Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-04-30 / 84. szám
IV HÍDLAP • 2005. április 30., szombat 9magazin Duray Miklós Szabadkőműves volt, fasiszta lett belőle! Fiamnak, aki 2005 márciusában töltötte be tizenhatodik életévét, és szülőhelye a világ legszabadabb országában, az Amerikai Egyesült Államok egyik legfelvidékibb, sőt leggömöribb jellegű részében, Pennsylvániában található, még mindig nem árultam el, hogy édesapja - azaz én - 1945 nyarán Csehszlovákiában háborús bűnösnek született. Még világra sem jöttem, már tömeggyilkos voltam. Hatvan év távlatából mindezt nehéz megérteni és bonyolult elmagyarázni - mi több, lélekben én sem értem, csak ésszel igyekszem felfogni. Mi történt hatvan évvel ezelőtt? Véget ért a második világháború, ötvenmillió halottat számlálva. Soha ennyi emberi élet nem oltatott ki az elvetemült emberi ráció kínpadján. Az áldozatokért azonban nem csak a háború a felelős. A háború ugyan egy sajátos logikájú és beteg erkölcsű műszaki rendszer, amelyben a könyörü- letességet halállal büntetik és a gondolkodás nélküli határozottságot érdemrenddel jutalmazzák. De a vegyi fegyverek tiltására született genfi egyezmény óta tudjuk, hogy a modernkori háborúkat is lehet „lovagias” keretek között tartani, sőt, manapság, a lézerrel irányított fegyverek korában lehet akár „humánus” háborút is folytatni. Mindennek ellenére a háború legfőképp a politika szülöttje és nem a túlnépesedés levezető csapja, de nem is az imperializmus logikus következménye, ahogyan azt a marxisták állították. Az okát tehát a politikában, esetenként az ember elvetemültségében kell keresnünk. Hogyan válhatott at van évvel ezelőtt egy csecsemő, az akkori háború vonatkozásában bűnössé?" Az Ószövetségi hetedizigleni bűn nyomvonalán és az eredendő bűnön kívül az európai „keresztény” jogalkotásban ennek nincs sem erkölcsi, sem büntetőjogi hagyománya. Ilyen lég- tornászi teljesítményre csak a politika alkalmas. A politika azonban a történelem köldökzsinórja, amelyen fellelhetők az értelmezési csomók. Miért válhatott egy losonci magyar család csecsemőstül, sok százezer magyar emberrel, felnőttel, gyermekkel és csecsemővel együtt bűnössé, anélkül, hogy akár a „háborús jog”, akár a „békeidő joga" szerint elkövettek volna bármi bűnt? A válasz egyszerű: mert magyarok voltak. A bűnössé minősítés azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy azok, akik valóságosan is vagy csak a politikai érdekek szerint győzteseknek nyilváníttattak, meghatározták a legyőzöttek körét, minősítését és megtipratását. Jaj hát a legyőzőiteknek! (Vae victis!). Kik a legyőzőitek és kik győztek? Az ezerkilencszáz harmincnyolcas év viszonylatában - ahonnan csőr- lődik gondolatfonalunk - egyértelműen az a győztes, aki az első világháborút lezáró békeszerződést vagy békediktátumot elutasító politikát le tudta győzni. A második világháború végén - nem véletlenül - ugyanazok lettek a vesztesek, akik az első világháború végén, is vesztesek voltak: a németek és a magyarok. A második világháború végén illetve után tehát ismét fölöttük kellett „törvényt ülni”. A két vesztest a győztes nagyhatalmak nem ítélték azonosnak, hiszen a háborút nem a magyarok kezdték, sőt még csak nem is rokonszenveztek vele, csupán belekényszerültek, és a haláltáborokat sem a magyarok működtették, noha a háború utolsó hónapjaiban Szállási Ferenc fasisztái úgy neki lendültek-mintha be akarták volna pótolni a hivatalos és a polgári Magyarország sokéves mulasztását. Az 1945. augusztus 2-án végződött potsdami konferencián a győztes hatalmak elfogadták azt a javaslatot, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, jugoszláviai, dániai németeket elűzzék szülőföldjükről. A magyarok vonatkozásában azonban ezt a megoldást elutasították, noha Csehszlovákia és a Szovjetunió szorgalmazta a magyarok kiűzetését. Le kell szögezni, hogy a csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a kommunista baloldal és a polgári, illetve keresztény jobboldal között: a német és a ma- gyarellenességben. Ez azonban - mégha voltak történelmi gyökerei - az egyetértésnek mégsem egy önmagától adódó lehetősége volt. A Szovjetunió - ahová Csehszlovákiát 1935-től szerződéses viszony fűzte, amelyet 1943-ban újra fogalmaztak - a „fasizmus elleni küzdelmet” ideológiailag az össz-szláv összefogásra igyekezett alapozni. Azaz az egyik fasizmussal szemben egy másik megfogalmazására törekedett. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy magyar és német vonatkozásban akkor a csehszlovák politika egy fasiszta szellemiségű egységbe tudott zárkózni. Hatvan évvel a háború után ez csupán annyiban változott, hogy megszűnt a „csehszlovák” politika, a belőle kivált szlovák politikában pedig - ha másként nem megy - szintén csak a magyarellenességgel lehet egyetértést teremteni a politikai ellenfelek között. * * * A csehek illetve „csehszlovákok” németellenessége más gyökerű mint a „csehszlovákok”, illetve szlovákok ma- gyarellenessége. A kettő 1918 táján fonódik egybe, hogy majd 1993-ban ismét szétváljon. A „csehek háborúja a németekkel” a Német-Római Birodalom, illetve Németország viszonylatában értendő és értelmezendő, mert a Cseh Királyság ennek a hatalomnak volt a hűbérese. A cseh politika a XIX. század elejétől egyértelműen Ausztriára, illetve a Habsburg Birodalomra tekintett védőhatalomként e német hatalommal szemben. Bécsbe helyezte bizodalmát Frankfurttal szemben. Minden politikai vagy diplomáciai lépést, ami segítette, vagy segíthette a német hatalmi terjeszkedést kelet felé, a maga szempontjából ellenségesnek tekintett. A magyarokat, azaz a magyar hatalmi politikát annyiban tekintette a cseh politika csehellenesnek, amennyiben gyengítette Ausztria vélt védőhatalmi funkcióját, illetve amennyiben elősegítette a német politika térnyerését Kelet-Közép-Európa felé. Emiatt volt a cseh politika magyarellenes 1848- ban és 1849-ben, mert a magyar forradalmat követő szabadságharc - a Habsburgok debreceni trónfosztásáról nem is beszélve — gyengítette a császári hatalmat. A korabeli cseh politikusok fellélegezhettek, amikor az orosz cár serege 1849 augusztusának végén vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot. A cseh politika azonban 1871 novembere után Ausztria ellenessé is vált. Ennek két oka is volt. Az egyik oka az volt, hogy az 1867-ben dualistá- vá (osztrák-magyarrá) vált monarchiát nem sikerült trialista - osztrák-ma- gyar-cseh - monarchiává átalakítani. Ez nem csupán azt jelentette, hogy a magyarok helyzete a csehekkel szemben megerősödött, de azt is, hogy növekedett a magyar befolyás a birodalomban - nyolc éven át egy magyar gróf, Andrássy Gyula határozta meg a külpolitikáját. A másik oka pedig az 1879 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között megkötött kettős szövetség volt. E szerződés teljesen ellentétes volt a cseh politika koncepciójával. A csehek ugyanis a németektől féltek, ez a szerződés pedig az orosz veszélyeztetettség ellen köttetett, ami magyar politikai érdek volt. A cseh politika innen kezdve a monarchia szétverését tekintette fő céljának. Az Ausztriából kiábrándult „ifjú cseh” politikusok taktikailag a monarchia legsebezhetőbb láncszemének Magyarországot tartották, és elemi érdekeik szempontjából pedig ellenségnek is tekintették. Ennek az 1871 után keletkezett „ifjú cseh” politikai irányzatnak a képviselői tudatosan kezdték gyűlölni a magyar politikát megjelenítő Magyarországot. Ebben az érzelemben testesült meg először a cseh politika részéről a kollektív megítélés elve. E politikai indíttatású magyargyűlölet oka túlságosan profán volt - egyének, családok, vállalkozók, bűnözők csoportjai között gyakori az ilyen eredetű gyűlölködés, melyről a szlovák és cseh nyelvben közmondás is szól: ha megdöglött a kecském, vesszen a szomszédé is. Mivel a monarchián belüli magyar befolyás növekedése miatt a Palacky féle Ausztria párti „ó cseh” politika csődöt mondott, ezért az „ifjú csehek” a „vesszen az egész” indulatával a rombolást választották. „Kérdés, lett volna-e esély a soha meg sem kísérelt magyar es cseh érdek összehangolására? ” A XIX. század végén és a XX. század legelején a cseh politika tehát már nem törekedett a monarchia átalakítására, hanem a szétverésére, illetve megdöntésére. Az irányadó cseh politikusok főleg emiatt kerültek a szabadkőművesség vonzáskörébe, és maga Benes ezért válhatott a prágai páholy nagymesterévé. A monarchia ellenességnek a csatornáján úszott be a politika vizeire a XX. és XXI. századi következményeivel a szlovák kérdés is. A szlovákok ugyan nem folytattak semmiféle háborút a magyarokkal és fordítva sem, de erőt gyűjtöttek részben az osztrák birodalmi érdekek szolgálatában, és - főleg - a cseh érdekek mellékvizein. A Habsburg Birodalomnak a szlovákokra 1848-ban és 1849-ben a magyar törekvések gyengítése miatt volt szüksége, de a szabadságharc leverése után a bécsi kancellária ejtette őket. A csehek pedig - súlyuk növelése érdekében - a cseh nemzeti megújhodás kezdetétől folyamatosan talonban tartották ezeket az „észak-magyarországi szlávokat”. A XIX. század első felében a cseh politikában a szlovákok csupán a cseh nemzet magyarországi ágaként jelentek meg és zavarta őket a szlovákok bárminemű - még kulturális és nyelvi - önmeghatározási törekvése is. A szlovák nemzeti autonóm gondolkodás és az önálló nemzeti terület meghatározásának az igénye ugyan később cseh hatásra erősödött, de csak a XIX. század utolsó harmadától, amikor a cseh politikának a szlovákokra már nem csupán az addigi okok miatt volt szüksége, hanem a monarchia szétverése miatt is. Ebből alakult ki az a csehszlovák politika, amelynek első nagy sikere a francia és a brit politikai műhelyekben megfogalmazott, az első világháborút lezáró Párizs melletti békeszerződések voltak, a versaillesi és a trianoni békediktátum. A versillesi a csehek ősellenségét a németeket alázta meg, a trianoni pedig a gyűlölt magyarokat döngölte a földbe, megszüntette a történelmi Magyarországot és darabokra szaggatta a magyar nemzetet. Ekkor volt Edvard Benes életének első nagy farsangja. Ha volt az akkori „békecsináló” hatalmak politikusai között józan ítélőképességű személy, nehéz elhinni, hogy ne tudatosította volna, hogy ezt a szatócsrőffel készített békeszerződést inkább csak fegyvernyugvási egyezménynek lehet tekinteni, ha nem kerül sor a kiigazítására, beleértve a nagyléptékű térképen biliárd krétával meghúzott új államhatárokat is. Erre azonban csak a brit politika jött rá, de későn és nem kapott hozzá nemzetközi támogatást. A békeszerződés idején tanúsított buta mohóság és a későn jött felismerés okozta a cseh (csehszlovák) politika totális vereséget 1938-ban; mert azt is elvesztette, ami egyébként megtartható lett volna. A müncheni egyezményt, aminek következményeként Németország bekebelezte a németek által lakott csehszlovákiai szudéta területeket, francia és brit segédlettel kötötték meg szeptember utolsó napján. Három héttel ezután következett - összhangban az akkor érvényes csehszlovák törvényhozási renddel - Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatása. Jó egy hónappal a müncheni egyezmény csehszlovák oldalról való elfogadása után, az első bécsi döntés révén visszacsatolták Magyarországhoz a magyarok által lakott területeket, létrehozva ezzel az újkori Európának etnikailag legigazságosabb államhatárát. Majd 1939 március 14-én egyoldalúan kikiáltották az önálló Szlovákiát, ami Csehszlovákia megszűnését jelentette. Ebben a második világháborút közvetlenül megelőző helyzetben, a cseh politika akkori vereségében kell keresnünk a háború utáni, az úgynevezett benesi dekrétumok németellenes és magyarellenes rendelkezéseinek közvetlen okát, amelynek a mozgatórugója a korábbi monarchiaellenes indulatokhoz hasonló bosszú volt. * * * A politikában is nyilván működik az „exempla tráhunt” elve. De nemcsak a példák lehetnek vonzók, hanem a körülmények is teremthetnek alkalmat jó vág}' gonosz tettek kitervelésére. A cseh politika magyarellenessége - még ha elhibázott volt is - évtizedekig nem lépte túl a tűréshatárt. Trianon kapcsán is inkább az elvakultságból eredő előrelátás hiányát lehet felróni bűnéül. Ha nem akadtak volna kínálatára vevők, nem tudott volna célt érni, noha egyesek egy magyarellenes nemzetközi összeesküvés részességével vádolják. A fasizmusnak a kizárólagosságon alapuló eszméje, az állami erő és a nemzeti elv összekapcsolása egv totális győzelemre vágyó hatalommá és az általa diktált végrehajtás eredményének hitszerű visszafordíthatatlansága, a kész és végső helyzet teremtése, valamint ehhez párosítva a Szovjetunió által sugallt, valamint támogatott szláv egység és szláv államiság eszméje fokozatosan oda vezette és arra bátorította a bosszúra vágyó, rövid távon gondolkodó politikus Benest, hogy a fasiszta államok által kipróbált módszereket alkalmazzon a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság megsemmisítésére. Arra a meggyőződésre jutott, hogy csak így kerülhető el politikájának újabb kudarca. Illetve az 19.38- ban bekövetkezett vereségben látta igazolva azt az új cseh állameszmét, amely szerint a felségterület védelmének egyik legbiztosabb eszköze az államon belüli etnikai határok kitolása az államhatárokra. A fasiszta módszerek alkalmazására nem csupán maga a létező fasizmus, hanem a zajló háború és az utána következő természetes zűrzavar is kedvező körülményként kínálkozott. Hiszen a törökök is 1915-ben az örmények tömegeit az első világháború zajában gyilkolták halomra úgy, hogy azt senki sem tudta megakadályozni. A náci haláltáborok is a háború leple alatt sokáig üzemeltek úgy, hogy a világ nem tudott róluk. A felvidéki magyarok megsemmisítésének első tervezetét a benesi politika a Szovjetunióval szoros együttműködésben dolgozta ki. A keleti front előrehaladásának alapján úgy tűnt, hogy 1944 kora őszén a Vörös Hadsereg északról is benyomulhat a Kárpát-medencébe, és harapófogóba zárhatja a németeket. (folytatás az 5. oldalon) ■<W\ .1 .n\) SOI un irrt Lm fí:J
