Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)
2005-07-16 / 139. szám
HÍDLAP • 2005. július 16., szombat hídlapmagazin A bőség zavara Ritkán fordul elő egy újságíró életében, hogy hacsak nem történt valami szenzáció a világban, ráadásul nem is éppen a napi tudósításokban, hanem históriában, irodalomban vagy kultúrtörténetben utazik, akkor hirtelen zavarba essen a rászakadó bőségtől. Mindezt egy napnak és egy névnek köszönhetően. július 17-én vasárnap Endre, másképpen András napja lesz, e néven pedig három igen jelentős Árpád-házi királyunk is ült Szent István trónján. Mindhárman külön- külön megérnének egy misét, most azonban tekintsük át országlásukat egymás után, szinoptikusán. Tudomásunk szerint első királyunknak két fia született, Ottó és Imre. Ottó korán meghalt, így a trón várományosa Imre herceg lett. Szent István hozzá írott műve, az Intelmei, a kor egyik legszebb királytükrének tekinthető. Az öregedő Istvánt azonban halála előtt nagy csapás érte, Imre herceg egy vadászat során életét vesztette. A szent király, - mivel unokaöccsét Vazult „pogánykodó” életmódja miatt alkalmatlannak találta a trón betöltésére - az idegen Orseoló Pétert jelölte ki utódául. Hogy alkalmatlanságát István megerősítse, Vazult megvakítatta és fülébe forró ólmot öntetett. Orseoló Péter nem sokáig élvezhette a magyar királyi méltóságot. Idegen volt, nem ismerte a hazai viszonyokat, ráadásul hozott egy sor szerencsétlen intézkedést is, aminek köszönhetően Aba Sámuel vezetésével lázadás tört ki ellene. Időlegesen Aba foglalta el a trónt, ám Henrik német-római császár támadásakor a ménfői csatában életét vesztette. Péter jött vissza ismét, de semmivel sem volt engedékenyebb vagy okosabb, mint korábban. Végül kitört a Vata-féle pogányláza- dás, Pétert menekülése közben meggyilkolták, és behívták az országba a megvakított Vazul egykor elmenekült fiait, Endrét, Bélát és Leventét. Hármójuk közül a legidősebbet 1. Endre néven 1046-ban királlyá koronázták. Sikeresen verte vissza az idegen támadást, és miután stabilizálta az ország külpolitikai helyzetét, hozzálátott a „rendrakáshoz.” Újjászervezte a zavargások közepette megtépázott egyházát, és az ő nevéhez fűződik a tihanyi apátság megalapítása is. Az alapító oklevél jelentősége abban áll, hogy itt lelhető fel az első írott magyar nyelvemlék, amely a birtokhatárra vonatkozik, valahogy így: „Fehervaru reá meneh hódi utu reá” - vagyis a Székesfehérvárra menő hadiút volt az apátságnak adományozott birtok egyik határa. Békés bel- és külpolitikája megerősítette Magyarország pozícióját és tekintélyét a térségben. 1260-ban halt meg. Az Endre nevet viselő, ám inkább Andrásként emlegetett második királyunk már közel sem volt ennyire békés, uralkodását számos belpolitikai zavargás árnyékolta be, noha tehetségéhez semmi kétség nem fér. 1235-ben került a trónra apja, az Európa-szerte tisztelt III. Béla halála után. Trónviszály itt kivételesen nem volt az utódlás kérdésében, ám volt egy egészében megváltozott és átalakult kor, amelyben egyre nagyobb igény merült föl a jogok rendszerezésére. Az eddigi intézményes szóbeliséget egyházi indíttatásra kezdi fölváltani az intézményes írásbeliség. András öröksége tehát egyrészt a jogok rendszerezése volt, másrészt egy keresztes hadjárat vezetése a Szentföldre, melyet apja hagyott rá örökül a háborúhoz szükséges pénzösszegekkel egyetemben. A kissé könnyelmű természetű uralkodó egyre halogatta a háború megindítását, mivel az erre szánt pénzt régen elherdálta, mígnem pápai felszólításra 1217-ben kénytelen volt útnak indulni. Bizonyára vallásos indíttatása is volt ennek a háborúnak, hiszen nem sokkal Gertrudis királyné meggyilkolása után került rá sor. András keresztes hadjárata azonban sokkal inkább hasonlított egy középkori túristaúthoz, semmint egy háborúhoz. Komoly ütközetbe nem bocsátkozott, meglátogatta a szent helyekét, Jézus működésének helyszíneit, középkori szuveníreket, jelesül ereklyéket vásárolt, majd mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Csakhogy a hadjárat rengeteg pénzbe került, ráadásul egy esztendeig tartott, úgyhogy, mire a király visszaérkezett az országba kaotikus állapotokat tapasztalt. Ekkor látott neki annak a nagy munkának, amelynek eredményeként 1222-ben, az angol Magna Charta Libertatum után Európában másodikként, kiadta híres Aranybulláját. (Azért bulla, mert függőpecsét van rajta és azért arany, mert a pecsét aranyból készült. Egyébként Esztergomban őrzik.) Uralkodása során sor kerül még az oklevél megújítására is, és noha a jogok ilyetén rendszerezése a magyar törvények között rendet'teremtett, magában az országban már kevésbé. Az országépítés és a tatárjárást követő „második honalapítás” majd utódjára, IV Bélára marad. András király úgy halt meg 1235-ben, mint ahogy élt. Óriási zűrzavart hagyva maga után, egy utolsó könnyedséggel eltávozott az élők sorából. Endre nevű királyaink számbavételekor végül eljutottunk a sorban az utolsóhoz, III. Endréhez, akit jobbára csak „utolsó aranyágként” szoktak emlegetni. Kun László halála után szétzilált állapotban vette át a kormányzás nehéz feladatát. Először fordult elő, hogy Habsburg Albert személyében az ország egy részét idegen herceg uralta. Trónraléptekor mindenki tudta, hogy Árpád nemzetségének ő az utolsó férfisarja. Noha Velencéből érkezett, hiszen a néhai II. András posztumusz fia volt, és semmiféle tapasztalatokkal, ismeretekkel, mi több barátokkal nem rendelkezett Magyarországon, mégis elfogadták őt pusztán azért, mert a Turul nemzetségből származott. Első lépésként meg is erősítette bizalmukban támogatóit. Kiűzte az országból Albert osztrák herceget, visszaállítva ezzel az ország területi épségét. Pedig király mítosznak, uralkodói varázsnak ekkorra már nyoma sem volt. A Kun László alatt elvadult állapotokat az új uralkodó egészében nem tudta fel‘ ' '' 1SS 11. András számolni. Ráadásul előrehalado'tt állapotban volt már az a folyamat, amely még valamikor az Aranybulla kiadásakor vette kezdetét, vagyis a köznemesség kialakulása, illetve.tér-. nyerése a politikai életben. Jellemző,. hogy az Endre által összehívott egyik országgyűlésből a megjelent köznemesek a főurakat egyszerűen kizárták. De hiába ragaszkodtak Magyar- országon olyannyira Árpád leszármazottaihoz. III. Endrének nem született fiú utóda. Amint Ákos nembéli Ernye bán fia, István mondta: 1301. január 14-én éjfélkor a budai várban „az utolsó arany ágacska letört”. A minoritáknál temették el, ott, ahol később a várszínház épülete állott. • P. Rein I A,.j Született szabadságharcos július 14-én 179 éves lenne Vasvári Pál esküszöm a szabadság Istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fenéjét gyökerestül ki nem irtottam” - mondotta Vasvári Pál, azon a „bizonyos” márciuson, amelynek fölforgató emlékét azóta is őrizzük. Petőfi Sándorhoz hasonlóan ő is a 48'-as forradalom vezéralakjának tekinthető. 1826. július 14-én született a Szabolcs megyei Bűdön sokgyermekes családban. Édesapja Fejér Pál, görög katolikus lelkész, kinek hivatását négy testvére közül - Ágoston, János, Emá- nuel, Elek, - Emánuel vitte tovább. Édesanyjával - Méhay Erzsébet - és családja többi tagjával 1828-tól Nyírvasváriban éltek, később felvett neve is innen ered. Az elemi iskolát is itt végezte, majd 1837-43-ig a nagykárolyi gimnázium diákja volt, ahol kitűnő tanuló, tehetségével és szorgalmával magára vonta tanítói figyelmét. Fiatal kora ellenére példás önfegyelemmel, józan mérlegelési képességekkel rendelkező ifjúvá serdült, talán az iskolának is köszönhetően, ahol szigorú rend szerint kellett élniük, bár ő maga nem volt kollégista. Mivel kiváló tanuló volt, ő szervezte 1843-ban a végzős diákok búcsúzó rendezvényeit. Innen a Károlyiak anyagi támogatásával - ahol korábban nevelőtanár volt - kerülhetett a pesti egyetemre. Az egyetemen rövid ideig bölcsészetet, majd jogot tanult, de a későbbiekben érdeklődése mindinkább a történelem felé fordult. A letűnt korokkal, a múlt eseményeivel való foglalkozás elvezette őt a politikához is, s politikusként korának legjelentősebb személyiségei közé emelkedett 1848-ban. Vasvári fiatal kora ellenére roppant tájokozott, nagy tudású ember, már 20 évesen három nyelven beszélt. Intellektusa határozottan a politika irányába vezeti, 1844-től tagja az Egyetemi Magyar Társulatnak, noha ezt a Helytartótanács betiltotta, ám ők Irodalmi Kör néven újjászervezték, majd belépett az Ellenzéki Körbe. Ezek az egyesületek látszólag a magyar nyelvű művelődést szolgálták, valójában a politizálás fórumai voltak. Mindezek ellenére az irodalomban is jeleskedett, sőt szónokként is elismeréseket szerzett: „Ifjú honpolgárok! Az egyetem slendrián rendszere önöket meg akarja gyilkolni! A tanárok e rideg rendszer szolgalelkű gépei. Azért tilták le önöket, hogy a reformlakomán megjelenjenek. De önök ne hajtsanak az ilyen egyszerű parancsokra! Az orvostanár parancsol tanítványainak az előadás terében, parancsol a kórágynál: de a honpolgári kötelesség teljesítésében önöket nem gátolhatja... ”. A hatás nem maradt el, a tömeg felszaporodott. A következő hónapokban az események felgyorsultak, az idő lázas szervezéssel telt. A márciusi ifjak sosem szerveződtek párttá, Vasvári sem kezdeményezte ezt. Mindenki ott vállalt szerepet, ahol leginkább tudta szolgálni az új Magyarországot. Vasvári 1848 júniusában így ír a márciusi ifjúság című cikkében: „Az idő nem vár, nem kérd senkit. Sebes szárnyakkal repül felettünk. Mi Európa drága pillanatait nem akartuk elszalasztani. A percekben évtizedeket kell keresztülélni!” Ezen eSzmék szellemében, számtalan csatát vívva, s nyerve vesztette életét Mariséi (Havasnagyfalu) térségében. Érdekességként említhető, hogy társához, Petőfihez hasonlóan névtelen sírba temették, melynek holléte a mai napig a köd homályába veszik... • MARKUS
