Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-04-09 / 69. szám

• HÍDLAP • 2005. április 9, szombat Túraajánlat Búbánatba Előző túránk alkalmával a mogyo­rósbányai hegyekbe látogattunk, most figyelmünket fordítsuk Búbánat völ­gye felé, ahol természetesen nem csak bút és bánatot, hanem gyönyörű vidé­ket is találunk. A Dunakanyar és kör­nyéke Magyarország egyik legismer­tebb, történelmünkbe legmélyebben beágyazódott és természeti értékekben leggazdagabb területe. Nemzetközileg is jelentős leletnek számítanak a Vértesszőlősön megtalált 350 ezer éves Homo paleohungaricus csontmarad­ványai, a későbbi korokból - a gazdag kőkorszaki leletek mellett - szkíták, kelták, rómaiak, avarok, szlávok jelen­létére utaló emlékek sora került napvi­lágra. Úgy tűnik, már az ősi emberek is kitüntetett figyelemmel fordultak a zöldelő erdőkkel, csillámló tavakkal tarkított vidék felé, így hát érdemes autóba ülnünk, avagy buszra szállnunk és ellátogatni ide. Az egyre inkább be­épülő terület méltán vonzza az embe­reket, hiszen kiváló sétát tehetünk akár az erdőben megbúvó, kis hegyi uta­kon, akár a napsütötte tavak mentén. A három tó közül kettőben akár horgász­A paksi fotóművész / Kiállítás a Bajor Ágost Művelődési Házban A Bajor Ágost Művelődési Házban március 22-én nyitották meg Wollner Pál paksi fotóművész kiállítását. Wollner Pál fotóművész 1950-ben született Hódmezővásárhelyen. Kora gyermekkorában már hobbijává vált a fotózás. Az első diploma után, 1971-ben vásárolta első komolyabb „Zenit” fény­képezőgépét, hogy kedvenc időtöltését minél hatékonyabban végezhesse, és szintén ez idő tájt ismerkedett meg a mozgófilm technikájával is. Később már a hódmezővásárhelyi Ifjúsági Házban az amatőr filmes szakkört ve­zette, majd 1983-ban került Paksra, ahol azóta is az atomerőműben dolgozik, je­lenleg vezető mérnök beosztásban. Itt kapcsolódott be a természetjáró szak­osztály kirándulásaiba, videó-kamerá­jával megörökítette a túrák által bejárt táj szépségeit. Felvételeiből a paksi vá­rosi televízió is bemutatott néhányat, és az atomerőmű újságának szerkesztőbi­zottságában is dolgozik. A Paksi Városi Művelődési Központban 2002 októbe­re óta vezeti a Paksi Fotósok Baráti Kö­rét, 1998 óta tart kiállításokat, túl van már a 15. önálló kiállításán és sok közös kiállítást is a háta mögött tudhat. Eddi­gi kiállításain a természet szépségeinek, az évszakok jellemző színeinek, a ter­mészet gazdagságának megörökítésé­vel, riport- és portréfotókkal szerepelt, valamint több tárlaton szerepelt a Sors- talanság című film paksi forgatásáról készített sorozatával. Wolner Pál személyében egy aktív közösségi embert ismerhetünk meg, akiből mint az atom sugárzik a tevékeny alkotás öröme. Az itt megjelent művész sok pályázaton ért már el eredményeket és egyéb sikerekkel is büszkélkedhet, mint például Kacsó Tibor Beszél a Sóvidék című 2000-ben megjelent könyvének teljes illusztrációja, vagy a 2002. évi Virágos Paks falinaptár fotói. Ezen a kiállításon a 2005. évi Fran­ciaországban, Párizs-Normandia út­vonalon készült képekből kapunk egy kisebb válogatást. A képek a hely és kiállító-felület korlátozottsága mi­att nem mindig kronologikusak, és hídlapmagazin hatunk is - ehhez engedélyt kell válta­nunk -, de egy kellemes szalonnasütés­re is alkalmunk nyílhat, az erre kijelölt tűzrakó helyek egyikén. A főút felől tekintve a harmadik tavat ha megláto­gatjuk, válthatunk horgászengedélyt a büfében, ahol lehetőségünk van fölfris­síteni magunkat egy itallal vagy meg­tölteni hasunkat valamely finom étek­kel a kínálatból. A tavakon kívül van még hova mennünk, ha a természet­ben szeretnénk kikapcsolódni. Mere­deken emelkedik a Duna fölé a Hideg­lelős-kereszt, nevéhez méltóan félel­metesen szép látványt nyújtva. 1874- ben emeltette Nagy Mihály esztergo­mi lakos a vasállvánnyal erősített, ha­talmas keresztet a dunai hajósok szá­mára. A néphagyomány azt tartja, hogy a hideglelősök meggyógyulnak, ha a keresztet térden csúszva három­szor megkerülik. A kereszt mellől pom­pás kilátás nyílik a tájra. Itt állt egykor a Duna menti római limes magasabban fekvő katonai tábora, amely a IV szá­zad második felében épült. A szabály­talan háromszög alakú tábort négyszö­gű tornyokkal erősített falak védték. Az erődítményt még a IX.-XI. században is használták. Ha erre vesszük utunkat fokozottan figyeljünk a lábunk elé, hi­szen a meredek és köves kaptatókon könnyen érheti baleset a jámbor túristát. Persze a történelmi emlékeken kívül nyissuk ki szemünket - s szívün­ket - a természet csodáira is, barangol­junk, kalandozzunk az erdőben. De mindenekelőtt óvjuk! Legközelebb a visegrádi várba látogatunk. Addig is kellemes természetjárást! • (Márkus) inkább az úton szerzett benyomáso­kat akarják átadni. Wollner Pál a megnyitón elmondta, hogy nagy öröm számára ebben a csodálatos történelmi városban kiállítást tartani és a várost éjszaka is megcsodálni. Az itt készített képekből Pakson tervez majd kiállítást rendezni. Remélhető­leg erre a kiállításra sikerül egy olyan esztergomi prominens személyiséget felkérni, akinek szívügye Esztergom, és a kiállításon O mutatja be ezt a csodálatos és kedves várost. • Fekete József Nálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történetek feldolgozására vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára ismerősek lehetnek, vagy legalábbis el tudják képzel­ni őket környezetükben is. Fontos, hogy a történetek és az alakok valódiak, még ha olykor - személyiségi jogaik miatt - nem is eredeti nevükön említem a szereplőket, vagy itt-ott egy kis színezékkel dúsítottam a históriákat. Mindezek természetesen az adomákban lényegi változást nem okoznak, és hangsúlyozom: a hír igaz. A mester, a munka és az utolsó kuncsaft A mester, az mester. Valaki, aki egv bizonyos dologban különb a többieknél. Jirí Menzel egy tárcájában leírta, hogy ő maga sokáig resteilte, hogy tanítványai mesternek szólították úgy vélvén, hogy ez csak a kétkezi munkásnak, asztalosnak, péknek jár. Csak évekkel ké­sőbb jött rá arra, hogy ez egy megtiszteltető cím, amely annak jár, aki valamiben a legjobb. Ezt a nézetét azóta is fenntartja, valószínű­leg azért, mivel nem látta még Mekk Elek meséit, és főleg azért, mert nem járt még minálunk. Merthogy mester akad kisfalunkban is, nem is kevés. A menzeli esz­ménytől azonban nagyban eltérnék, leginkább abban, hogy fenti megnevezést csak nem kis iróniával használják rájuk, a kontár jelző szinonimájaként. Itt van például Laci bátyánk, az autóműszerész mesterek mestere, a keleti járgányok tudója, Wartburgok, Trabik, Zsigulik, Skodák dok­tora. Az évek azonban teltek és Laci bátyánk időközben megörege­dett. Ez általában véve természetes jelenség, az ő korában - nem egé­szen 40 évesen - azonban meglehetősen ritka. Rovatunk hűséges ol­vasói valószínűleg sejtik, hogy Jack London sárga sátánja, az a fránya szesz az okozója mindennek. Ivott, iszik a mester bőszen, és - valljuk be - másfél liter kannás után már nem is oly egyszerű munka. Ez meg mi? - nézegette a földön fekvő, öklömnyi, színes drótokkal ékesített alumínium darabkát az ősz mester. Alighanem kimaradt - mondta, majd hanyagul a háta mögé dobta. Új kuncsaftja, a fiatal rendőr megilletődve nézte a reggel kilenc óra ellenére már meglehe­tősen dülöngélő mestert, és csak lopva nézett a műhelyből az imént gyanús zörgéssel távozó kocsi után. Na álljon be - intett fölényesen a mester a kezében lévő francia­kulccsal, amely a lendülettől kirepült a kezéből, és tompa puffanással tűnt el a műhelv festői rendetlenségében. - Nézd, mán kiesik a ke­zemből a szerszám - lógatta üresen maradt jobbját az öreg, majd - munkára fogva kérges tenyerét - nagyot húzott a szerszámospad központi helyén trónoló demizsonból. Ifjú zsernvákunk félve állt be kocsijával, és - gyenge idegzetű lévén (hiába, rendőr!) - inkább sétált egyet, amíg a mester dünnyögve babrált az öreg kocsival. Másfél óra múlva telefonon az öreg felesé­ge hívta, közölvén, hogy mivel a mester már vagy félórája hortyog a műhely szakadt kanapéján, ez téveszthetetlen jele annak, hogy kész a kocsi. Rendőrünk kétségekkel teli ült a volán mögé, miután kifizette az egyébként igen barátságos árat (3 liter házi fehér, plusz 500 forint). Csodák csodája, az autó ment, húszéves korához képest szépen araszolt. Az éjszakai műszak után lévő megnyugodott kun­csaft leparkolta az öreg csotrogányt az útszélére, a szomszéd nagy­menő tízmilliós autója mögé, majd ledőlt szusszanni egyet az ideg­tépő műszak és hasonlóan izgalmas szerelést követően. Alig ne­gyedóra telhetett el, amikor furcsa, ütemesen ismétlődő zajra riadt: mintha valaki kalapáccsal ütött volna egy teli vizeshordót. Az utcá­ra kinézve kimeredt a szeme: a sebességben hagyott öreg csotro­gány motorházteteje alól kékes füst gomolygott, miközben időn­ként meg-meglódulva nekiugrott az előtte álló méregdrága autó­nak. Szaladt rendőrünk, ahogy volt, gatyában, mezítláb, leesett ál­lal és csak nézte a drágának ígérkező csodát. Nagy nehezen sikerült megfékeznie a begurult autóját, és néhány perces szívkalimpálós töprengés után rájött, a mester lehet ludas a dologban. A meg- buherált autó ugyanis rövidzárlatot kapott, a szétolvadt kábelek pe­dig (micsoda pech) újra és újra önindították a kocsit. A meredt ré­szeg mester a hírre csak valami olyasmit hümmögött két ájulás kö­zött, hogy az ilyesmi bármikor előfordulhat. Nos, talán nem meglepő, hogy az utolsó kuncsaft is elpártolt a mes­tertől, és - bár a pórul járt rendőr jó szívéről volt ismert - a mester a következő hetekben azzal szembesült, hogy autóját folyamatosan megbüntetik, hol ilyen, hol olyan okokból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents