztény filozófia kialakításának és rendszerezésének talán legnagyobb alakja a 354-ben Tagastéban született és 430. augusztus 28-án Hip- póban elhunyt Szent Ágoston, latin nevén Aurélius Augustinus. Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Madaurában egy grammatikus iskolájába járt, majd elfogyott a pénze és hazatért Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait Karthágóban, ahol megismerkedett egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthágóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja, a későbbi szent Mónika vallásosságát „dajkamesének" tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt a filozófia utáni érdeklődés. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette. Tanári karrierje gyorsan ívelt fölfelé, Rómában, Milánóban tanítványai csodálták. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai, noha Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Anyja, Mónika utána ment és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót, úgy tűnik a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék, és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. Megtérésére saját elmondása szerint a következőképp került sor: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: „Meddig még, Uram?" A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: „Tolle-lege, tolle-lege", azaz „Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd". Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: „Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civako- dásnak és a versengésnek. Oltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen. ” „ Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget. ” A harminckét éves út, mely elvezette az Űrhoz, hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után, mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: „Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet: felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való." Ezek után 387 hús- vétján megkeresztelkedett. Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként, a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: „ Ágoston legyen a pap!" A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt. Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Eszak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsu- gárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. „Nem elnökölni, hanem szolgálni” - így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak. Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Ennek magyarázata az, hogy ritka a világirodalomban az olyan mű, amely annyira hűséges képet rajzol alkotójáról, mint a Vallomások. A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor 430. augusztus 28-án Ágoston meghalt. A város eleste után holttestét először Szardínia szigetére vitték, majd Luit- prand 722-ben átvitette Páviába. • Varga Péter Dénes English spoken Hervényi Gizella nagyot sóhajtott és retiküljébe csúsztatta a pénzét. Csak intett a kollegáinak, és kilépett a kánikulába. S mert az ájulás környékezte, úgy döntött átmegy az árnyékos oldalra. A sarkon pillanatra megállt: enyhe, jóleső szellőt érzett. Ettől egy kicsit megnyugodott, megerősödött. Elhatározta, bemegy a cukrászdába, és annyi fagylaltot kér, amennyi csak ' belefér a pohárba. • Úgy is tett. Kisvártatva fiatal nő libben eléje, s köszöntötte:- Kezét csókolom tanító néni.- Szervusz...- Klári vagyok. Varga Klári.- Ja, igen emlékszem már. Van egy öcséd is, Gábor.- Igen, igen. Biztosan sok baja volt vele a tanító néninek. Mit hozhatok, még sosem tetszett hozzánk bejönni. Úgy örülök!- Sok fagylaltot Klárikám, s egy pohár hideg szódát. A hatalmas adag krém pillanatokon belül ott tornyosodott Hervényi Gizella előtt, s a gyöngyöző vízben jégkockák is úsztak. A tanítónő hosz- szasan kanalazgatta a hideg csemegét, időnként kortyolt a vízből. Nézte a jól ismert teret, amelyen már nem kell ilyen kánikulákban, meg amolyan hideg, szeles napokon átvágnia. Mert Hervényi Gizella nyugdíjba vonult. Viszonylag még fiatalos, jó mozgású nő, akinek hófehér a haja és a szája szögletében mindig mosoly bujkál. Ez utóbbi most nagyon elbújt. A döbbenet vette át a helyét, meg a riadalom. Szent Isten, elmúlt! Pedig évekkel ezelőtt, amikor az új igazgató érkezett, mennyire akarta ezt a percet. Aztán összecsiszolódtak, megszokták egymást, megbékéltek. Mi lesz most? - meredt maga elé az üres poharak felett.- Hozhatok még valamit? - Állt meg előtte a volt tanítvány.- Oh, nem, köszönöm. Ennyi lumpolás mára elég. Fizetek, szívem.- Jaj, úgy örülnék, ha ezt a semmiséget el tetszene tőlem fogadni. ’-No...- De! Ne tessék megsérteni minket.- Kiket?- Gábor öcsémet, meg engem. Mert miénk a bolt, s mi mindig nagy szeretettel emlegettük a tanító nénit. Otthon is!- Már nem tanító néni vagyok, hanem nyugdíjas tanító néni.- Ilyen fiatalon! Viccelni tetszik? - S mert éppen nem jött vendég, letelepült Klárika is. - így elment volna az idő? Akkor még nagyon szép és fiatal tetszett lenni, no de igaz, én már húsz esztendeje voltam a tanítványa. S most mihez tetszik kezdeni, hiszen az árak... És a nyugdíj...- Megleszek valahogy. Majd angolórákat adok, ha lesz, aki vesz.- No, de még korai lenne tán visszavonulni... Nem tetszik beteg lenni?- Hála Istennek makkegészséges vagyok. Ez olyannyira megnyugtatta Klárikát, hogy perdült egyet, s már ott gőzölgött a kávé a volt tanító néni előtt.- Te ugyan gyors vagy, de kicsinek is örökmozgó voltál.- És amíg megfőztem a kávét, addig Gáborral is beszéltem. Mindjárt kijön, csak a cukzrászokkal tárgyal. Telefonon. Gondoltunk mi egyet. Megmondom nyíltan, egyenesen. Jöjjön hozzánk dolgozni a tanító néni.- Én, ide? Hogy gondolod?- Megsértődött?- Nem, dehogy! De miképpen gondolod? Ide fiatal, csinos lányok kellenek.- Jaj, dehogy. Annak itt vagyok én. - És nevetett. - Ide pont a tanító néni kellene. Nem bírjuk ketten...- Vénségemre legyek kisasszony?- Hol van még a vénség? S ez nem nehéz munka. Rengeteg gyerek jön, külföldiek, szóval úgy megy el az idő, hogy észre sem tetszik venni. Délelőtt tíztől négyig kellene itt lennie, és adunk érte naponta tisztán háromezret, hét végére pedig ötezret. Hervényi Gizellával megfordult a világ. Szent ég, havonta tán nyolcvanezret is kereshetne. Kicserélhetné a kopott szőnyeget, áthúzhatná a fotelokat, hetente fodrászhoz mehetne, s a fagyija is meglenne itt, amire mindig sajnálta a pénzt. Télen elutazhatna a Tátrába, s még új tévére is futná. De mit szólnak majd... Nem érdekel - gondolta - és belecsapott a közben odaérkezett, mosolygós Gábor tenyerébe. S harmadnapon kiakasztották a cukrászda üvegajtajára a táblát: „English spoken”. • Vödrös Attila
