Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-06-18 / 119. szám
'.pmagazin 2005. június 18., szombat • HÍD LAP • Háború meg béke Beszélgetés Fodor Gyulával „Attack” címűfotókiállításáról A megnyitó előtt került a kezembe Fodor Gyula „Billboard” (Óriásplakát) című fotókatalógusa, melynek további példányait késó'bb a tárlat helyszínén ajándékként a nyitás örömére az alkotó szívesen adott emlékül a vendégeknek. Ebben a füzetben részben már láthatók voltak azok az amerikai és szerbiai toborzóirodák, harcoktól és támadásoktól sújtott területek és emberek, melyeket a fotós célkeresztjébe vett Sem a tőlünk délre zajlott „yugo háború”, sem pedig az óceánon túli terroristákkal vívott amerikai háború nem érintette meg kellő mélységben a magyarországi magyarokat. Persze jó, hogy így történt, de a világ mai menetének megértéséhez, vagy ha úgy tetszik a jelenlegi új világrend meglátásához mindenképpen szükséges tudnunk, hogy mi is történt, mi is történik ezekben a háborúkban. Fodor Gyula fotográfiái ebben nyújtanak segítséget. A Féja Géza Közösségi Házban tartott kiállítás megnyitója után beszélgettem az alkotóval.- Ön néha Magyarországra érkezik, néha messzi tájakra utazik el Magyarországról. Sokáig Ny ugat - Eu répában élt. Most éppen hol tart a nagy úton?- Nemrég hívott fel egy olasz mecenatúra képviselője, aki már látta a képeimet külföldön. Eg)' meghívót kaptam tőle, hogy induljak el hamarosan Olaszországba, ahol Genova városáról kell majd fotókat készítenem. A megrendelésben az is benne van, hogy a fizetségen kívül teljes ellátást kapok, tehát biztosan megyek. Ez a majdani anyag a városuk bemutatására szolgál, egy komplex kiállításra készítem majd a sorozatot a mai, modern Genova-ról. Ez a város Milánótól nem messze van, oda visz a legközelebbi utam. Komoly munkának tűnik, és az ottaniak is meglehetősen komolyan veszik magukat, hiszen ez a város volt tavaly az európai kultúra fővárosa.- A mostani kiállításán a falra kihelyezett fotókon kívül egy katalógussal is meglepte a közönséget. Ebben a katalógusban van egy Ön által írt rövid önéletrajz. A furcsa benne az, bogy az írás kétharmadát a fotózás nagyjainak szentelte. Miért fontos Önnek a világ híres fotósaihoz való ragaszkodás? Miért nem mesélt többet magáról?- Az, hogy például volt az olaszoknak egy Leonardo da Vincijük és még rengeteg híres művészük, azt valahogy természetesnek veszi a nagyvilág és mi magyarok is. De azt kevesen tudják».hogy Magyarországon az 1910-es évektől a 60-as évekig világ- színvonalú volt a művészi fotografá- lás, s ennek számtalan itthon maradt és külföldre vándorolt magyar képviselője volt és van. Ezeket az elfelejtett fotós gigászokat szerettem volna megemlíteni magam helyett, mert az ő munkájuk, szemléletmódjuk a mai vizuális kultúra alapjaiként is értelmezhetők. A nagy nevek, André Kertész, Brassai, Dienes és még sokan mások, akik Nyugaton, illetve Amerikában a világ elsőszámú fotósaivá váltak, méltatlanul elfeledve élnek a fotográfia szerelmeseinek emlékeiben, fejében, így az enyémben is. Ezekkel a nagy nevekkel a Leonardo da Vinciéhez hasonló kulturális forradalmat lehetne csinálni, feltéve, ha nem felejtették volna el őket.- Ezek szerint Ön így, a fotográfiáival is tiszteleg a nagy elődök előtt. Nem fontos a saját pályája, a saját alkotásainak bemutatása?- Nem tartom olyan fontosnak, hogy arról publikáljak, hogy én milyen frankó gyerek vagyok. Ezek az ambíciók már levonultak bennem. Sok ideig éltem Nyugaton, ahol majdnem mindenki tudja ki az a Martin Munkácsy, azaz Munkácsy Márton, a nagy sportfotós, aki később a divatfotózás alapjait lefektette. Ennek az ismertségnek a hiányáról beszéltem az előbb. Ezt szeretném pótolni egy-egy ilyen alkalommal.- Tóth Tamás, mint házigazda a kiállítás megnyitóban arról beszélt, hogy miként találkoztak Önök egymással a 70-es években, egy rockkoncerten, és hogy az a felcsippentett rockkultúra miként jelenik meg ezeken a képieken. Két világ, a keleteurópai és az amerikai világ nem éppen szívmelengető oldalainak részeiről készült felvételeket láthatunk itt. A fotókon még mindig ez a popkultúra, f>op-art jelenik meg, vagy pedig inkább az események hatására készítette el őket?- Ez egyszerre mindkettő. Kulturális és politikai üzenet, de persze az események, a helyszínek adta atmoszféra hatása érződik tán a legjobban. Ezek voltak a mozgatóim. Azon kívül az is fontos volt számomra, hogy azt vettem észre, főleg a nyugati fotós kollégákon, hogy nem mernek hozzányúlni a politikailag meredek témákhoz. Én pedig nem szeretem elfelejteni ezt a dolgot. Ilyen szempontból egy másik nagy kedvencemet említhetem, Robert Capra-t, aki a második világháborúról úgy készített borzasztó hangulatú, de mégis hiteles felvételeket, hogy általa a távollévő emberek is megtudhatták, hogy mit jelent a háború szörnyűsége. Capra halott embereket fényképezett, de mindezt olyan lélekkel tette, hogy a mai háborús fotósok nem is érhetnek a nyomába. Ha bárki, aki ilyen időkben, ilyen helyeken fotózik és rossz helyen áll, vagy csak személytelenül készít képeket, akkor az ő közönsége egész egyszerűen lemarad a dolgokról, és az adott fényképész munkájának nem lesz értelme. Én is úgy szeretek fotózni, hogy a kép mögött legyen még valami, egy üzenet.- A fotózáson kívül foglalkozik-e mással? A kérdésemmel arra utalok, hogy korábban, a rendszerváltást követő első években Ön antikvár könyvek kereskedelmével, lapkiadással és lapírással foglalkozott Esztergomban és Dorogon.- Akkor ez az antikvárium nem szólt másról, mint arról, hogy szerettem volna olcsó könyveket árusítani, hogy az emberek ebben az alacsony árfekvésben is hozzá tudjanak férni az irodalomhoz. Ma a fő hangsúly az életemben a fotózáson van. 13 éves koromban kezdődött ez a történet, amikor nagyapámtól kaptam egy nagyon kezdetleges gépet. Akkor még arra sem volt lehetőségem, hogy megtudjam, hogy mi a negatív és a rendes film között a különbség. Klasszikus poénos történet, hogy az első tekercs fotózott filmemet elégettem, mert amikor kivettem a gépből, nem láttam rajta semmit, és úgy gondoltam, hogy akkor nincs is rajta semmi. Teljesen autodidakta módon jutottam el a mai szintre. És nagyon sajnálom, hogy nincsenek meg azok az egykori negatívok...- Melyik a kedvenc képe illetve témája?- Elég sok mondható kedvencemnek, de talán egy Erdélyben, egy cirkuszi előadáson készült felvétel az elsőszámú nálam. Ezen a képen minden összegződik, amiről ez a kiállítás szól. Benne van a kegyetlenség, az élet furcsasága és még a humor is. A fotón két összekötözött ember látható, akik egymásnak háttal állnak, kék artista ruhában, fejük, arcuk teljesen felismerhetetlen a rájuk kent habtól, mely habot később - ez ugye nincs a képen - egy idomított elefánt egy hatalmas életlen borotvával levakart róluk. Ennek a két lehetetlen helyzetben lévő embernek a figurája, a fejüket beborító és egyben eltorzító habbal, ez elárulja az élet könyörtelen humorát, a háború meg a béke közti hajszálvékony határvonal létezését, a veszély állandósulását. Ugyanerről, csak konkrétabban szól a többi fotó is. Az amerikai és a koszovói helyszínek, a toborzóirodák mindkét országban, két külön világ, de két azonos akarat, a háborús emberanyag megszervezésének főhadiszállásai. Vagy a 2001. szeptember 11-én lerombolt Kereskedelmi Világközpont ikertornyainak hűlt helye, a Ground Zero, ahol most egy fekete gyászlepellel letakart szomszédos épület áll, mint egy iszonyú tragédia néma, gyászoló tanúja. És a koszovói képek... Ezeket egyetlen, már említett ok miatt készítettem el. Mert mi, magyarországi magyarok nem tudtunk, és ma sem tudunk eleget az ottani borzalmakról, a háború kegyetlenségeiről, a kivégzésekről, a tisztogatásokról. Látható itt egy fénykép arról a fiatalemberről, aki túlélte az egyik legnagyobb tömegmészárlást, ahol a szerbek nyolcezer civilt végeztek ki. Ez a túlélő a Milosevics- per egyetlen komoly tanúja. A fotón mosolyog, pedig a bátyja mellette halt meg, de ahogy egymást fogva együtt elzuhantak a földre — és a fiatalember nem kapott golvót - a testvére holtteste betakarta őt, így élte túl ezt a borzalmat. így lesznek a háborús képek a béke képei is egyszerre, mert a túlélők, és akik látják őket, megértik, hogy mi történt. Erről szólnak a képeim. • Pöltl „Oxi” Zoltán A D-nap 61 éve történt a normandpartaszállás A II. világháború minden bizonynyal legnagyobb és talán leginkább kockázatos hadművelete, a normandiai partraszállás volt. Az akkori szövetséges erők, minden energiájukat egy támadásba sűrítve próbálták Németország erejét megtörni. A tét nem volt kevesebb, mint győzelem vagy bukás! A támadás napját eredetileg 1944. június 5-ére tűzték ki, de a viharos időjárás miatt végül huszonnégy órával elhalasztották. A katonák már nem a parti táborokban, hanem a hajók gyomrában várakoztak - ha nem indulnak meg, több hetes késéssel kellett volna számolniuk - ennélfogva a helyzet roppant feszült volt. Az akció monumentalitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy három légi deszant hadosztályt (35 ezer fő, 500 tüzérségi eszköz, 110 könnyű harckocsi) juttattak a part mentén védekező német egységek mögé 2316 szállító és 2590 vitorlázó repülőgép igénybevételével. A partraszállási területet az angolszász légi kötelékek 4500 bevetésben „készítették elő". Magát a partraszállást nehezítette a kedvezőtlen időjárás: a szövetségesek vesztesége az első napon 10500 fő és 114 repülőgép volt. Szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tett többszázezer katonájukból 40 ezret veszítettek, a német veszteség becslések szerint megközelíthette a hétszázezer főt. Belegondolni is félelmetes mekkora erők mozdultak meg, s hányán haltak meg ilyen rövid idő alatt... Mindezek ellenére a német hadvezetés erősen lebecsülte az inváziós veszélyt - különösen az amerikai csapatok harci értékét. Mivel a partraszállásra 1944 tavaszán nem került sor, úgy vélték, ismét néhány hónapot nyernek, s a támadással már augusztus előtt egyáltalán nem kell számolniuk. Ám június 5-én, a hajnali órákban megkezdődött a roham. A francia partizánoknak küldött sűrű rádióüzenetek, az álcázott, de részben felfedett konvojok mozgása már felkeltette a németek figyelmét, de a főparancsnokságnak az első hírek csak egy és két óra körül érkeztek, beszámolva arról, hogy az Orne torkolatánál angol, a Vire-folyó közelében pedig amerikai ejtőernyős csapatok ereszkedtek alá. Már a hajnali órákban megkezdődtek az erőteljes bombázások. Két hullámban, több mint ezer repülőgép pusztította a német harcállásokat. Ekkor már az ötezer hajóból álló szövetséges flotta is közeledett. Megkezdődött a gyalogosok, a páncélosok és a tüzérség kirakodása is, ám a helyzet még teljesen zavaros volt, hiszen a németek csak öt órakor adták ki a parancsot az ellenreakcióra. Ez azonban már nem akadályozhatta meg a partraszállást. Mintegy 100-km szélességben- öt partszakaszon indult meg az angol-amerikai csapatok támadása. Az öt partszakasz közül az Utah-szakaszon értek el leghamarabb eredményeket, de az úgynevezett Omaha szakaszon (Omaha beach) igen kedvezőtlenül alakult a helyzet, hiszen a nedves homokban sok jármű elsüllyedt, a katonáknak minden védelem nélkül kellett szembenézniük az ellenséges tűzerővel. Végül, öt napon át tartó kemény küzdelem árán sikerült a szövetséges csapatoknak közel 150-km hosszú és 30-km mély parti sávot az ellenőrzésük alá vonni, amelyre 16 hadosztályt tettek partra. „Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket”. Mondta Wintston Churchill, Nagy Britannia miniszterelnöke, s a történtek fényében minden bizonnyal igaza volt! • Márkus
