Hídlap, 2005. április-június (3. évfolyam, 63-127. szám)
2005-04-16 / 74. szám
HIDLAP • 2005. április 16., szombat magazin Varga Péter jegyzete S Április 11. E hét április 11-ével kezdődött, szabadjon hát kivételesen Gazda István segítségével e napról emlékeznünk. Nem egy eseményről, nem egy tudósról, művészről esetleg papi emberről szól a történet, csak amúgy április lire emlékezik... Igaz, ez a költészet napja, igaz, ekkor született édesanyám és nagyapám is e napon halt meg, ám ennél fontosabb események is történtek április llt-én a századok távlatában. 901-ben például a Karantiában kalandozó magyarokat Laibach- nál megfutamították. Nem túl fölemelő hír, de így történt és ekkor, ráadásul valljuk be őszintén: a kedélyesen kalandozásoknak nevezett portyák nem voltak mások, csak irtóhadjáratok a zsákmányszerzés céljával. De lapozzunk tovább! 1053-ban e napon menekült Magyarországra I. Konrád bajor herceg. Sőt, a pécsi királyi palota is április 11-én égett le - igaz, 1064-ben ugyanakkor éppen április 11-én szentelték újra a Szent István alapította és időközben szintén a tűz martalékává vált pannonhalmi monostort. E napon hunyt el 1165-ben IV István irály és a muhi csata úgyszintén április 11-én volt, ahol Batu kán legyőzte IV Béla hadait és kezdetét vette a tatárjárás. Mohácsot követően - hogy maradjunk a nemzeti sorstragédiáknál - 1555-ben épp e napon ismerte el I. (Nagy) Szulej- mán Erdély királyának Báthori Gábort. Továbbá 1848. április lián ért véget az utolsó rendi országgyűlés is. De haladjunk még tovább. A millennium idején éppen e napon kezdték meg a földalatti próbaüzemét, és Hajós Alfréd is április 11-én nyert aranyérmet. 1900-ban e napon született Márai Sándor, öt évre rá pedig József Attila. Történtek még szörnyűségek e napon. Hagy ne rontsam el az eddig volt szépeket! Adózzunk csodával Márainak és József Attilának, és vegyük le a porcról egy-egy kötetüket! Megérdemeljük! Egy feltáratlan királysír Az 1241 áprilisi muhi csata emlékére IV Bélát 1235 októberében koronázták királlyá Székesfehérvárott. Kezdetben reformer uralkodónak tekintették és korántsem volt közkedvelt. A jelenlétében nem szabadott senkinek leülnie, épp ezért tűzre vettette a főurak trónszékeit. Az apja, II. András által hozott és szerinte haszontalannak vélt birtokadományozásokat visszavonta. Példaképének leginkább nagytekintélyű nagyatyját, 111. Bélát tekintette. Két ízben is küldött, ma úgy mondanánk „hírszerzőket” keleti irányba, hogy kutassák fel az ott maradt magyarokat. A második küldöttség hírvivője Juliánus barát volt (domonkos rendi szerzetes), aki egyértelműen figyelmeztette a királyt a közelgő mongol veszélyre. Noha keletről mind riasztóbb hírek érkeztek, Béla nem mérte fel a veszedelem nagyságát. Még akkor sem vette komolyan a fenyegetés súlyát, amikor Kötöny kun fejedelem menekültében népével bebocsátást kért országába. Jól jelezte pedig a királynak a közelgő veszélyt a nyugati irányba hódító Batu kán 1238-ban Bélának írt levele: „Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és egyedül kormányozol egy nagy országot. Ezért nehéz alám vetned magadat, mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” IV Béla kezdetben nem sokat foglalkozott az üzenettel, csak Kijev elestének hírére hordatta körbe az országban a véres kardot. A mongol-tatár hadak jobbszárnya Lengyelországon átvágva észak felől támadott, a balszárny pedig az erdélyi hágókon keresztül nyomult be Magyarországra. A legnagyobb sereg 1241. március 12-én áttörte a Vereckei kapu védőrendszerét megfutamítva Tomaj Dénes nádort. Béla a történtekről csak négy nap után értesült.’ A pesti gyülekezésre kiadott parancsa ellenére bizony kénytelen-kelletlen mozdultak a királyt korán sem kedvelő főurak. A végtére is összegyűlt sereg szinte akadálytalanul vonult a Sajó torkolatáig, a Muhi falu melletti pusztáig. Ez a könnyed előnyomulás azt a képzetet ébresztette a magyarokban, hogy csupán egy portyáról lehet szó; Fogalmuk sem volt arról, hogy Batu kán hírszerzői útján már korábban értesült a magyar sereg létszámáról és állapotról, és hogy a tatárok részéről mindez csak hadicsel volt. A magyar sereg a kiszemelt síkon szekerekkel vette magát körül. Ezért mondhatta Batu kán a csata előtt, hogy a magyarok „nyáj módjára szűk akolba zárták magukat...”. A támadás 1241. április 10-ről 11-re virradó éjjel indult, amit Béla király seregei visszavertek. Ügy is gondolták, hogy ez volt a végső ütközet, így kényelmesen nyugovóra tértek. Ám a mongol sereg csak ezután támadott. Átkeltek a Sajón és minden oldalról körbefogták a magyar tábort. Ekkor igazi ütközet már nem is történt, hiszen a támadók egyszerűen lemészárolták a szekérvárba zárt magyar tábort. Elesett a hadak fővezére, Szabolcs nembéli Csák Ugrin érsek, az országbírók és számos főúr is. Bélát néhány hívének sikerült elmenekíteni, hogy azután váltott lovakkal vágtassanak nyugat felé, ahonnét segítséget szeretett volna kérni. Ehhez képest Frigyes osztrák herceg segítség helyett inkább elfoglalt három nyugati vármegyét. Ezszékhelyét. Bár a pusztítás leghitelesebb történetírója Rogérius mester, aki a pusztítás mérhetetlen voltát írta meg „Carmen miserabile” (Siralmas ének) című munkájában. Érdemes megemlíteni, hogy az ország lakosságának ötven, néhol nyolcvan százaléka pusztult el. Amint egy nyugati forrás feljegyezte: „Magyarország másfélszáz esztendő után megszűnt létezni.” IV Béla felesége a meneküléskor éppen áldott állapotban volt. Ekkor tette a királyi házaspár a fogadalmat: ha megszabadulnak ettől a csapástól és leánygyermekük születik, Istennek fogják ajánlani. O lett Árpád-házi Szent Margit. IV Béla uralkodásának második felében megszerezte azt a népszerűséget, amelyet ifjonti hevében nem birtokolt. Igaz ugyan, hogy székvárosát Esztergomból ő helyezte át Budára, ám Esztergomot a mindenkori érseknek adományozta, és városunkat jelölte ki temetkezési helyéül is. O az egyetlen Árpád-házi uralkodó, aki itt temetkezett el. Azt is tudjuk, hogy az akkori ferences kolostor altemplomában, csak éppen az tisztázatlan, hogy hol is lehetett az a 13. században. Vélhetően a mai kolostor környékén, ám a régészek máig nem találták meg. Pedig nagyszerű volna fellelni IV Béla sírját, hiszen gyakorlatilag az övé az egyetlen kifosztatlan és ílymódon épségben maradt, feltáratlan Árpád-házi királysír. • P. Rein után a tatárok gyakorlatilag elfoglalták az ország jelentős részét, felperzselték Óbudát, majd Esztergomot is hosszan ostromolták - sikertelenül. Béla végül Trau szigetére tette át a A „boldog békeidő” kezdete 1865. április 18. Pesti Napló Az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot súlyos megtorlás követte. Haynau rémuralma, majd a Bach-rend- szer és később a Scmerling-féle porvizóuim, amely talán már engedett lélegeztvételnyi időt a túlélőknek és az itthon maradottaknak. Az önkényuralom legsúlyosabb következménye mégsem az volt, hogy Magyarország önálló állami jogainak érvényesítését egy időre elodázta, hanem az, hogy 1848 magasra ívelő lendületének szárnyát szegte. Gátat szabott tehát annak a polgári, ipari fejlődésnek, ami a reformkorban vette kezdetét, és amelynek folytatása ténylegesen megteremhette volna a jövő Magyarországát. A '48-as nemzedék tagjai, már akik a nagy átalakulást tervezték és nem vitték vérpadra őket vagy börtönben ültek, vagy mint Kossuth, emigrációba vonultak, Széchenyi pedig Döb- lingbe, ideggyógyintézetbe került. Petőfi, híven költői látomásához ott esett el a harc mezején. Mindennek ellenére és épp az ő tragédiába torkolló helytállásuknak köszönhetően a feudalizmus korlátái 1848-ban mégis leomlottak. A polgárosodás, amely kezdetét vette, ugyan szerénynek mondható az Amerikai Egyesült Államokhoz vagy Angliához képest, de mégis kezdetét vette egy folyamat, amely az abszolutizmus számára is nyilvánvalóan visszafordíthatatlan és megállíthatatlan volt. Bécs természetesen egy „nagynémet” egység gondolatát melengette a keblén, csakhogy volt egy nagyszerű porosz politikus, Otto von Bismarck, aki ennek sikerrel állta ellen. Ráadásul, bár a magyar szabadságharcot Európa cserbenhagyta, nyomdokain megszületett a nemzeti egységtörekvések gondolata, hiszen ne feledjük, lezajlott a felvilágosodás, amelynek során Európa országai „népek sokaságából” nemzetté váltak. A Ferenc József elképzelte nagynémet egységnek természetesen a külpolitika sem kedvezett. A krími háborúban francia oldalon segítőleg résztvevő Itália be akarta nyújtani a számlát. III. Napóleon francia császár, a „nagy Napóleon kis unokaöccse” nem engedett mindaddig, amíg 1858 januárjában az operába hajtva Felice Orsini fel nem robbantott a császár hintója mellett egy bombát. A merénylet sikertelen volt, a következményei azonban annál sikeresebbek. Ráadásul a merénylethez szánt bomba Angliában készült, és ez közel sem használt az egyébként sem rózsás angol-francia kapcsolatoknak. Ausztria ráadásul - elképesztve gyengeségével a világot - Solferinónál súlyos vereséget szenvedett az olaszoktól, ahol hamarosan partra szállt Garibaldi és egyesítette Itáliát. Érdemes megemlékeznünk róla, hogy az olasz felszabadítók Kossuth zászlója alatt hódították meg Itáliát. Végül is csak Róma maradt Bécs fönnhatósága alatt. Mindeközben Bismarck vezetésével megkezdődött a kis- német egység megvalósítása, természetesen Ausztria kihagyásával. 1866-ban Bécs újabb vereséget szenvedett Sedan- nál, most épp a poroszoktól. Nem is volt más megoldás, mint Magyarország felé tekinteni. No, itt sem volt könnyű a helyzet. Leegyszerűsítve két csoport létezett, az egyik a Deák Ferenc vezette kompromisszumra kész politikai kör, a másik a gróf Teleki László irányításával működő radikális párt. Utóbbiakra mondották, hogy „nem engedtek a '48- ból” vagyis 1848 áprilisának törvényeiből. Az előbbit Felirati-, az utóbbit Határozati Pártnak nevezték. 1861-ben ugyan a császár összehívta a parlamentet - 1848 után első alkalommal -, de a megegyezésre nem került sor, sőt még a koronázásra sem, pedig a Tisztelt Ház legfőbb feladata ez lett volna. Végtére is a birodalmi miniszterelnökké kinevezett Otto von Schmerling adta meg a legmegfelelőbb választ a magyarok hozzáállására: „Wir können warten!” (Tudunk várni.) Azután Schmerling is megbukott, Belcrédi került a helyére, Teleki öngyilkos lett, mikor is 1865. április 18-án a Pesti Naplóban megjelent egy újságcikk. Bár a szerzője nem írta alá, mégis mindenki tudta, hogy Deák Ferenc tollából származik. Deák, a „haza bölcse” lelépett a '48-as alapról és ügyes taktikával kompromisszumot ajánlott az udvarnak. „Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennálhatásának biztonságával összhangba hozni. Arra kell törekedni, hogy a birodalom egysége töretlenül, Magyarország alkotmányossága pedig a lehetőségig fenntartassék!” Ezzel Deák Ferenc valójában alárendelte az 1848-ban megfogalmazott hazai érdekeket a birodalmi érdekeknek. Jól tette, hiszen ebből az újságcikkből kezdődtek meg azok a tárgyalások, amelyek megteremtették az Osztrák-Magyar Monarchiát, elhíresülve a „boldog békeidőket! • Varga Péter Dénes
