Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-04-16 / 74. szám
hídlapmagazin 2005. április 16., szombat • HÍD LAP • Ot fogva tartotta Erdély szelleme... Marosludas, 2005. április 10., 9 óra. Zsoldos Gábor lelkipásztort magához vette Urunk Istenünk. A Magyarországi Református Egyház Zsinata Elnökségének a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházak valamennyi gyülekezete részére küldött körlevélben olvasható, „a Kárpát-medencei református- ság élő közösségének megnyilvánulása, hogy 2005. április 3-án és 10-én közel 500 magyarországi lelkipásztor szolgál határon túli református gyülekezetekben”. Sok helyütt hangzott el a szószékekről, hogy együtt osztozhatunk a húsvét örömében és reménységében, bízva abban, hogy az elmúlt hónapokban történtek dacára a húsvét ünnepe ne a kétségbeesésre, hanem a reménységre nyisson kaput. A körlevélben olvasható: „...valljuk, hogy nekünk anyaországiaknak szükségünk van a határon túli magyar nemzettestnek... hűségére, helytállására, bátorságára és szeretetére”. A halott betű életté változott! Megrázó tragédia történt: a kegyelmes Isten rendelése szerint nagytiszteletű Zsoldos Gábor esperes úr szíve 10-én reggel 9 órakor az erdélyi Marosludason, az ottani ünnepi szolgálatra készülve, megállt. „Kegyelem, hűség, helytállás, bátorság és szeretet”. Határokon átívelő szeretet, amit vasárnap és hétfőn marosludasi és erdélyi testvérek között megéltünk. Egy egyszerű, nemes, puritán lelkipásztor két ország szívébe írta bele magát. Az ünnepre régóta, szívvel készülő több száz fős gyülekezet istentisztelete gyászistentiszteletté lett. Nemcsak ott, hanem Erdélyszerte is. A templomokon fekete zászlók. Harangzúgás, telefonok, az őszinte köny- nyek ismeretlen emberek szemében, a megrendülés, a lelkek találkozása. A vasárnapi rideg tények: egy pillanat alatt megálló szív. Fél órás újraélesztési kísérlet -hiába. Felravatalozás a gyülekezeti teremben. Ügyintézés, koporsó, szállítás, engedélyek, gyászjelentés. Hétfőn pedig boncolás, hivatalos papírok, Magyarországra szállítás. Közben: hűség, helytállás, bátorság, szeretet.... a marosludasi gyülekezettől, a lelkipásztor családtól: Czirmay Csaba Leventétől és feleségétől, Izabellától; az Erdélyi Református Egyházkerülettől, Pap Géza püspök úrtól, akik a lelki teherben osztoztak és minden költséget átvállaltak. Szívbemarkoló igazság a vasárnap este együttérzését nyilvánító bogáti lelki- pásztor szava: „Mi elmentünk december 5.-én lélekben meghalni Magyar- országra. O ezt megtette itt testben.” A kegyelmes Isten végig mellettünk volt a sok szerető emberi szívben. így vált lehetővé, hogy minden formaság elintézését követően hétfőn fél 3-kor hazaindultunk, együtt: elől az esperesi autó, majd a halottaskocsi, aztán mi, és este fél 11-kor hazatértünk Pilismarótra. Megálltunk a parókia, az épülő gyülekezeti ház előtt, a templom tövében. A ravatalozóhoz érve a család tagjai, közeli lelkészek és gondnokok együtt imádkoztunk és énekeltünk az éjszakában. A vasárnapi igehirdetések egyike arról szólt: ...„íme előttetek megy Gallíleába”. Ezt mindnyájan megtapasztaltuk, előttünk járt Istenünk, s előttünk járt egész életével elköltözött szerettünk! • Esztergmi református egyházközösség Egy fájdalmas utazás krónikája Nagyon nehéz azzal az örömmel visszatekinteni az Érdélvben töltött napokra, amellyel a szívünkben hazaérkeztünk onnan. Hiszen akkor még nem is sejtettük, hogy egy hét elteltével egyikünket fogva tartja Erdély... Három református gyülekezetből (Pilismarót, Dorog és Esztergom) indultunk egy busznyian húsvétkedd hajnalán, izgatottan. Az Erdélyi-medence kapujában, a Királyhágón szeles, hideg idő fogadott bennünket, de a szép kilátás, az Erdélyi-medence még havas dombjai feledtették velünk a hideget is. A csúcsai kastély alatt elhaladva Csinszkáról és Adyról emlékeztünk meg. Bánffyhunyad bádogtetős „cifra-palotái” között büszkén néztük meg a XVIII. századbeli, gyönyörű fakazettás református templomot, mely kék, piros és fekete varrottasokkal feldíszítve várt bennünket Kalotaszeg központjában. A román zászló színeibe öltöztetett Kolozsváron először a Házsongárdi temetőbe látogattunk el, ahol annyi magyar nyugszik; (Apáczai, Dsida Jenő, Kós Károly pl.), és ahol a sáros, elhagyatott utak mellett madárpiszokkal vastagon befedett sírok között csak Szenei Molnár Albert zsoltár és bibliafordítónk sírját volt időnk meglátogatni. Mécsest és gyertyát gyújtottunk emlékére, és egy általa fordított zsoltárt elénekeltünk szegényes, elhanyagolt kopjafájánál. Majd a Farkas utcai református templomban álltunk meg néhány percre, ahol a különleges, 1700-as évekből származó címerekkel díszített templombelsőt körüljárva fejet hajtottunk Apaffy Mihály erdélyi fejedelem síremlékénél, aki ott várja „Jézusát”, ott várja a feltámadást. Közben besötétedett, és a román háromszínű lámpákkal díszített utcákon mentünk a főtér felé, útba ejtve Reménvik Sándor költő és Mátyás király szülőházát is. A főtéren áll a Szent Mihály templom és Mátyás király lovas szobra, melynek elején jól kivehető, hogy nem is olyan rég még magyar címer díszítette... A csoport egyik fele Válaszúton, a másik fele Szamosújváron töltötte az éj: Másnap reggel a Szamosújváron maradt csoport megtekintette a főtéren álló barokk stílusú örmény katolikus székesegyházat, melynek oldalkápolnájában megcsodáltuk a Rubens festményt: Krisztus levétele a keresztről című képet. Eközben a Válaszútiak sétát tettek a faluban, megnézték a XIX. században épült Bánffy kastélyt, melyben Wass Albert erdélyi író született. A Szamosújváron éjszakázok is visszatértek Válaszútra, és megnézték Erdély egyik leggazdagabb népművészeti gyűjteményét, a Kallós Zoltán által összegyűjtött kalotaszegi és egyéb gyönyörű hímzésekkel díszített ruhákat, bundákat, párnákat, valamint cserepeket és más használati tárgyakat. Utunk Székelyföldön vezetett tovább. Megnéztük a marosvécsi reneszánsz Kemény kastély kertjében a Helikon társaság asztalát, Wass Albert nyughelyét, és az öreg tölgyfák alatt, a síremléknél gyertyával emlékeztünk az íróra, és a magyar és székely himnusz el- éneklése után indultunk csak tovább. Hosszú, kanyargós, rossz úton mentünk a Békás-szoroshoz. Utunkat megfagyott vízesések, jéghideg, tiszta vizű patakok, szegényesen öltözött emberek, a patakokban mosó asszonyok, vadregényes gyönyörű hegyek és az áradás után visszahúzódott Maros szemete kísérték. A Békás-szoros hóeséssel fogadott bennünket. Kis csapatunk a Pokol torkában tett egy rövid sétát, és mi is, mint mások, megcsodáltuk a szinte egymásnak feszülő hatalmas sziklafalakat, melyek nagyvonalúan engedik el az árnyékukban settenkedő embereket, de fenyegetve őket, hogy bármikor összesimulnak és összeroppanta- nának buszt, embert, életeket. A befagyott Gyilkos-tó is vastag, vakítóan fehér hótakaróval várt ránk, melyből feketén és zordan álltak ki az évszázados fatörzsek. Ezen az éjszakán Gyergyószent- miklóson aludtunk. Másnap, városnézés után továbbindultunk. Útközben tisztelegtünk a mádéfalvi veszedelemben legyilkolt (1764) kétszáz székel)' emlékére felállított oszlopánál, majd a csíksomlyói ferences kegytemplomot néztük meg, mely a székelyek és csángók vallási központja, és megkóstoltuk a híres borvizet is. Délután Szejkefürdőn megtiszteltük a „legnagyobb székely”, Orbán Balázs síremlékét és a tizenkét, különböző stílusban faragott székelykaput. Farkaslakán Tamási Áron szülőhelyét néztük meg, ahol megértettük, miért volt olyan kedves számára a gyönyörű székely vidék, és megéreztük híres mondása ízét „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne...”. Másnap Parajdon ébredtünk. Délelőtt, a református templom megtekintése után az Áprily múzeumnál álltunk meg, majd elindultunk a föld mélyébe, a híres sóbányába, ahol egy miniatűr várost találtunk kápolnával, játszóterekkel, vidám, gyógyulni vágyó emberekkel. Később, miután szánk és tüdőnk is megtelt sóízzel, a felszínen Szovátára látogattunk, ahol a sós vizű Medvetóban gyönyörködtünk. Innen Korondra mentünk, ahol minden ház kapujában külön kirakodóvásár volt, majd visszamentünk para- j jdi szállásunkra. Másnap kora hajnalban indultunk haza. Utolsó Erdélyi állomásunk j Marosvásárhely volt, ahol a Főtéren álló Kultúrpalota Tükörtermében az ablakról Csaba királyfi és mások j köszöntöttek bennünket. Az épület külső homlokzatán a magyar történelem kiemelkedő személyiségeit láthattuk. A gyönyörű, színes Zsolnay- zománccserepeken megcsillant a napfény... Este kilenc órára mindannyian hazaértünk. Feltöltekezve szépséggel, reménységgel és örök szerelemmel Erdély iránt... Néhány lelkész közülünk egy hét múlva újra elindult Erdély felé, hogy reményt és szeretetet vigyen azoknak, akiket megbántottunk, kitagadtunk december 5-én. És egyikük, Zsoldos Gábor esperes-lelkipásztorunk soha sem tért vissza. Ottfeledte életét Erdély mélyén, Marosludason. Öt tartotta fogva Erdély szelleme... • Ágostonné ApAti Gabriella
