Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)

2005-01-08 / 5. szám

2005. január 8., szombat

A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete í. szám

Kalendárium

Az óévet hamarabb fejezték be, de az újévet ennyivel korábban is kezdték az újságírók száz évvel ezelőtt, hiszen január 1-jén már „friss" hírekkel örvendeztették meg a mámoros olvasó közönséget. Ez évi első összeállításunkban tehát több lapszámból szemezgetünk.

, Jégpálya megnyitás” - írja az Esztergom és Vidéke január 5-én. „A tornaegyesület műjégpálya, melyet a szigeten lévő saját kerti helyiségében tart fenn, a korcsolyázók nagy örömére kedden nyitott meg. Eltekintve attól, hogy az egyesület által fenntartott pálya állandóan gondozva lesz s igy mindég tükör sima jég áll a korcsolyázók rendelkezésére, nagy a pályának, hogy az esti órákban is rendelkezésre áll. Az egyesület ugyanis kellemes meglepetés számba menő ujjitást hozott be, nevezetesen, hogy a pálya naponta világítva

van s igy az esti órákban is használható. ” Az Esztergom azonban tágabban értelmezett jégpályáról ad hírt: „A jégsport. A beállott kemény és tartós hidegek a sportkedvelők téli örömét a jégpályát is meghozták végre. Esztergom nem szűkölködik sem korcsolyázókban, sem jégpályákban. Ahová csak fordul az ember, csupa síkos jégpálya van a kis-Dunán, a nagy- Dunán, a szigeti tomakertben, sőt vígan csúszkálhat a közönség még a járdákon is. ” Sajnos ilyen terű örömökről manapság egyik sajtóorgánum sem számolhat be, maximum mű-jégpályáról.

A villamos világítás ügye az újévben is borzolja a kedélyeket, ám az okot most a Duna túlpartján fekvő Párkány szolgáltatja. „Azt mondják, hogy evés közben jön meg az étvágy. A gyomorról vett ezen hasonlat nagyon ráillik Párkányra is. Mennél jobban élvezi a város (értsd: Esztergom) nyújtotta előnyöket, annál több után vágyik. (Jjabban a villám után. ” - írja az Esztergom és Vidéke. „ Úgy értesülünk, hogy Párkány a városi hatóság elkerülésével, a villamvilágitás bevezetése iránt, a vállalkozó bérlővel tárgyalásokat folytat. Az érintkezés formasága nem lényeges, ha mindjárt a városé is a villamtelep tulajdonosa, az azonban már közelebbről érdekel bennünket, hogy a mi bőrünkre akarja Párkány a villámot bevezeti. ” A felháborodás oka tulajdonképEgyütt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata

Keresztvíz - vagy mit akarok?

A pelyhes csak nem hull, a fenyőfákból meg komposzt lett, túl vagyunk az ajándék-visszaváltások és becserélések valós és virtuális pofonjain, és nyakunkon a báli szezon. Azaz inni lehet megint őszintén és szittya sápadtarcú módjára. Úgy tűnik, habitusunktól a morális megsemmisülés nem áll távol, legalábbis szeretett magyarjaim egy része - a kisebbik, szólal meg bennem a honrajongó - újabb bizonyítékait adta, hogy röghöz kötött. Konkrétan földbunkó.

Szóval nem kell sokat aludnom, hogy újra cSak minimál verbalitással tudjam köszönteni idesanyámat hajnalok hajnalán, amikor érzem, hogy minden egyes kibocsátott lehelet árulkodó, és felér egy félreértelmezhetetlen hadüzenettel az egészséges életmód ellen. Nevezetesen a „szia-meg-öt- bál” válaszsor emléke ötlik fel bennem, amikor édes szülém köszöntvén - „szia” -, azt tudakolta tőlem, hogy „megjöttél”, „hány óra van”, és hogy „mi történt”. Utóbbira a „bulit” túlhosszúnak véltem, a második szótag elárulta volna, hogy bizony derekasan torkoskodtam a bóléból - ittam ebbó' meg abbó' a lébó', már én kérek elnézést —, és úgy éreztem magam, mint az egyszeri falusi parasztlegény a Körhintában, aki túl sokat keringett Törőcsik Mari és Sós Imre mögött a láncoson.

Szóval vagyis. Vízkereszt - és farsang jőve. A klasszikus szezon ugyan még odébb van, ám a fittyet hányó, önfeledten gajdoló és környezetrongáló vérem már megpezsdült, látva és hallva azonban az ijesztő példákat, zabolát vetettem a kis tobzódó vörös sejtjeim nyakába. Mert mulatozni lehet (és kell), ostobának lenni azonban tilos.

S ha már vörös: bizony, a szocialisták kihozzák az emberből az állatot, egyéves „szabad a bumm” rendeletük értelmében két álló héten át ijedten kapaszkodtunk egymásba szeretteimmel, amikor petárdák sorozattüze (és robbanási moraja) úgy ragyogta be a magyar éjszakát, mint a bagdadit a jelzőfények. Alfred Nobel, a dinamit atyja és jelentős díjnök minden bizonnyal elégedetten csettintett volna a nyelvével, csak hogy már jó ideje angyali megrendelésre pukkantgat. Salétromtól ittasan és koromtól füstös ördögi vigyorral robbantott a pék, a nyugdíjas, a tanár, a futballista és a retardált Döncike, platform született, még ha számomra - és jobb érzésű véreim számára is - ez erősen kétséges. A nagy robajban alpáriasodó páriáim azt sem vették észre, hogy az ázsiai szörnyűség közben néhány láthatóan a bevásárlóközpontokban szocializálódott honfitársunk dacolt a vízözön katasztrófájával, és néhány száz méterre a holttestek halmától vígan matracozott, és juszt sem jött haza, hanem kipirultan konstatálta, milyen „kúl ez a bícs”. A bangkoki magyar nagykövetnek viszont annyira nem volt az, hogy neki jobban ízleft a hazai koszt, mint a thai csirke, meg hát hülye is lett volna oda menni, ahol szökik az ár, meg halnak a népek. Erodálódunk, hogy újabb idegen szóval borzoljam szép magyar szókészletünk katonás sorait, de nincs jobb kifejezés arra, hogy némelyek mennyire le tudnak menni kutyába. Olcsó szóviccel élve így vízkereszt idején szívesen leszedném róluk a keresztvizet, de hát mit lehet várni attól a kortól, amelynek hőse a pornósztár (a test mindenkié: a nunim anonim). Olyasmit például, amit Michelle Wild lihegett a kamerába annak kapcsán, hogy könyv- és újságírói karrieren gondolkodik: „...hogy milyen dolgokkal szembesültek, akik velem szembesültek”.

Nem állítom, hogy magam volnék a megtestesült jó érzés és erkölcsi mérce, vagy nívó, sőt. Mindössze már ott tartunk, hogy az én kis vacak érzéseimet - is - karistolja az a mélvenszántás, ami itt (nálunk) és ott (a világban) történik. Még úgy hiszem, hogy van normalitás az emberekben, és jól gondolom, amit gondolok, de nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét sem. Könnyen előfordulhat, hogy egyik kedvenc rajzfilmhősömnek,

Johnny Bravónak van igaza. „Ez aztán az élet! Gazdag vagyok, dédelgetnek és mindenki barom.”

pen, hogy a beruházási költségek jelentős részét Párkány Esztergom városra terhelné. Az ellentét ilyen terű megnyilvánulása szerencsére a katasztrófaelhárításra nem vonatkozik. Ezt támasztja alá az Esztergom írása: „ Tűz. Szombaton délelőtt Párkányban tűz ütött ki Bischhof Mór pék padlásán. A nagy szélben a párkányi és esztergomi tűzoltóság derekas mentési munkálatot fejtett ki. A kár pár száz korona. ”

Az Esztergomi Lapok január 12-én egy érdekes esetről ad hírt, ami leginkább attól különleges, hogy kiderül belőle: miként lehet a káromkodás tényét szalonképes formában az újságolvasók tudomására hozni. „Két Barát községből való legény miután egy helyi korcsmában kellő mennyiségű szeszeket bekebelezett volna azon gondolatra ébredt, hogy ők tulajdonképpen ellenzéki kortesek lennének, vagy mi egyéb. Ebbéli minőségük kinyilvánítására tegczélszerűbbnek vélték a miniszterelnök személyét jól stilizált káromkodások keretébe illeszteni. " Miket mondhattak...? Végül egy szerencsétlen évkezdet a január 1-jei számból: „Hűfeleség. Szeretett hűfelesége volt Bajkai Dávid kétyi lakosnak. Míg ő deczetnber 20-án Esztergomban volt, addigfelesége mindent, a mi elvihető volt, becsomagolt s eltűnt hazulról. A hűtlen asszony 250 kor. értékű ingóságot lopott el, a minek Bajkai már ütheti a nyomát, mert élete párja cselédkönyvet is váltott s a mint eddig megállapittatott, Békés megye felé vette útját.” Mennyit változott a világ azóta, a rossz nyelvek korunkban egy ilyen esetet inkább szerencsének tartanak.

• GK