Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-08-06 / 154. szám
II • HÍDLAP • 2005. augusztus 6., szombat hídhgmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Ha az ember nem szüretel, szél teszi helyette Kezdjük az elején. Először ültetni és vetni kell. Ezt megelőzően, szántani. Még korábban irtani és perzselni a rengeteget, vagy törni az ugart, a szűzföldet. Műveltté kell tenni azt, ami egyébként is termésre teremtődött. Teremjen mindenkinek, de elsősorban annak, aki műveli. Ezt tesszük évezredek óta, szinte magától értetődően. Mintha akkor is így működne mindez, ha kisujjunkat sem mozdítanánk. És mégis, ha csak egy pillanatra megtorpanunk, egy helyzetet elszalasztunk, vagy egy alkalmat elmulasztunk, minden addigi erőfeszítésünk hiábavalóvá lehet. Mert ha egy évben nem metszik a szőlőt, elvadul, noha ötven éven át minden évben gondosan műveltük. Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében az öreg palóc, aki világéletében bort ivott, mert ez volt a világ rendje, mert ezt itta az öregapja is, meg az apja is, egy alkalommal, amikor baleset érte őt, gödörbe esett - életében először -, annyira megrettent, hogy vizet kért inni. Rövidesen vége is lett, meghalt. Persze nem a víztől, hanem a megrázkódtatástól, ami miatt hirtelen elhagyta addigi szokását. De halála mégsem ettől következett be, hanem attól a tragikus meglepetéstől, ami a hirtelen jött baleset miatt támadt rá, hogy az életét már nem tudja úgy folytatni, mint addig. Osszekuszálódott körülötte minden, elszállt az ereje, feladta a küzdelmet, és már a bor sem kellett neki. Az ember és a természet közös alkotásának egyik legcsodálatosabb nedűjét felcserélte a bacilusok, véglények, a halak, a vegetatív életmódot folytató biológiai szerkezetek legpasszívabb, de nélkülözhetetlen nedves közegére, az enyészet és a férgek világára. Lemondott a saját alkotóerejének a természetre gyakorolt hatásából származó eredményéről. Ez nem az élet és a bor dicsérete, hanem a lemondás, a vég beismerése. Szabó Gyula festőművész, a felvidéki és az összmagyarság egyik legnagyobb alkotó szelleme mondta: aki nem tud rendet tartani maga körül, annak a fejében sincs rend. Annak vége van. Mint ahogy vége van annak is, akinek felborul a rendje. Miképpen forradalom is akkor tör ki, ha felborul a diktatúra rendje, és a diktatúra is akkor ront ránk, amikor összekavarodik a szabadság rendje. De ez nem a rendetlenség indoklása, hanem a rendé. De aki körül mások tartanak rendet, nem biztos, hogy az a rendtartó! Mint ahogy az sem biztos, hogy annak a fejében uralkodik rend, aki a mások rendszeretetétől, vagy pénzből megvett szolgáltatások árán él rendezett és fésült körülmények között. És az idegen erőből született diktatúra is csak addig él, amíg létezik az erőt kölcsönző hatalom. Aki gazdag vagy erős, meg tudja venni a rendet, de nem tudja megtartani. A szegénynek és a gyengének meg kell küzdenie érte. Gyerekkoromban, az 1950-es években gyakran magyarázták az iskolában - felsőbb ukázt követve -,,mi a különbség az igazságos és az igazságtalan háború között. Végkövetkeztetésként mindig oda jutott el a tanító úr (akkor: elvtárs), hogy a Szovjetunió, sőt az orosz nép is csak igazságos háborúkat vívott, míg a gaz imperialisták folytonosan igazságtalan háborúkat kezdeményeztek. És énekeltették velünk: „Új tűzt kohol a tőkés Nyugat / Országról, országra ellenáll a nép / Dolgozva harcol a békéért”. Mi gyerekek elhittük ezt, hiszen a Nagy Honvédő Háborúban valóban a Szovjetunió volt a megtámadott. Akkor arról ugyanúgy nem tudtunk semmit, amint az emberiség túlnyomó többsége most sem tudja, hogy ha a németek nem támadják meg a Szovjetuniót, akkor az támadja meg őket. De valóban ebben testesül-e meg az igazság és az igazságtalanság közötti különbség? Gyerekésszel a hallottakat és a tapasztaltakat úgy összegeztem, hogy igazságtalan az, aki erőszakkal is többet akar birtokolni, mint amire szüksége van, vagy amit a tehetsége szerint érdemel, illetve megtehet. Az igazságos pedig az, aki a képességeihez vagy az erejéhez mérten rendezkedik be és a másét nem akarja elvenni. Ez a tizenegy éves koromban megfogalmazott igazság két irányból is erősödött bennem. Az egyik édesanyámnak az általam már sokszor idézett mondása volt: ne bánts senkit, de ha téged támadnak, ne hagyd magad! A másik, az 1956-os magyar forradalom szörnyű élménye volt. Nem tudtam feldolgozni magamban azt a hírt - amiről a rádión keresztül értesültem -, hogy magyarok (ávósok), lövik a földművelésügyi minisztérium tetejéről a fegyvertelen magyarokat. Aki ezt teszi, halálra való gazember! Mint ahogy ma is gyásznapként élem meg november negyedikét. Akkori, kitörülhetetlen élményeim alapján kapcsolódik bennem össze egyetlen valósággá a magyarok legyilkolása és a kommunizmus. Minap a Magyar Televízióban egy politikai elemző, a londoni autóbuszok- / ban és a földalatti állomásán elkövetett gyilkos merényletek után egy a fentiekben elmondottak szempontjából nagyon fontos gondolatot fogalmazott meg. A műsorvezető azt kérdezte tőle, hogy a merényletek után természetszerűen elhatalmasodó bizonytalanság nem zilálhatja-e szét az angol társadalmat. A szakember válasza egyértelmű „nem” volt. Azt mondta, hogy az elmúlt kétszáz évben semmilyen sújtó helyzet nem tudta megroppantam az angolokat. Nem törik a fejüket nemzetstratégián, mert nap mint nap azt valósítják meg. Kormányuk mindig angolbarát, akkor is ha jobboldali, akkor is ha baloldali, akkor is ha liberális. Soha nem támadja az egyik oldal a másik oldalt nemzeti ügyekben, és soha sem tette be a lábát Anglia földjére a kommunizmus. Talán ez utóbbi a legfontosabb ismérve egy nemzet nemzetszerű viselkedésének. Pedig Angliában nem művelnek szőlőt, nincsenek nagy kukorica- és búzatáblák, mint mifelénk, ami miatt hozzászoktunk a rendszerességhez, és a magyar paraszt akkor is tette a dolgát a mezőn, ha látszólag nem volt értelme, mert tudta, hogy enélkül jövőre sem arathat.Mert tudta, ha szüretelni akar, el kell végeznie a munkát akkor is, ha lefagyott a virágja, mert jövőre majd újrahajt. És azt is tudta, ha nem szüretel, a szél teszi ezt helyette. Amikor még mindezt tudtuk, minden csapásból talpra álltunk. Akkor még azt is tudtuk, hogy a szellemünk és a hitünk irányítja gazdasági életünket. De ma mintha azt vallanánk, hogy a pénz a hit és a szellem irányítója. Ilyenkor szüretel helyettünk a szél, ami nem itt nyugszik és nem itt kél . Város alatt város Az esztergomi királyi város területe régészeti szempontból kiemelten számon tartott terület és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal előírja, hogy olyan helyen, ahol nagymértékű földmunkák várhatók és a hely régészetvédelmi terület, jelentős műemlék fekszik a föld alatt, kötelezően feltárásokat kell végezni. Az esztergomi Széchenyi tér dísztérré alakítása miatt a Balassa Múzeum kapta a megbízást, a régészeti feltáró munka elvégzésére dr. Horváth István múzeumigazgató vezetésével. A munkák jelenleg is zajlanak, és ahogy a kezdetről, úgy a jelenlegi állapotról is beszámolunk.- Mit lebet már így, az ásatások folyamán látni a középkori Esztergomból?- Körülbelül 200 cm mélységben a 18. századi szint található, mélyebben már középkori, illetve Árpád-kori maradványok lelhetők föl. Nagyobb építmény megtalálására nem nagyon számítok, mert nagyon közel vagyunk a városárokhoz, illetve az innen 50 méterre volt Szent Lőrinc kapuhoz. Jelenleg a Szent Lőrinc templom feltárásánál tartunk. A mai Lőrinc utca is erről kapta a nevét. Tekintettel azonban arra, hogy itt legalább másfél-két méter vastagságban középkori rétegA Szt Lőrinc templom maradványai ződések vannak, így a gépi földmunkák a terület áttekintése előtt nem kezdődhetnek meg, illetve kizárólag folyamatos régészeti ellenőrzéssel történhetnek. A kutatóárokból már eddig is előkerültek egy 15. századi kancsó maradványai. Magának a templomnak a föltárását múzeumunk munkatársa, dr. Lázár Sarolta vezeti. A Szent Lőrinc templom maradványait amúgy már 1892-ben megtalálták a főcsatorna építésekor. Hogy mi maradt belőle, az most derül ki, hisz azóta rengeteg csatornát, kábelt és miegyebet vezettek keresztül rajta, és minden bizonnyal megrongálták a középkori falmaradványokat is. — Elképzelhető, hogy valami kuriózum is előkerül?- Remélhetőleg igen. Egyrészt kő- faragványokra számítunk, másrészt tudjuk, hogy a templom körül temető volt, amelyről szintén Árpád-kori oklevelek is említést tesznek, továbbá a templomban is temetkeztek. Amennyiben hozzá lehet férni a sok csatorna miatt, akkor ezekből a sírokból is, amennyit lehet, szeretnénk föltárni.- A Széchenyi tér egykoron, például az Árpád-korban melyik részét képezte a városnak?- A legfontosabb részét, hiszen a főtér akkor is ugyanitt volt. A formája ugyan nem egészen ilyennek képzelendő el, egy kicsit tágasabb volt akkoriban, és mint piactér az ország legfontosabb tere volt, hiszen a távolsági kereskedőknek királyi rendeletek írták elő, hogy aki keresztülutazott Magyar- országon vagy ide árut hozott, illetve innét külföldre árut vitt, annak először Esztergom piacára kellett eljönnie. Itt megvámolták, és elsőként az esztergomiak vásárolhattak belőle.,A tér környékén pedig ptt,áll- tak a város leggazdagabb polgárainak a házai, amelyekben - szintén Árpád-kori okleveleink szerint - üzletek voltak. De az is lehet, hogy még valami árucsarnok is volt itt, az északi részben pedig, a Lőrinc kapu mellett maga a most feltárás alatt álló Szent Lőrinc templom, amely a királyi udvarnokok plébániateploma volt,- akik fönt, a királyi udvarban teljesítettek szolgálatot. A mostani városháza nyugati sarkán állt a kereskedők védőszentjéről nevezett Szent Miklós templom, amely már a 12. században létezett Egyébként a Szent Lőrinc templom már Szent István korában létezett, ez tehát a legkorábbi templomok egyike, csak ismert formáját, amit mutogatni szoktak, a 14. században nyerte el. A múlt század végén egy szögletes szentélyzáródást tártak fel, viszont azon belül találtak egy patkó alakú szentély-maradványt. Az a Szent István kori templom, azt lenne jó most egészében föltárni.-Az Orökségvédelmi Hivatal elrendelte az úgynevezett „Szennye palota" felkutatását, ez a feladat hol tart, és mit lehet már most tudni róla?- Ismereteink szerint a Szennye palotánál pénzverde működött. Egyébként ez azért is érdekes, mert egy 18. századi szájhagyomány szer rint e palota kútjának vizével keresztelték meg Szent Istvánt. Ebből többen arra következtettek, hogy az első királyi palota valójában ez, az úgynevezett Szennye palota volt és királyaink csak a 12. század végén költöz- te föl a Várhegyre. Ám az ott végzett régészeti kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a fejedelmi, majd a királyi palota mindig is a Várhegyen volt. A Széchenyi téri palota a 13. század második felében vagy a 14. század elején került magánkézbe, amikor a pénzverde már Budán működött, de ezután is többnyire pénzverő kamaraispánok kezén találjuk. Valószínű, hogy ezután is ez lehetett a pénzverő kamara háza, adásvételéhez végig a középkor folyamán királyi hozzájárulás kellett.- Ez már szintén Szent István korában?- Maga a pénzverés Szent István idején még valószínűleg a várban történt, inkább a 12. században települt le a pénzverde a királyi városba, és itt működhetett a 14. század közepéig. A pénzverde itteni működését támogatja Kálmán király 1100-ból származó dekrétuma is, amely szerint „az ispánok a denáradót, amit Magyarország minden részében szedünk... bizonyos lajstromba írva... küldjék Esztergomba Szent Mihály napjáig és az ispánok vagy századosok el ne vegyék a királynál előbb az ő részüket, hanem ugyanazon helyen, tudniillik Esztergomban legyen annak szétosztása...” Mivel évente új pénzt vertek, a dénáradót nyilván arra a helyre kellett beszolgáltatni, ahol a pénzverés történt. A 13. századból már írott adataink vannak az esztergomi pézverésre és pénzverőkre vonatkozóan. Utóbbiakra vonatkozó leletekként megemlíthető az Esztergomban nagy számban előkerült Árpád-kori pénzváltó mérleg is. • Varga Péter
