Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-01-15 / 10. szám
2005- Januar 15., szombat A HÍDLÁP hétvég] kulturális melléklete 2. szám Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Segélyem (Isten engem úgy) A délkelet-ázsiai természeti katasztrófa, a cunami - szigorúan „c”-vel ejtve, csak semmi sziszegés - felborzolta a kedélyeket, de még inkább: meglágyította az euroatlanti szíveket, frissen csatlakozott uniós tagként minálunk is. Az adakozás hatalmas méreteket öltött és ölt, s ez a tény némi gondolkodásra sarkall. Komolyan mondom, minden együttérzésem az áldozatoké, a szenvedőké - és természetesen a hozzájuk tartozóké. Nehéz megindultság nélkül szemlélni a lerombolt partokat, még inkább a temetetlenül heverő testhalmok látványát, valóban. Engem leginkább az a felvétel borzasztott el, amikor a műanyag zsákokba gyömöszölt halottakat markoló masina fémkanaláról egy kisfiú teteme lepottyant - a felvétel nyers, brutális, és nem igényli Marsi Anikó - és a többiek - átlényegült, aléló kommentárjait. Mindazonáltal. Kérdések horgadnak fel bennem. Többek között a médiahisztéria - hát mi más - kapcsán. A Magyar Televízió és Magyar Vöröskereszt felhívására országosan több, mint százhúszmillió forintot adtak össze az emberek, ami nemes lelkekről tesz tanúbizonyságot - egyfelől. Másfelől meg azt nem értem, hogy amikor kicsiny hazánkban a Duna és különösképpen a „visszaeső” Tisza házakat mosott rommá, egzisztenciákat söpört el, hol maradt a szép nemzeti összefogás, miért nem mutatta segítő markát akkor a média? Miért nem áradtak a megrázó (hatásvadász) képek a tévéből, hogy rendüljünk meg és pattintsuk ki a bugyellárisaink záracskáját? Jó most magyarnak lenni - csap most a mellére a telefonban a mi kis katasztrófariporterünk, „a Trutykó”, amikor a helyszínen szemlézi a hazulról adott segítséget, ami tényleg és még egyszer derék dolog, de akkor mért nem lehetett jó érzés magyarnak lenni, amikor a saját határainkon belül szenvedtük, szenvedjük el a bajokat? S hadd legyek demagóg: a százhúszmillió forint - plusz a kormányzati, ismétlem: kormányzati (hangsúlyozta a szemüveges oktatás-technológus) másfélmillió dolláros - dotációt (hogy a két miniszterelnöki pokrócot el ne felejtsem) miért nem fordítjuk a saját szenvedőink bajainak enyhítésére, amikor egy a médiában elhümmögött KSH-felmérés szerint ma hárommillió honfitársunk vegetál havi harmincezer forintból? Igazán gründolhatnánk egy „Heal the Hungary” (Gyógyítsd meg Magyarországot) koncertet, bőven ránk fér, mert a hárommillió szerencsétlen mellett ott van vagy kétmillió pengeélen táncoló (mondjuk, én), aki bármikor legalul találhatja magát. A média számára nem hír - nem „szenzi”, vagyis napi szenzáció - a nyomor, csak akkor, ha kampányszerűen le lehet csapni a témára, és a nézettséget jelentősen növelni lehet vele és általa. Mi pedig bódultán hallgatunk házi oltárunk „imádságaira”. Tény, a televízió olyannyira szerves része lett mindennapjainknak, hogy a benne mutatott kvázi szereplők a rokoni státusz rangjára emelkedtek, és abban az (ál) hiszemben lessük a monitort, hogy ezek az emberek közelebb állnak hozzánk, mint Laci bácsi vagy Piri néni a négyperegyből. (Ha a készülékünk elhelyezkedését nézzük, ez bizonyos értelemben igaz is.) S mesterségesen felgerjedve, hogy lám, mégis csak érző lények vagyunk, meg ha a nemzeti összefogásra képtelenek is, vagy talán éppen ennek „bűntudatától” vezetve ezreseinket (vagy még többet) belegyömöszöljük a segélyperselyekbe. Az meg már megint más kérdés, és innentől fogva számunkra érdektelen, hogy valójában mi lesz a bankóink sorsa, ehelyt csupán azt jegyezném meg, hogy az iráni földrengéskárosultak számára összedobott milliárddolláros világrészvétből anno mindössze néhány százmillió jutott el a célországba mind a mai napig. S ebből a hisztériából érdekes módon egyre inkább az érintetteknek lett elege. Az ázsiai államok (Indonézia, India stb.) kormányai köszönik, de most már maguk is megbirkóznak a tragédiával, mindenki menjen szépen haza, és ott tegye a dolgát. Erezhető, hogy a felajánlásokból, a saját kegyességétől meglágyult messziföldi segítőktől elegük lett, nem utolsó sorban, hogy azok jelentős része használhatatlan és totál felesleges. Aki akar, adjon persze, mondom végül. Csak annyit kérek: gondoljátok meg, proletárok. Jégre vinnék a gyerekeket, közlekedési fennakadást okozott egy kisiklott vonat - csak hogy egy pár közérdeklődésre számottartó eseményt említsek környékünk életéből száz évvel ez előttről. Az e heti összeállításból azt is megtudhatják, hogy már 1905-ben sem voltak elégedettek az emberek az utazás „klímájával”. „Szökevény ” - írja a Szabadság január 18-ári, persze száz évvel ezelőtt. „A csendőrség az üveggyárnál egy Bauer Gyula nevű 13 éves fiút tartóztatott le, a ki, előadása szerint O-Budán lakó szüleitől megszökött, mert rossz bizonyítványt kapott. A kis szökevény gyalog tett meg az utat és majd hogy meg nem fagyott az országúton. ” Mit nem tesz egy rossz osztályzat? Még egy messziről jött emberről olvashatunk a lap hasábjain. „Elmebeteg. A csendőrség napok előtt egy gyanús embert tartóztatott le a süttői utón, a kiről most kitűnt, hogy elmebeteg. A szerencsétlen ember Török Jánosnak mondotta magát, Szombathelyről. A főszol- gabiróság lefényképeztette, hogy illetőségi helyét meglehessen állapítani. ” Szóval akadt dolga bőven a csendőrségnek. Megakadt a közlekedés egy vonat miatt, olvasható az Esztergom és Vidékében, január 19-én. „F. hó 13-án este 8 órakor a Doroghról indult egyik teher vonat Leányvár Csév állomásnál ismeretlen okból kisiklott, miáltal a közlekedés megakadt. Az éj folyamán megfeszített munkával sikerült a kisiklott kocsikat beemelni és a pályatesten a forgalmat helyreállítani úgy, hogy reggel már a vonatok akadálytalanul közlekedhettek. ” Szintén e lapból értesülhetünk arról, hogy a Duna jegén kívánták tartani a testnevelés órákat egy százada. „A tanuló ifjúság s a korcsolyázás. Régente a korcsolyázást pusztán szórakozásnak tekintették, s ez volt oka annak, bogy a tanuló ifjúságjóformán csak lopva járt a Duna jegére. Ma a paedagogiai felfogás a korcsolyázást hasznos testedzésnek tekinti, miért is a tan- ügyi felsőbb hatóságok azon gondolkoznak, hogy a korcsolyázást, mint a tomászást, kötelezővé tegyék. Reáliskolánkban, valamint a gimnáziumban is az igazgatóság lépésekej tett aziránt, hogy a téli tornaórák alatt az ifjúság ne a zárt falak között edze testét, hanem a levegőn, a Duna jegén. A főgimnázium igazgatósága intézkedett is már aziránt, hogy a kis Dunán az ifjúság részére jégpálya tartassék fenn. ” Hát igen, volt idő mikor befagyott a Duna jege... Az Esztergom és Vidéke január 19-én a 20. század eleji - modern - Káin és Ábel történetet ad az olvasóközönség elé. „ Testvérharcz. Bekő Imre és Bekő Sándor helybeli lakosokat az Úristen testvéreknek teremtett ugyan, de ezen vérrokoni állapot egy cseppet sem akadályozza őket abban, hogy ha szerét tehetik, könnyű vagy súlyos testi sértéseket ne kövessenek el egymás becses személyén. E hó 13-án is a bíróság előtt kellett helyt állnia Bekőnek, mert édes bátyját úgy találta fejbe kólintani, hogy vagy 8 napig nyomta az ágyat. Mielőtt ítéletre került volna a sor a két szerető testvér megijedvén a szemmelláthatólag szaporodó ügyvédi költségektől, kibékült egymással. Amint azonban a bíróság kapuján kilétek Bekő Imre jóitok látta bátyját alaposan legazemberezni úgy, hogy utóbbi visszafordult és újból feljelentette kedves öccsét becsületsértésért. ” Végül az említett kedvezőtlen klíma esetéről, amely a vasúti kocsikon uralkodott száz éve. „Már többször esett szó eme lapok hasábjain azon mizerabilis állapotról, hogy az Esztergom-Eüzitői vonalon közlekedő és mindennek csak vasúti kocsinak nem nevezhető kimustrált tyúkketreczckben oly fogvac- zogtató hideg uralkodik, melyet érdemekben megfagyott grönlandi rozmárok is rossz néven vennének"- szól az igencsak felháborodott írás. Feltételezem: az író elszenvedője volt a sarkköri klímának. • GK Kalendárium
