Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-05-14 / 94. szám
I IBII • HÍDLAP • 2005. május 14., síombat hídlapmagazin A Fagyos Sella - úti napló tunk fel a Piz Boe (3 152 m) csúcsára. Ez a Dolomitok egyik kimagasló pontja. Tényleg, bármerre néztünk, minden alattunk látszott, csak a messzeségben szikrázó Marmolada (3343) hósipkája kényszerítette felfelé a tekintetet. Koccintottunk a gerappával, csoportkép készült, stb. Külön érdekesség, hogy van a hegyen egy furcsa fém építmény. A könyv szerint antenna-prizma. Mivel 220V~ itt egyáltalán nincs, a menedékház is napelemmel, plusz aggregátorral üzemel, az átjátszót úgy alakították ki, hogy feltettek egy hatalmas tükröt a hegyre, azt az egyik völgyből meglövik mikrohullámmal, a tükör pedig átjátssza azt a másik völgybe. Visszaindultunk a lanovkával, közben láttunk néhány „őrültet” lógni a falon, úgy kb. 700 méteres magasságban. Visszatértünk a kempingbe, és mivel az időjárás-jelentés nem igazán volt bíztató, felvásároltuk Corvara sportboltjainak extrém mínusz 10-es hálózsákkészletét. Jellemző, de a túrára készülve naivan azt gondoltuk, hogy augusztusban a 4-5-ös zsákjaink is elegendőek lesznek. A kemping felett átívelő drótkötélen megjelentek az ülőszékek, elkezdték a sífelvonó szezon előtti próbaüzemét. Ha a majdnem egy hét alatt 50 db különféle felvonót nem láttunk, egy kb. akkora területen, mint az Ister- Granum régió, akkor egy darabot sem. Mifelénk meg mekkora durranásnak számít az az egy szem Libegő. Bevásároltunk a faluban, és „Igeeen!”, vettünk mákos beiglit is. Negyedik nap: „1SZONYÚDURVABRUTÁLIS HIDEGVAN!” Az ásványvíz belefagyott a flakonba, a sátor bejárója fölött összegyűlt pára pedig tömbjéggé fagyott. (Vodkával egész kellemes.) Felvetődik a kínzó kérdés, miszerint: Lehet-e az EU-ban szögelni a mákos beiglivel? Igen, lehet! Az első két napra tervezett „lazí- tós” túrák célja az volt, hogy akklimatizálod junk a magassághoz, és felkészülhessünk a harmadik napra tervezett komolyabb mászásra. Előpakoltuk via ferrata-készletün- ket. (Viaferrata = vasalt út. Gyakorlatilag a teljes mászóút mellett fixen beépített biztosítás van , drótkötél köztesekkel, valamint különféle fémlépésekkel és kapaszkodókkal.) Célunk az Axner- toronyra vezető út volt, melynek már a neve is gyönyörű: Brigata Tridenti- na (BT). Akkor még nem tudtuk, hogy nincs minden via ferrátának neve, de ha valamelyiknek van, annak okkal. Célba vett ferrátánk névlentről is látott kis „vízesés-szerűséget”. Hát közelről persze mindjárt mások az arányok. Ez egyszerűen hihetetlen volt! Nehéz szavakba foglalni, de képzeljük el a Szalajka-völ- gyben levő Hétfátyol vízesést háromszor és teljesen függőlegesen. Másztunk-másztunk, egyre feljebb. Néha még hátranéztünk a völgybe, aztán később már inkább nem. A hatalmas, 500 méteres függőleges sziklafal közepén az ember kapaszkodik két sárgabarackba, és közben úgy 300 m magasról néz vissza, le a völgybe. Hátborzongató! Végre elértük az utolsó előtti kiszállási pontot, ahol tanakodni kezdtünk: kiszállni, vagy tovább menni? Igazából az a kérdés, hogy melyik út Elindultunk visszafelé, az iszonyú meredek omladéklejtőn a térdünk minden lépésnél tiltakozott. Hetvenöt perc alatt jutottunk le, és a parkolóban szíven ütött az érzés: megcsináltuk! Visszanéztem a falra, oda föl, és arra gondoltam: „Én ott voltam fönt? Ez valami tévedés kell, hogy legyen, ott valaki más volt, én biztos, hogy nem!” Hihetetlennek tűnik az egész, de ugyanakkor mámorító is. Az időjárás nem fogadott kegyeibe bennünket, így a tervezettnél valamivel kevesebb, de annál nagyszerűbb és emlékezetesebb programot tudhatunk a hátunk mögött. És már tervezzük a következőt... Szöveg: ifi. Mézes Nándor Fotók: Fadgyas F. Gábor, Hártyán Csaba Már hagyománynak tekinthető, hogy társaságunk, a BEBTE (Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület) nyaranta viszonylag extrémebb felszíni túrákat is szervez a megszokott barlangászkodás mellett. így voltunk ezzel tavaly augusztusban is, amikor is az esztergomi szakosztály ötnapos csavargásra indult Észak-ltáliá- ba, pontosabban a Dolomitokba. A túra célja a Sella-csoport „becser- készése” volt, egyfajta első' érintkezés a hegyek világával. Kisbuszunkkal összeszedve a majd teljes csapatot, szombaton délben indultunk Olaszország felé, egy fő híjával, aki végül odakint csatlakozott hozzánk. Az utazás egy ideig szerencsésen alakult, ám Ausztriában, Lienz környékén hajnali egykor völgybe, és nem akartunk hinni a szemünknek: „ Úristen, micsoda helyre jöttünk!". Második nap: Másnap reggel arra ébredtünk, hogy törni lehetett a sátorról a jeget. Brutálisan hideg reggel után elindultunk első hegyi túránkra, amely útikönyvünk szerint „völgyi túra”. Sípályákon és mindenféle zergejárta erdei utakon felsétáltunk 2152 méterre. Megnéztük a közeli tengerszemet, megcsodáltuk, milyen „forsiftosan” újítják fel a továbbmenő felvonót, majd a csapat egyik része hihetetlen szép lanovkaúton jött le, míg a többiek szintén gyönyörű úton „sétáltak” vissza a táborba. A fényképezőgépek kezdtek hozzászokni a permanens full-üzemmódhoz. A kemping szolgáltatásai kiválóak voltak, mondanom sem kell, hogy kedvencünk a kiapadhatatlan forró zuhany volt. A legnagyobb találmány a meleg víz óta! A zuhanyt persze csúcsra járattuk és azt hittük, túl vagyunk a nehezén. Ám estére egyre hidegebb lett! Néhányan rosszat sejtve azt kezdtük tervezni, hogy a konyha fűtött előterében töltjük az éjszakát. olyan özönvízszerű esőzés ért bennünket, hogy lehetetlen volt biztonságosan autózni, ezért az éjszakát az autópálya pihenőjében voltunk kénytelenek eltölteni. Első' nap: Gyönyörű hegyek közt haladtunk (legalábbis Balázs, aki már többször megfordult errefelé, ezt többször és határozottan állította), de gyakorlatilag benne a felhőben, így ebből mi semmit sem érzékeltünk. „Good morning starshine! (SUNSHINE phiz!)" énekeltük egyfolytában, de csak nem akart jobbra fordulni az időjárás. Úgy számoltuk, hogy még kb. 3-4 óra kell ahhoz, hogy megérkezzünk. Végre elértük Colfosco-t, az eső zuhogott, hideg volt. Amikor nagyon szakadt — és jég -, bemenekültünk a mikrobuszba, és amikor csak kevésbé esett, akkor építettük rohamtempóban a sátrakat. Közben SMS-t küldtünk Fagyinak, aki Genova felől közeledett. Náluk 4-28 fok volt. „A protekciós álattya!" mondták ekkor többen, sok szeretettel. Elindultunk érte, hogy neki sem legyen jobb, mint nekünk, de közben az idő is rohamos javulásnak indult. A Gardena-hágó szerpentinjén autóztunk, amikor kitisztult az idő, és mintha felhúzták volna a függönyt, minden kitárult: tényleg itt vannak körülöttünk a hegyek, tényleg hatalmasak. Visszanéztünk a Harmadik nap: Iszonyú brutális hideg volt! Fagyi benzinfpzője szolgáltatta a megváltást, amin folyamatosan, ipari meny- nyiségben, literszám készült a forró tea. Zéé jóvoltából megtudtuk, hogy a helyi nevezetességnek számító grappa (szőlő pálinka), az Unió által bejegyzett olasz nemzeti örökség. Innentől kezdve csak annyit kell mondani: „gerappaaa”, és mindenki tudta, mi merre van... Bepakoltunk a buszba, és irányba vettük a hágót, ahonnan a Sella-csoport legnagyobb felvonójával indultunk a Piz Boe alatti fennsíkra. Indulás előtt a parkolóban thermo sapkákat és kesztyűket vettünk, mert a hideg egyre metszőbb lett. A felvonó 65 személyes, a kötélpálya pedig egyetlen köztes tartó nélküli átfeszítés, ami mellesleg kb. 850 méteres szintet hidal át. „Ikaroszt vonszolnak a kötélen." Többen szinte vizet facsartunk az alumíniumból, mire felértünk. Az út nagyobb részén inkább 500 méter volt alattunk, mint kevesebb, de a sziklák között átnézve „leláttunk” a másik völgybe is, ami még plusz majdnem ezer méternek tűnt. Elértük a felső állomást, majd elindultunk át a fennsíkon. Leírhatatlan volt a táj, a fénykép sem tudja igazán visszaadni, de azért mégis készült néhány. Itt már néha bizony bele kellett kapaszkodni a sziklába, de hát ez a barlangban is elő-előfordul velünk, nem jöttünk tőle zavarba. Alig másfél óra alatt jutottart rövidebb ideig, mert sofőrünk reggel óta a parkolóban várt. Este hat volt ekkor, és mi azt mondtuk neki, hogy kb. 16-ra visszaérünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a vason maradunk, mert az alternatíva egy gusztustalan törmeléklejtő volt, ami egyrészt meredek, másrészt meg alatta több száz méter semmi. Tovább másztunk, közben elhagytunk két emléktáblát és egy koszorút. Átmásztunk egy gerinc fölött, és: „húaztamindenit, itt a híd!" Ezt már a kalauzban is láttuk, de nem gondoltuk volna, hogy idáig eljutunk. Négy szál deszka, némi drótkötél, plusz amibe a klettersteiget kell akasztani, leng az egész, alatta 400 m, tessék átmenni rajta... Innen már rövid a történet, eljutottunk a házig, kifújtuk magunkat, készültünk a visszaútra. Két lehetőségünk volt ekkor: egy via ferrata lefelé a kempingbe, vagy a gyalogút a parkolóba. A sofőr miatt az utóbbit kellene választani, de abban is van egy „vasalt út”. Megkérdeztük gyorsan a helybelieket, vajon az mennyire bonyolult? Visszakérdeznek, hogy merre jöttünk fel? A hídon? Jó, akkor nekünk nem lesz vele gondunk. Belegondolok, hogy mi lesz, ha nekem valaki ezután azt találja mondani, hogy a Rám-sza- kadék veszélyes. Valószínűleg azt felelem neki, hogy nem a Rám a veszélyes, hanem az elbizakodottság. 4 adásának apropóját az adta, hogy az olasz hadsereg alpesi alakulatai közül a Tridentina Brigád katonái építették. A BT különben igen kellemes út, a könyv szerint inkább hosszú, mint nehéz. Hát nekivágtunk! A szakasz egy kb. 50 méteres könnyű felmászással kezdődött. Röviddel ezután körülbelül fél órát kellett várnunk a beülőben állva, míg kidiktáltak felettünk egy tinilányt, aki bepánikolt a falon. Miután tovább engedtek, a via ferrata középső, leghosszabb része következett. Fél óra mászás után elértük a Vasszegeken a Dolomitokban
