Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-02 / 129. szám
pmagazin 2005. július 2., szombat • HÍDLAP V Egyszuszra Duray Miklós rovata Rossz szomszédság, török átok Június ötödikén röppent fel a hír Prágában, ahol egy nappal később a visegrádi négyek (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország) jobbközép pártjai vezetőinek találkozójára került sor, hogy Mikulás Dzurinda, Szlovákia kormányfője - pártjának, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Uniónak a képviseletében - azért nem jelenik meg az összejövetelen, mert a Fidesz- Polgári Szövetség elnöke, Orbán Viktor mellett kellene ülnie. Orbán, egyszerű halandóként - nem a volt és jövendőbeli miniszterelnökként, illetve kormánypárt elnökeként - örülhetett volna, hogy nem kell helyet foglalnia Dzurinda mellett, hiszen az a fickó még a televízió képernyőjén is nehezen viselhető el. Csakhogy a közéleti tisztségek vonatkozásában mindennek más a vetülete. Ezért olvasható Dzurinda távolmaradásának az üzenete is egyértelműen. Emlékezetünkben nem kell túl mélyre nyúlnunk. A rendszerváltozás után az Antall-kormánnyal szemben az ellenzéke részéről az egyik erőteljesen megfogalmazott kifogás a szomszédságpolitika elhanyagolása volt, noha akkor írták alá az ukrán-magyar alapszerződést, elsőként ismerte el Magyarország Szlovákia önállóságát, és nyitotta meg 1993. január első munkanapján pozsonyi nagykövetségét, Magyarország vonakodott alávetni magát az akkori Jugoszláviával szemben kimondott gazdasági vesztegzárnak, és a horvátok Budapesttől kapták a legtöbb segítséget, még fegyvert is. Mindez nem volt elég. De lehet, hogy túl sok volt? A negatív megítélésnek más oka volt. Antall József legnagyobb bűnéül azt rótták fel, hogy az egységes magyar nemzetben gondolkozott. A magyarság számára ugyanis a rendszerváltozás csak részben jelentette a többpárti demokrácia újrateremtését. Az igazi változást az hozta meg, hogy ismét lehetett terveket szőni az egyetemes magyarságért. Ennek a rendszerváltozás adta lehetőségnek a felismerése és kihasználása magyar részről azonban több frontot nyitott. A magyarok szomszédjai saját viszonylatukban a rendszerváltozás beköszöntét elsősorban a politikai szerkezet megváltozásaként fogták fel, amelyben kibontakozhatnak a különböző - nemzetközileg addig sem kérdéses - nemzetpolitikai érdekeik. Arra nem gondoltak, hogy a magyaroknál ez nem egy pluralista, illetve demokratikus Rákosit vagy Kádárt jelent, hanem az évtizedeken át elnyomott nemzeti érdekek újraéledését. Ezért a szomszédok az összmagyar érdekek magyarországi kormányszintű megfogalmazását, vagy puszta megjelenését az addigi - Moszkvából irányított - jószomszédi viszonyokat megzavaró tényezőként fogták fel. Az államok közötti jószomszédi kapcsolatok megteremtésének fontosságát, az elcsatolt magyar nemzetrészek hídszerepének megfogalmazását, a testvémépek eszméjét, a szomszéd nemzetek érzékenységének a tiszteletben tartását azonban nem a demokratikus és nem a nemzeti politikai erők fogalmazták meg először, hanem azok, amelyek egy csapásra elfogadták a nemzet feldarabolásának tényét, és azonnal megváltoztathatatlannak tekintették az új helyzetet. Ezek mögé az eszmék mögé sorakoztak fel a baloldali és a liberális politikai erők is. Ezért e pozitív üzenetet sugárzó és humanista tartalmú eszmékről első hallásra az jut az eszünkbe, hogy azok találták ki a félrevezetésünkre, akik a megcsonkításunkban is szerepet vállaltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az eszmék csapnivalók, hanem azt, hogy csak oly mértékben kell követnünk őket, amilyenben a szomszédok is követik. Ehhez a természetszerűséghez - ami sajátja volt Antall Józsefnek, de méltó utódának Orbán Viktornak is - párosult az első demokratikus magyar kormány nemzetpolitikai szomszédságpolitikája, ami a szomszédsági kapcsolatok részévé tette az ott élő magyarok közösségi érdekeit. Ez így együttesen felháborította némely szomszédunkat, mert a kommunista évtizedekben az alázkodó magatartásunkhoz szoktak hozzá. A rendszerváltozás után tehát emiatt változott meg, vált rideggé a szomszédsági kapcsolat Magyarország és főleg két szomszédja, az akkori Csehszlovákia majd Szlovákia és Románia között, ami ez utóbbiak részéről kapcsolatromlásként és a hivatalos Magyarország-ellenességként jelent meg. A környezetváltozást azonnal kihasználta az Antall-kormány „szocialista” és „liberális” ellenzéke, mondván, hogy a kormány politikája nemzetközi feszültséget kelt és elszigeteltségbe kergeti az országot. A kérdés tehát a nemzeti politikai erők elleni kampánytémává vált. Ugyanez történt az Orbán-kormány idején, csak fokozottabb mértékben, mert bevonták az ellenkampányba a szomszédos országok politikusait is. A magyarországi „szocialista” és „liberális” politikai erők leginkább Szlovákiában voltak sikeresek, a román politika körültekintőbben viselkedett, kevesebb muníciót adott a magyar nemzeti-polgári politika ellenzőinek a kezébe. Az Orbán-kormány ellen beszervezték a szlovákiai posztkommunista baloldalt és a magukat liberálisnak vallókat, de sikerült megnyerniük a Fidesz egyik szlovák testvérpártját, a Dzurinda miniszterelnök által vezetett akkori legerősebb szlovákiai kormánypártot és részben a szlovák kereszténydemokratákat is. Ennek következtében Orbán Viktor addigi legszorosabb partnere Mikulás Dzurinda a magyarországi parlamenti választások idején 2002-ben afölötti reményét fejezte ki, hogy megbukik az Orbán-kormány, noha a szlovák kormányfő neki köszönhette, hogy befogadták a nemzetközi élet szalonjaiba. Amikor pedig megalakult a Medgyessy-kormány, nem tudta leplezni örömét. Most, hogy közelegnek a magyarországi parlamenti választások és egyre valószínűbbnek látszik Orbán Viktor visszatérte a miniszterelnöki székbe, újrakezdték a játékot, csak fordított sorrendben. A szlovákiai bérencek álltak az Orbán- ellenesség élére, hogy majd legyen mire rákapcsolódnia a magyar Pinokkiónak, aki 2005. június 11-én átvette az MSZP fölötti ellenőrzést. Az első lépés megtörtént, Dzurinda nem ment el Prágába. A második lépés durvább volt, nem ment el a Fidesz június U-edikei kongresszusára, sőt letagadta, hogy megkapta a meghívást. Hasonlót tettek a szlovák kereszténydemokraták is. Noha ezen a napon Budapesten tartózkodott egész pártvezetésük, mégsem dugták be az orrukat az Európai Néppárt alelnöke által vezetett Fidesz kongresszusára. Ők ugyan később észbe kaptak, és legalább levelet írtak a Fidesznek. Azt nem tudni, hogy mi lesz a további lépésük vagy más szomszédok lépése, de a lapokat már felkínálták a magyarországi bal-liberálisoknak. Lehet kezdeni az üvöltözést: ha visz- szajön Orbán, romba dönti a jószomszédi kapcsolatokat, elszigeteli az országot, megzavarja az ország integrációját az Európai Unióban stb. Ugye érthető, hogy miről szól a történet: ne merjünk öntudatosak lenni, mert még összeszedjük magunkat és akkor kárba vész ellenségeinknek az elmúlt nyolcvanöt évben a földbedöngölésünkre tett minden kísérlete. Mindent megfontoltam... Kilencvenegy éve történt a szarajevói merénylet A kiegyezést követő évtizedeket minden belső ellentmondásai ellenére „boldog békeidőkként” szokták emlegetni. Tisza Kálmán miniszterelnök, a „generális” tizenöt esztendeig tartó „országlása” valóban a dualista rendszer nyugalmi időszakát jelentette. Háború nem volt, a Monarchiát alapvetően a gyarapodás jellemezte, látványosan hódított az ipari forradalom, lezárult a polgárosodás folyamata. A parlamenti csatározásoknál mindenkit jobban érdekeltek Mikszáth Kálmán parlamenti karcolatai. Ha nem is volt minden tökéletes, Tisza hagyta szidalmazni a kormányt, és közben a politikai életben minden maradt a régiben. Kiépült a kultúra és a tudomány intézményrendszere, a Budapesten működő egyetemet európai szinten is az elsők közé emelte Eötvös Loránd tekintélye. Felépültek a budapesti paloták, múzeumok dicsérték az ezeréves magyar kultúrát, átadták az Operaház épületét, vág)'is látszólag minden a legtökéletesebb rendben volt. Kevesen sejtették még ekkoriban, hogy ez a nagy békesség valójában a vihar előtti csönd állapota. A feszültségeket jól jelezte az egyre nagyobb arányú kivándorlás, a polgárság köreiben az egyes szakmák ellehetetlenülése a gépesítés eredményeként, és a nagypolgárság soraiba jutó és épp ezért igencsak irigyelt zsidósággal szemben kibontakozó antiszemitizmus. 1896 a Millennium esztendeje. A pártok békét hirdettek, a pompás városligeti kiállítás reprezentálta az ország ezer esztendős történetét, fölépült a Parlament épülete, útjára bocsátották az első földalattit, Feszty körképén párducos Árpád legyőzhetetlenül hódoltatja Szvatoplukot, (még ha nem is igaz a történet) miközben az emberek önfeledten kortyolgatták söreiket a fővárosi kiskocsmákban. Keveseknek tűnt csak föl, hogy a nemzetiséPragmatica 1711-ben Károlyi Sándor gróf a nagy máj tényi síkon letette a fegyvert, majd megkötötték a szatmári békét. Ezzel véget ért Rákóczi szabadságharca. Az időközben elhunyt I. József császár utódaként megindult Magyar- ország felé az új uralkodó, III Károly. A Habsburgok spanyol ágából származott, Madridból érkezett és a legfőbb jellemzője az volt, hogy semmiféle negatív tapasztalatokkal nem rendelkezett a magyarokra vonatkozóan. Itthon a legfőbb kérdés az volt, vajon betartja-e a szatmári békében foglaltakat, például a szabadságharcban résztvevőknek garantált amnesztiát. Lassan jön Bécs felé, útközben Frankfurtban császárrá koronáztatja magát. Első megnyilatkozása mindenesetre bíztatónak ígérkezett: „Nagyobb kedvezéssel kell bánni ezen nemzettel és el kell venni tőlük azt az aggodalmat, hogy a németek elnyomják őket. Meg kell nekik mutatni, hogy én éppúgy megbízom bennük, mint másokban és megbecsülöm őket.” Alig pihent meg Bécsben, máris Pozsonyba indult a már ülésező diétára, ahol „oly nagy számban jelentek meg a rendek, hogy el sem fértek és a kamarát fel kellett szólítani, hogy készítsen illendően elégséges székeket.” És ismét egy gesztus: a császár maga előtt küldi a koronát. Ez mindenképp a békülé- kenység jelének tekinthető, nem kevésbé Károly újabb megnyilatkozása: „Lelkemnek minden erejével arra igyekszem, hogy kedvelt Magyarorgek tüntetőén távolmaradtak, a vidék pedig keveset élvezett az egész parádéból. A századforduló azután már a politikai csatározások jegyében zajlott. Egyre nyilvánvalóbbá vált a dualista rendszer válsága, amely leginkább a megoldatlan nemzetiségi kérdésben gyökerezett. 1848 óta a nemzetiségek körében is lezajlott a polgárosodás, ennek következtében egyre intenzívebben követelték a magyarokéhoz hasonló jogaikat a Monarchiában. Az idősödő Ferenc József császár családját sem kerülték el a tragédiák. Fia, Rudolf trónörökös öngyilkosságát követően ki kellett jelölnie utódát. Jobbhíján, a rangsorban illetékes Ferenc Ferdinánd lett a sem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak a Monarchia becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztonságára... A határon bűnös áramlat csap át, amely a Monarchia délkeleti részén az államrend alapjainak megingatására... irányul. Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének és a Mindenható előtti felelősségnek. Mindent megfontoltam és meggondoltam.” Az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenetével 1914. július 28-án kitört az első világháború. • Varga Péter Dénes tronorokos, noha a császár nem nagyon kedvelte unokaöccsét, de más választása nem volt. Időközben megalakultak a katonai szövetségi rendszerek. Németország, Ausztria és Olaszország alkották a hármas szövetséget, Franciaország, Oroszország és Anglia pedig az „entente cordialenak” nevezett „szívélyes megegyezést”. Ekkor történt, hogy a trónörökös egy katonai díszszemlére utazott Szarajevóba. Már a városba érkezése előtt bomba robbant az autója közelében, de ő továbbhajtatott, mígnem egy Gavrilo Princip nevű szerb terrorista merényletének áldozata nem lett 1914. június 28-án. Egy hónap múlva Ferenc József kibocsátotta „Népeimhez” című kiáltványát: „Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhesSanctio törté szágom, melyet annyi zavar és viszontagság zaklatott, biztos nyugalomnak örvendjen.” És mindezt fehér lovon, arannyal átszőtt dolmányban, feketefehér tollas süvegben, magyar módra. Nem is került sor országgyűlési csatározásokra. A rendek megerősítették az alkotmányt, törvénybe iktatták a szatmári békét, és megszavazták az állandó katonaságot. Hogyhogy nem halmozták el az új uralkodót követeléseikkel? Ne feledjük! Magyarországot a török alól idegen zsoldosok szabadították föl, a nemesség pedig még 1687- ben lemondott szabad király választási jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Túl sok követelnivalójuk nem volt tehát. Pedig Károly, aki a Habsburg-ház utolsó férfisarja ekkor, ígéretet tett arra vonatkozóan is, hogy ha nem maradna fiú utóda, a szabad királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. Huszonhat esztendős ekkor, könnyedén tehette ezt a könnyelmű ígéretet. Csakhogy mindössze egyetlen fiúgyermeke született, aki még gyermekként 1716-ban meghalt. Ettől kezdve a császár folyamatosan azon munkálkodott, hogy elfogadtassa a Habsburg-ház leányági örökösödését. A magyar országgyűlés hosszas vita után 1723. június 30-án végül törvénybe iktatta a Pragmatica Sanctio néven elhíresült törvényt, jogilag megnyitva az utat Mária Terézia országlása előtt. Azután 1740-ben történt, hogy a császár egy vadászaton vett részt a Fertőtó környékén, este derekasan megvacsorázott és másnapra meghalt gombamérgezésben. Amint Voltaire írta: „Egy tál gomba megváltoztatta Európa történelmét.” A Pragmatica Sanctioról kiderült, hogy értéktelen papírdarab. Kitört az osztrák örökösödési háború. A hagyomány szerint Mária Terézia tapasztalatlanul és kétségbeesetten jelent meg a pozsonyi országgyűlésen, gyászruhában, karján a csecsemő II. Józseffel, és a magyarok segítségét kérte a poroszok ellen. A jelenet meghatotta a kardcsörtető, nagy- bajuszú magyar urakat. Egyhangúan tettek eleget a királynő kérésének e szavakkal: „Vitám et sanguinem pro rege nostro Maria Terézia! ” Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért. A béke tehát nem szenvedett csorbát Mária Terézia és a rendek között, és ez pedig a királynő hosszú uralkodása alatt mindvégig így is lesz. • p. REIN
