Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)

2005-05-14 / 94. szám

I IBII • HÍDLAP • 2005. május 14., síombat hídlapmagazin A Fagyos Sella - úti napló tunk fel a Piz Boe (3 152 m) csúcsára. Ez a Dolomitok egyik kimagasló pontja. Tényleg, bármerre néz­tünk, minden alattunk lát­szott, csak a messzeségben szikrázó Marmolada (3343) hósipkája kényszerítette felfelé a tekintetet. Koccin­tottunk a gerappával, cso­portkép készült, stb. Külön érdekesség, hogy van a hegyen egy furcsa fém építmény. A könyv szerint antenna-prizma. Mivel 220V~ itt egyáltalán nincs, a menedékház is napelemmel, plusz aggre­gátorral üzemel, az átját­szót úgy alakították ki, hogy feltettek egy hatal­mas tükröt a hegyre, azt az egyik völgyből meglövik mikrohul­lámmal, a tükör pedig átjátssza azt a másik völgybe. Visszaindultunk a lanovkával, köz­ben láttunk néhány „őrültet” lógni a fa­lon, úgy kb. 700 méteres magasságban. Visszatértünk a kempingbe, és mi­vel az időjárás-jelentés nem igazán volt bíztató, felvásároltuk Corvara sportboltjainak extrém mínusz 10-es hálózsákkészletét. Jellemző, de a tú­rára készülve naivan azt gondoltuk, hogy augusztusban a 4-5-ös zsákja­ink is elegendőek lesznek. A kemping felett átívelő drótkötélen megjelentek az ülőszékek, elkezdték a sífelvonó szezon előtti próbaüzemét. Ha a majdnem egy hét alatt 50 db kü­lönféle felvonót nem láttunk, egy kb. akkora területen, mint az Ister- Granum régió, akkor egy darabot sem. Mifelénk meg mekkora durra­násnak számít az az egy szem Libegő. Bevásároltunk a faluban, és „Igeeen!”, vettünk mákos beiglit is. Negyedik nap: „1SZONYÚDURVABRUTÁLIS HIDEGVAN!” Az ásványvíz belefa­gyott a flakonba, a sátor bejárója fö­lött összegyűlt pára pedig tömbjéggé fagyott. (Vodkával egész kellemes.) Felvetődik a kínzó kérdés, miszerint: Lehet-e az EU-ban szögelni a má­kos beiglivel? Igen, lehet! Az első két napra tervezett „lazí- tós” túrák célja az volt, hogy akkli­matizálod junk a magassághoz, és fel­készülhessünk a harmadik napra ter­vezett komolyabb mászásra. Előpakoltuk via ferrata-készletün- ket. (Viaferrata = vasalt út. Gyakorla­tilag a teljes mászóút mellett fixen beépí­tett biztosítás van , drótkötél köztesekkel, valamint különféle fémlépésekkel és ka­paszkodókkal.) Célunk az Axner- toronyra vezető út volt, melynek már a neve is gyönyörű: Brigata Tridenti- na (BT). Akkor még nem tudtuk, hogy nincs minden via ferrátának neve, de ha valamelyiknek van, an­nak okkal. Célba vett ferrátánk név­lentről is látott kis „vízesés-szerűsé­get”. Hát közelről persze mindjárt mások az arányok. Ez egyszerűen hihetetlen volt! Nehéz szavakba fog­lalni, de képzeljük el a Szalajka-völ- gyben levő Hétfátyol vízesést há­romszor és teljesen függőlegesen. Másztunk-másztunk, egyre fel­jebb. Néha még hátranéztünk a völgybe, aztán később már inkább nem. A hatalmas, 500 méteres függő­leges sziklafal közepén az ember ka­paszkodik két sárgabarackba, és köz­ben úgy 300 m magasról néz vissza, le a völgybe. Hátborzongató! Végre elértük az utolsó előtti ki­szállási pontot, ahol tanakodni kezd­tünk: kiszállni, vagy tovább menni? Igazából az a kérdés, hogy melyik út Elindultunk visszafelé, az iszonyú meredek omladéklejtőn a térdünk minden lépésnél tiltakozott. Hetven­öt perc alatt jutottunk le, és a parko­lóban szíven ütött az érzés: megcsi­náltuk! Visszanéztem a falra, oda föl, és arra gondoltam: „Én ott voltam fönt? Ez valami tévedés kell, hogy le­gyen, ott valaki más volt, én biztos, hogy nem!” Hihetetlennek tűnik az egész, de ugyanakkor mámorító is. Az időjárás nem fogadott kegyeibe bennünket, így a tervezettnél valami­vel kevesebb, de annál nagyszerűbb és emlékezetesebb programot tudha­tunk a hátunk mögött. És már tervezzük a következőt... Szöveg: ifi. Mézes Nándor Fotók: Fadgyas F. Gábor, Hártyán Csaba Már hagyománynak tekinthető, hogy társaságunk, a BEBTE (Bene­dek Endre Barlangkutató és Termé­szetvédelmi Egyesület) nyaranta vi­szonylag extrémebb felszíni túrákat is szervez a megszokott barlan­gászkodás mellett. így voltunk ez­zel tavaly augusztusban is, amikor is az esztergomi szakosztály ötna­pos csavargásra indult Észak-ltáliá- ba, pontosabban a Dolomitokba. A túra célja a Sella-csoport „becser- készése” volt, egyfajta első' érint­kezés a hegyek világával. Kisbuszunkkal összeszedve a majd teljes csapatot, szombaton délben in­dultunk Olaszország felé, egy fő hí­jával, aki végül odakint csatlakozott hozzánk. Az utazás egy ideig szeren­csésen alakult, ám Ausztriában, Lienz környékén hajnali egykor völgybe, és nem akartunk hinni a szemünknek: „ Úristen, micsoda helyre jöttünk!". Második nap: Másnap reggel arra ébredtünk, hogy törni lehetett a sátorról a jeget. Brutálisan hideg reggel után elindul­tunk első hegyi túránkra, amely úti­könyvünk szerint „völgyi túra”. Sípá­lyákon és mindenféle zergejárta erdei utakon felsétáltunk 2152 méterre. Megnéztük a közeli tengerszemet, megcsodáltuk, milyen „forsiftosan” újítják fel a továbbmenő felvonót, majd a csapat egyik része hihetetlen szép lanovkaúton jött le, míg a többi­ek szintén gyönyörű úton „sétáltak” vissza a táborba. A fényképezőgépek kezdtek hozzászokni a permanens full-üzemmódhoz. A kemping szolgáltatásai kiválóak voltak, mondanom sem kell, hogy kedvencünk a kiapadhatatlan forró zuhany volt. A legnagyobb találmány a meleg víz óta! A zuhanyt persze csúcsra járattuk és azt hittük, túl va­gyunk a nehezén. Ám estére egyre hi­degebb lett! Néhányan rosszat sejtve azt kezdtük tervezni, hogy a konyha fűtött előterében töltjük az éjszakát. olyan özönvízszerű esőzés ért ben­nünket, hogy lehetetlen volt bizton­ságosan autózni, ezért az éjszakát az autópálya pihenőjében voltunk kénytelenek eltölteni. Első' nap: Gyönyörű hegyek közt haladtunk (legalábbis Balázs, aki már többször megfordult errefelé, ezt többször és hatá­rozottan állította), de gyakorlatilag benne a felhőben, így ebből mi sem­mit sem érzékeltünk. „Good morn­ing starshine! (SUNSHINE phiz!)" énekeltük egyfolytában, de csak nem akart jobbra fordulni az időjárás. Úgy számoltuk, hogy még kb. 3-4 óra kell ahhoz, hogy megérkezzünk. Végre elértük Colfosco-t, az eső zuhogott, hideg volt. Amikor nagyon szakadt — és jég -, bemenekültünk a mikrobuszba, és amikor csak kevésbé esett, akkor építettük rohamtempó­ban a sátrakat. Közben SMS-t küld­tünk Fagyinak, aki Genova felől kö­zeledett. Náluk 4-28 fok volt. „A pro­tekciós álattya!" mondták ekkor töb­ben, sok szeretettel. Elindultunk érte, hogy neki sem legyen jobb, mint nekünk, de köz­ben az idő is rohamos javulásnak in­dult. A Gardena-hágó szerpentinjén autóztunk, amikor kitisztult az idő, és mintha felhúzták volna a füg­gönyt, minden kitárult: tényleg itt vannak körülöttünk a hegyek, tény­leg hatalmasak. Visszanéztünk a Harmadik nap: Iszonyú brutális hideg volt! Fagyi benzinfpzője szolgáltatta a megvál­tást, amin folyamatosan, ipari meny- nyiségben, literszám készült a forró tea. Zéé jóvoltából megtudtuk, hogy a helyi nevezetességnek számító grappa (szőlő pálinka), az Unió által bejegy­zett olasz nemzeti örökség. Innentől kezdve csak annyit kell mondani: „gerappaaa”, és mindenki tudta, mi merre van... Bepakoltunk a buszba, és irányba vettük a hágót, ahonnan a Sella-csoport legnagyobb felvonójával indultunk a Piz Boe alatti fennsíkra. Indulás előtt a parkolóban thermo sapkákat és kesztyűket vettünk, mert a hideg egyre metszőbb lett. A felvonó 65 személyes, a kötélpá­lya pedig egyetlen köztes tartó nél­küli átfeszítés, ami mellesleg kb. 850 méteres szintet hidal át. „Ikaroszt vonszolnak a kötélen." Többen szinte vizet facsartunk az alumíniumból, mire felértünk. Az út nagyobb ré­szén inkább 500 méter volt alattunk, mint kevesebb, de a sziklák között át­nézve „leláttunk” a másik völgybe is, ami még plusz majdnem ezer méter­nek tűnt. Elértük a felső állomást, majd elindultunk át a fennsíkon. Le­írhatatlan volt a táj, a fénykép sem tudja igazán visszaadni, de azért mégis készült néhány. Itt már néha bizony bele kellett kapaszkodni a sziklába, de hát ez a barlangban is elő-előfordul velünk, nem jöttünk tő­le zavarba. Alig másfél óra alatt jutot­tart rövidebb ideig, mert sofőrünk reggel óta a parkolóban várt. Este hat volt ekkor, és mi azt mondtuk neki, hogy kb. 16-ra visszaérünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a vason mara­dunk, mert az alternatíva egy gusz­tustalan törmeléklejtő volt, ami egy­részt meredek, másrészt meg alatta több száz méter semmi. Tovább másztunk, közben elhagytunk két emléktáblát és egy koszorút. Átmásztunk egy gerinc fölött, és: „húaztamindenit, itt a híd!" Ezt már a kalauzban is láttuk, de nem gondol­tuk volna, hogy idáig eljutunk. Négy szál deszka, némi drótkötél, plusz amibe a klettersteiget kell akasztani, leng az egész, alatta 400 m, tessék át­menni rajta... Innen már rövid a történet, eljutot­tunk a házig, kifújtuk magunkat, ké­szültünk a visszaútra. Két lehetősé­günk volt ekkor: egy via ferrata lefelé a kempingbe, vagy a gyalogút a parko­lóba. A sofőr miatt az utóbbit kellene választani, de abban is van egy „vasalt út”. Megkérdeztük gyorsan a helybe­lieket, vajon az mennyire bonyolult? Visszakérdeznek, hogy merre jöttünk fel? A hídon? Jó, akkor nekünk nem lesz vele gondunk. Belegondolok, hogy mi lesz, ha nekem valaki ezután azt találja mondani, hogy a Rám-sza- kadék veszélyes. Valószínűleg azt fele­lem neki, hogy nem a Rám a veszé­lyes, hanem az elbizakodottság. 4 adásának apropóját az adta, hogy az olasz hadsereg alpesi alakulatai közül a Tridentina Brigád katonái építet­ték. A BT különben igen kellemes út, a könyv szerint inkább hosszú, mint nehéz. Hát nekivágtunk! A szakasz egy kb. 50 méteres könnyű felmászással kezdődött. Rö­viddel ezután körülbelül fél órát kellett várnunk a beülőben állva, míg kidiktáltak felettünk egy tini­lányt, aki bepánikolt a falon. Miután tovább engedtek, a via ferrata kö­zépső, leghosszabb része követke­zett. Fél óra mászás után elértük a Vasszegeken a Dolomitokban

Next

/
Thumbnails
Contents