Hídlap, 2005. július-szeptember (3. évfolyam, 128-192. szám)

2005-07-16 / 139. szám

2005. július 16., szombat A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 27. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn Jön Dali írásunk az V. oldalon Kalendárium Felélénkült a közélet Esztergomban és környékén száz évvel ezelőtt, ezt bizonyítja a sok érdekes esetről, helyzetről szóló híradás a korabeli lapok­ban. Aki továbbra is az érdeklődés középpontjában áll, az a helyettes rendőrkapitány. Persze szokás szerint fura intézkedései miatt. És ha a kapitány szidalmazásáról van szó, a Szabadság az ügyben élenjáró lap. Május 31-én ,^Mucsa” címmel közlik az alábbi írást. „A rendőrség engedélyt adott egy kóklernek szerencsejáték űzésére. A kókler a város kellős közepén ütött sátort és valóságos csődületet gyűjtött maga körül s a nyer­tes mindig ő volt. A mucsai állapotnak a pénzügyérek vetettek véget, úgy, hogy lefoglalták a kókler cók-mókját és ma­gukkal vitték. Szépséges állapotok. Az adófizetőknek, szórakozásból, tilos az átmentén csoportosulni, de a csepürágóknak szabadalmat ad a rend­őrség és a pénzügyéreknek kell a várost a mucsai állapottól megmentenie. ” A kö­vetkező megmosolyogtató döntés sem vívta ki a lap publicistájának tetszését. „Kávéházi tulajdonosok ellen nagy fontosságú elvi jelentőségű dönt­vényt hozott a felső hatóság. Kimondot­ta, hogy felelősséggel tartoznak a náluk alkalmazásban lévő pincérleányok és kasziros frajlák pénzért való csábításáért és fogsággal büntetendők. A mi rendőrségünknek közvetlen tapaszta­lata van ilyen kihágásokról, de az orvos­lásról még nem esett szó. ” Pedig sike­rült egy bűnbarlangot leleplezniük, így a Szabadság kifogása jelen eset­ben nem helyt álló. A fogásról, amely bizonyítja, hogy száz évvel ezelőtt virágzott a legősibb szakma a városban, az Esztergomi Lapok szá­mol be. „Egy névtelen feljelentés foly­tán, a rendőrség már régóta figyelemmel kisér egy helybeli hivatalnokot, aki azon gyanúba keveredett, hogy lakásán mor- monn életet él. A névtelen levél írója tudni véli, hogy a nevezett úr lakásán állandóan 4-5 sőt ennél több hölgy is tartózkodik. Sőt egy ízben tanúja is volt midőn egyszerre 15 hölgyet vitt be az il­lető úrhoz egy közismert kerítő. A rend­őrség már napok óta résen van és a teg­napi nap folyamán végre sikerült a ko­saras férfit tetten érnie, amint éppen 4 hölgy társaságában hódolt szenvedélyé­nek. Kihallgatása alkalmával előadta, hogy a hölgyeket állandóan a közeli tra­fikból szerzi be. ” De térjünk vissza a rendőrségi Mondom a magáét Gulya István rovata Tengeri és betegség Na, honnan lehet megismerni a mediterrán külországba látogató magyart? On­nan, hogy amíg a német nyugdíjas szandálkájába izzadva akkurátus tekintettel számolja a fizetőpincértől kapott aprót (közben esetleg arra gondol, hogy a Günter kisonoka majdcsak csizmát húz, és harmadjára sikeresen lerohanja Ojrópát - bocs); az orosz meg terjengős pacsuliillattal gondolja elkedvetleníteni a helyi szúnyogokat (és az őslakókat), miközben kényszeresen vásárol mindent, ami csillog (és megint bocs); a magyar kolléga szemlesütve jár. Meghúzza ma­gát egy sarokban, köszöni, jól van és bocs, hogy él, de az otthoni stressz kikezd­te maradék idegrendszerét, amit még a huzatos és durcás történelem megha­gyott neki. Minél messzebb megyünk, a magyar annál oldottabb, még egy cunami közepén is határozottan jól érzi magát - csak ne kelljen hazamennie. A lényeg, hogy tízévnyi „itt-rohadok-meg” után vettem a bátorságot — és a készpénzt - magamnak és néhány cimborámmal a horvát tengerpartra látogattam. Óvatosan, csak egy hétre, amit a tapasztaltabbak jól tudnak, csupán arra elegendő, hogy az ember elkezdjen feloldódni és mire látná, hogy az élet tényleg szép és határozottan kellemes, már jöhet is haza. A horvátok szimpatikus nép, pedig tíz éve még dörögtek a fegyverek, és mi - bár a nyomait már sehol sem láttuk - ezt messzemenőkig figyelembe vettük. Nevezetesen, ha késett a kiszolgálás (nagy forgalom volt, mi tagadás), vagy va­lami hibázott a szervírungban, csak csöndesen és jelentőségteljesen egymásra néztünk: a háború... Bólogattunk, tudván, milyen ükig ható sebeket okoznak a sárkányfogak. Pedig dehogyis. Rólunk üvöltött a fájdalom, a depresszió és az irigység. Utóbbi például annak kapcsán, hogy a horvát emberek — olcsóbban és gyorsan - képesek voltak megvalósítani egy sok száz kilométer hosszú, mi­nőségi autópályát, amelyet (például) sok-sok viadukt és alagút tarkít, utóbbiak közül az egyik majdnem fele akkora hosszú (hat kilométer), mint amekkora sztrádát mi kanyarítottunk a nyúlósan (inkább: nem) épülő M7-es végére, a magyar-horvát határhoz (14 kilométer). Nevettünk volna, de inkább sírtunk, hogy amikor visszafelé átléptük édes hazánk léniáját, a jó minőségű horvát utakat 14 kilométer után felváltotta a hazai kátyús borzalom, ami a haldokló turizmusú Balaton partján (ahol több volt a bezárt kereskedelmi-vendéglátó egység, mint a nyitva lévő) azt tette lehetővé, hogy hatvannal araszoljunk. Horvátország ellenben gyönyörű és inkább Görögországra hajaz, mint a Balkán­ra. A múltját igyekszik elfelejteni és figyelő szemeit a jövőbe veti. Ennek - sajnos - olyan következményei is vannak, hogy a kijelölt célállomásunk, a világörökség részét képező Trogirról is elfelejtik megemlítem, hogy kiskorában Traunak hív­ták, és utóbb ide menekült IV Béla királyunk a tatárok elől, sikeresen kibekkelve a helyi várban a mongol idióták tombolását (és harmadszorra bocs). Persze Trau-Trogir inkább Dalmácia és a közeli Splitben ágaskodó római császári palo­taromok (Diocletianus) tanúskodnak róla, hogy ez alapvetően más világ Min­denesetre tény, hogy imádott déli szomszédaink általában véve hajlamosak meg­feledkezni a közös múltunkról, a perszonáluniónkról, igaz viszont, hogy szeretik a magyart és még magyar nyelvű édapok is találhatók szerte az országban. A tenger gyönyörű, ahogy egykori önmagát túlírt és nem túl jelentős esz­tergomi lakosú író írta volt: ve lószínűtlenül kék. Mit tagadjam, nekem túl sós és napos, napi beaches alibi után inkább a konyha felé sandítottam, ahol már vártak a polipsaláták, a kagylótálak, az ínyenc halkészítmények és a helyi húsok (például; bárány). Persze, jó gourmand módjára inkább az előbbieket választottam, polip vagy tintahal ritkán akad horogra a Du­nában és nem pusztán azért, mert onnan is minden élő, ha tud, menekül. Hülye otthoni szokásaimat sem kellett egészen feladnom; vehettem mindenféle alkalmadan, ám szépnek tetsző bizbazt, ehettem főtt kukoricát a tengerparton és ihattam helyi szeszeket is, amelyek kellőképpen finomak, és a végeredményük ugyanaz: kedélyesen imbolyogva faggathattam a helyi rendőri erőket, miszerint Herr Sicher, Wo Ist Der Kaputplatz? (Biztos úr, merre van a temető?) kritikákhoz, mert még nincs vége. A Szabadság június 3-i számában újabb értelmetlen rendelkezésről ad hírt. „A járdán megállni tilos, igy ren­deli és parancsolja a h. rendőrkapitány, a mi a polgárok egyéni szabadságának a korlátozása, tehát hivatalos hatalom­mal való visszaélése, mert csak a közfor­galmat gátló csoportosulás nincs megen­gedve. De a h. rendőrkapitány, mivel okos dolgok művelésére nem alkalmas, hát az ellenkezőjét cselekszi. A járdák öntözésére s tisztántartására mindenki köteles, de alig egy-két rendszerető ház- tulajdonos tesz eleget ebbeli kötelességé­nek, úgy, hogy a portól, piszoktól alig lát az ember, s a forró napok alatt dü- ledezik a közönség. A h. rendőrkapitány ezt a mulasztást nem látja meg, vagy azért, mert ezen a téren nem bosszant­hatja az embereket, vagy azért, mert nincs érzéke a közrend és köztisztaság iránt és csupán irnoki talentummal ál­dotta meg az Isten. ” Lenne pedig dolga a rendőrség­nek, hiszen különös levelek ütötték fel fejüket a városban. Az Eszter­gom „Névtelen levelek" címmel az alábbi hírt közli. „Esztergom ezen speci­ális társadalmi betegsége újból felütötte fejét. Többen panaszkodnak, hogy a pos­ta elferdített Írást hoz, melyben alapta­lan rágalmak és piszkosságok vannak a címzetten. Szerkesztőségünkben is őr- zünk egy ilyen kedves levélkét, melyben pláne egy kis zsarolási kísérlet van. A levélkék íróit figyelmeztetjük, hogy e já­téknak komoly következményei is lehet­nek a rendőrségénél. ” Persze ha a h. rendőrkapitány végre az igazán fon­tos ügyekkel foglalkozna. • Gál Kata

Next

/
Thumbnails
Contents