Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-03-26 / 59. szám
HÍDLAP • 2005. március 26., szombat hídhtmagazM tes üregeket találunk, melyek a hévíz egykori és vélhetően jövőbeni feltörési pontjai és természetes tározói. Néhány lépés után egy újabb bal oldali elágazódáshoz érünk, amely mindössze 20 méter hosszú, a végén omlás zárja le a továbbhaladást. A Fürdő Szálló belső udvarában vagyunk, az egykori lejáratot (a mi szemszögünkből kijáratot) aknafedél zárja le. Visszafordulunk hát és a főágban haladunk tovább. Kb. 30 métert megtéve érünk az egykoron felszínen lévő középkori eredetű kőhídhoz. A Mala-csatorna kétségkívül leglátványosabb eleme az alagút XIX. századi befedésekor került a föld alá. Az építmény funkciója az alagút áthidalásával a mai Bajcsy-Zs. u. forgalmának zavartalan biztosítása volt (a főút alapját mellesleg ma is ez az építmény tartja). A két pillér közti távolságot elővigyázatosságból időközben egy harmadik pillér közbeiktatásával erősítették meg. Itt találjuk az alagút legszűkebb részét, két darab négykéz- lábas átbújót. Térdre ereszkedünk és átkecmergünk a másik oldalra. Tulajdonképpen ekkor mászunk át a főút alatt. Rövidesen a Bajcsy-Zs. út 37. sz. ház kertjének kútjában találjuk magunkat. A felszínre jutni persze itt misein lehetséges ‘' és mivel fölöt- ST**® tünk magántelek van, a fedelet gondosan lezárták. Mindenestre a száraz-poros főág után jól esik egy kicsit kiszellőztetni tüdőnket a kintről beáramló friss levegővel, na és az sem utolsó szempont, hogy végre a hosszabbak is felegyenesedhetnek. Az északnyugati folyosó végállomására értünk. A falból kiálló 40 cm-es vascső (találunk belőle többet is az alagútban) annak idején a melegvíz kiemelését biztosította. Elhelyezése alapján fogalmat alkothatunk a néhai víz szintjéről, mely legalább 120-130 cm-es lehetett. haladhatunk ebben a folyosóban, útvonalunk az egykori malom felé hajtott víz útjával egyezik. Ez a szakasz már némi ügyességet igényel, de csak annyit, amennyi a 40-50 cm-es magasságban lévő tárnok (ezeken valamikor fapallók feküdtek) átmászása igényel. Bár van, aki inkább az alattuk történő átbújást tartja egyszerűbb megoldásnak. A 8-10 pillér leküzdése után a folyosó Einczinger Ferenc a források eredetéről és működéséről Az esztergomi hévforrások eredetét kutatva kezembe került Einczinger Ferenc (1879-1950), az esztergomi Takarékpénztár Rt. főtisztviselőjének (egyébiránt közíró és neves festőművész) tanulmánya, így a következőkben ebből is merítek. A dokumentumból megtudhatjuk, hogy Esztergom melegforrásai a Duna közvetlen szomszédságában, a Szent Tamás-hegy délnyugati lábánál fakadnak, annak a nagy törésvonalnak a mentén, ahol a Pilis hegység mezozoikumos (Föld geológiai középkora) tagjai a mélybe zökkenSéta Esztergom alatt tek. Maga a Szent Tamás-hegy fiatal harmadkori képződmény, melyek határán már századok óta ismeretesek voltak szivárgó hévforrások; az egykori Fürdő Szálló helyén lévő „hévvíz mocsarat” például lóúsztatóként használták. A tó teljes feltöltése az 1830-as évekre tehető. A terület hévforrásainak gazdagságára utal, hogy ebben a térségben 15 Múlt vasárnap rendhagyó kirándulásra nyílott lehetősége mindazoknak, akik Esztergomba, az egykoron szebb napokat is megélt Fürdő Szálló udvarára, vagy ha úgy tetszik, a Szent István Városi Strandfürdő területére látogattak. Utcai cipőben a védőidomok között meleg, illetve langyos forrás működött, úgymint a Mala-források, Barlang-forrás, Mosó-forrás, Kőfürdő- forrás és ennek szökevény forrásai. Emellett hidegvízi feltörésekről is történik említés. Az úgynevezett Mala-rendszer forrásai a térfelszín alatt átlag 3-4 méteres mélységben fakadtak. Téglával kifalazott folyosórendszer kötötte össze őket, mely több ágra oszlott, és 473 méteres hosszúságot ért el. A folyosórendszerben az összegyűjtött forrásvizek két irányban voltak leereszthetek: egyfelől a strand medencéjébe, másrészt zsilipen át a Dunába. A Mala-források eredeti téglacsatornája is feltehetően a teljesen lecsapolt tó fenékforrásaira épült, melynek elkészülte után a tó medencéjét feltöl- tötték. Legmélyebb pontjára zsilip- rendszer került, mely a mai „Zöld Ház” területén lévő „Káptalan malom” működését biztosította. A felesleges víz kezdetben a Hévíz-patak medrén keresztül a Dunába folyt. Ezt nevezték el Malom-csatornának, melyet 1910-14-ben a Duna-parti főgyűjtőbe kötöttek. A víz felhasználása véglegesen az 1930-as években szűnt meg. Az államosítás után a vízfoglaló rendszert, lévén gazdátlan maradt és jócskán megrongálódott, betonnal töltötték meg. A vörösfenyő-cölöpözések nyomait azonban 1994-ben, a Mala-rendszer rekonstrukciójánál megtalálták. Egy rendkívüli jelenség Einczinger Ferenc a forrás egyik anomáliájáról tesz említést a Hidrológiai Közlöny egyik 1932-es számában közzétett, Esztergom melegforrásai című írásában. „1927 december 24-én a forrásoknál erős fojtó szagú gázömlés volt észlelhető, ezzel egyidejűleg a főforrás vízhozama csökkent, öt napig volt ez így, azután a víz újból teljes erővel tört fel, miközben földmoraj hallatszott. Véleményem szerint egy földüreget megtöltő gáztömeg talált kiutat az artézi kúton át, a szünetelés alatt pedig az üreg töltődött meg a forrás vizével. A fúrást eszközlő Zsigmondy mérnök, majd Raky r.t. is akadt fúrás közben ilyen üregre. A Földtani Intézet általában elfogadta feltevésemet, az esetet, a kút ötnapos szünetelését, karszt- vízi jelenségnek véli. Legvalószínűbb ugyanis - a Földtani Intézet szerint -, hogy a főforrás vize a mélységben fekvő mész dolomit egy üregét (barlangját) nyitotta meg, amit egyszerű oldás útján is elérhetett. Hogy a levegővel telt üreg vízzel való megtelése alatt ennek levegőtartalma ömlött ki és nem valamely gáz - mondja a vélemény -, az már onnan is következik, hogy a levegőnél könnyebb gázok inkább növelik a vízre ható felhajtó erőt, de azt nem csökkentik...” • Szöveg: Lieber Tamás Fotó: Dobos Péter, Lieber Tamás Na persze nem holmi szabadtéri fürdőzésre kell gondolni, ami szintúgy rendhagyó lett volna ezen a hűvöskés márciusi délelőttön, hanem valami egészen másra... Az egykori és remélhetőleg jövőbeni hévforrásalagút megtekintésére nyílott lehetőség, melyet a „Víz Világnapja” kapcsán a Duna Múzeum munkatársai, valamint a Benedek Endre Barlangkutató és Természet- védelmi Egyesület (BEBTE) tagjai szerveztek a város „titkait” kifürkészni óhajtó látogatóknak. A szervezők nevében ezúton is szeretnénk köszönetét mondani Heer Lajosnak, a Szent István Városi Strandfürdő vezetőjének és munkatársainak, amiért biztosították a helyszínt és mindenben rendelkezésünkre álltak, ami a lebonyolításhoz kellett. Emiatt lehetett a korábbiaknál is színvonalasabb az alagútséta. Ezt a látogatóktól kapott köszönő szavak is alátámasztják. Volt olyan család is, aki délelőtt a rádióban hallott erről a lehetőségről és emiatt autózott Budapestről Esztergomba. A „Hévizek Városa' A történelmükre, kultúrájukra méltán büszke esztergomiak városuk egy másik arcával ismerkedhettek meg e múltba visszatekintő sétán. Kétségtelen, hogy ha az itt élőknek azt a kérdést tesszük fel, hogy mit jelent számunkra a víz, legtöbben a Dunáról, illetve a Dunával kapcsolatos ivóvíz problémájáról, esetleg az ivóvíz-szolgáltatás alternatíváját jelentő karsztvízről beszélnek. Pedig Esztergom léte nemcsak ezektől függ(ött), hanem a város területén egykoron több helyen felszínre fakadó meleg vizes (hévizes) forrásoktól is. Olyannyira, hogy Esztergomba akár a „Hévizek városa” jelzővel is csalogathatnánk a turistákat. A dolog persze kissé sántít, hiszen mostanság sehol sem látni természetes forrásból csordogáló meleg vizet. Am remélhetjük, hogy ez csak átmeneti időszak, melyet a térség intenzív szén- bányászata okozott. A bányák bezárása és a víznívó emelkedése szintén összefügg, ez utóbbi jeleit ma már a fúrások igazolják. Ha az előrejelzések pontosak, néhány éven belül a Duna parti város ismét e régi vonzerővel rukkolhat elő. A XIX. század közepén mesterségesen létesített alagútba a strandfürdő támfalába nyitott 12 m hosszú, 3 m szintkülönbségű ereszkén lehet lejutni. Rögtön a lejárat után az alagút kétfelé oszlik; a bal oldali ág észak- nyugati, a jobb oldali pedig keleti irányba vezet. Sétánkat a könnyebben járható, bal oldali ággal kezdjük. Az alagút rekonstrukciója 1994-ben történt meg, amikor is masszív, szamárhát alakú, helyben' előállított betonidomkövet alkalmaztak az egykoron alapot biztosító barnás-vörös téglák megerősítésére. A talapzatra ugyanakkor a későbbi zavartalan vízlefolyás érdekében vasbeton csorga épült. A kb. 170 cm-es belmagasságú folyosót helyenként kiöblösödések szűkítik. A betonsáncok a tulajdonképpeni forrásszájakat biztosítják. A fal mögött kisebb-nagyobb természe„Akadálypályán ” Miután visszatértünk kiindulási pontunkra és a közeli kijárat révén kipillanthattunk a gyönyörű tavaszi napsütésbe, a jobb oldali, vagyis keleti ágban indultunk tovább. Irányban nagyjából a „Zöld Ház” felé élesen balra kanyarodik, majd két- három kanyart követően ennek a szakasznak is a végére jutunk. A középkori pincék, alagutak hangulatát idéző gyertyafényes megvilágítás mellett, néhány fotón megörökítjük a látottakat, majd a már ismert úton visszasétálunk a felszínre. A hévíz nyomában
