Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-02-03 / 23. szám
KALEIDOSZKÓP 2005. február 3., csütörtök • HÍDLAP 7 Vigyázzanak értékeikre (és hulladékaikra)! Nem könnyű dolog megőrizni anyagi értékeinket (a szellemieket sem) ebben a fenemód nagy demokráciában, amikor hol illegálisan, hol a törvény paragrafusaiba burkolózva ügyes és gyors kezű tolvajok járnak köztünk. Kíméletlenül kihasználva figyelmetlenségünket és betartva az „azt és akkor lopj, amit és amikor lehet” jelmondatot. Nemcsak értékeinkre, hanem hulladékunkra is vigyázni kell, mert az enyveskezűek a szelektivitás eszméjének mellőzésével válogatás nélkül lopnak mindent. Eljött az ideje annak, hogy a kukánkat lánccal rögzítsük a villany- oszlophoz, mint ahogyan eljön annak is az ideje, hogy a láncot lakattal, a lakatot pedig ráccsal biztosítjuk... Megoldás a munkanélküliségre? Németországban a legfrissebb adatok szerint a munkanélküliek száma elérte az ötmilliót. Ennek orvoslására egy volt „madám” érdekes ötlettel állt elő. A munkaközvetítő irodáknak ki kellene bővíteniük ajánlataikat a szexipari állásokkal. Érvelése alátámasztható azzal, hogy az országban 2001 óta legális a prostitúció, önkéntes örömszerzőkre pedig amióta világ a világ, szükség van, nem véletlenül nevezik ezt a legősibb mesterségnek. A keresleti oldal valószínűleg adott, érdeklődő akad bőven. Magyarországon is hemzsegnek a bulvárlapok társkereső rovatai a kétértelmű párkereső hirdetésektől. És ha már legális a prostitúció, miért ne lehetne hivatalosan is, vagyis munkaközvetítőkön keresztül működtetni a dolgot - érvelt a madám. Tény, hogy súlyos probléma a munkanélküliség Németországban, arányuk a munkaképes életkorú lakosságon belül csaknem tizenegy százalékos. Kérdés, hogy vajon ez a legmegfelelőbb mód a probléma kezelésére? Ha a madám ötlete megértő fülekre találna, lehet hogy tíz év múlva Németországgal kapcsolatban ötmillió prostituáltról beszélnénk? Ez aztán az országimázs! • NIL Fekete angyal Minden napra jut valami morbid hír, de joggal kérdezheti az Olvasó, hogy már megint a németek? Egy kutató arra gondolt, hogy a koporsókban elhelyezett mobil telefon segítségével a hozzátartozók bármikor kapcsolatba léphetnek az élők sorából eltávozott szeretteikkel. A készüléket stílusosan el is nevezte Phone Angel-nek (Telefon Angyal). A koporsóban elhelyezendő cipős doboz nagyságú szerken- tyűhöz egy olyan akkumulátort illesztettek, ami akár egy évig is készenlétben áll, valamint kétszáz órás beszélgetési időt biztosít. A gyászoló, magányos hozzátartozónak egyszerűen csak tárcsáznia kell a számot, bekapcsol az automata hívásfogadó és már kezdődhet is a beszélgetés. Mekkora üzlet ez eg)' szolgáltatónak! Egyetlen hátulütője lehet csupán a találmánynak, hogy a halál sajnos örökre szól, a készülék akkumulátora viszont csak egy évre. Ki fogja, hát feltölteni, és ami lényegesebb: hogyan? • NIL (Kényszer)mosolygó kalauzok Azok, akik gyakran veszik igénybe a MÁV szolgáltatásait, tehát sokat utaznak vonaton, szerintem egy kezükön meg tudják számolni, hányszor volt velük kedves a jegyet kérő kalauz. A MAY Rt. is tisztában lehet ezzel a lesújtó statisztikával, ugyanis mosolykampányt indított a hónap elején, azért hogy fokozzák az utazók komfortérzetét és növeljék a szolgáltatás s(z)ínvonalát. Az akció lényege, hogy az utasok a jegyváltáskor kapott mosolyszelvényt odaadhatják a kalauznak, ha elégedettek a szolgálattal. A rendszer innentől kezdve úgy működik, mint egy pontgyűjtő akció: a legtöbb szelvényt összegyűjtő viciális (magyarul a mosolyt legjobban erőltetni próbáló) prémiumot kap. A whiskys színre lép Hollywood egykori fenegyereke, a nemrég még kalózként feszítő Johnny Depp keltheti életre a filmvásznon Ambrus Attilát, népszerűbb nevén a whiskys rablót. Julian Rubinstein A whiskys rabló balladája című könyvének megfilmesítési jogát a Warner Bros vásárolta meg. Ambrus különös életútja, kalandos rablásai és szökése, az amerikai producerek szerint, vászonra kívánkozik. És ha az információk nem csalnak, hollywoodi megtestesítő Johhny Depp lehet. A nők kedvence így a világ előtt is szimpatikussá teheti majd a whiskys személyét. • NIL Bukovics Krisztián írása H N N N U N M A láncnál fényesebb a logika Nem könnyű, egyáltalán nem az a téli autós élete, a kéretlen égi áldás mellett ezer dologgal kell megküzdenie: hóval, sóval, közútkezelővel, árokba csúszással, latyakkal, téli gumi vásárlással, elakadással és még ki tudja miféle veszedelmekkel. Hogy a képet tarkítsák - más ésszerű okot nem találok rá - megérkezett a hólánc-ügy. A kerékre való lánc önmagában még nem okozna problémát, maximum egy újabb téli tartozék, amit be kell szereznie a fogát szívó autósnak, de a körülötte kialakult mizéria mégis üggyé emeli/alázza szegényt. A határokon ugyanis megosztó álláspontok virágoznak, a helyzet nemhogy napról napra, de akár óráról órára változik a hólánc kötelező jellegét illetően: hajnali ötkor csak hólánccal a puttonyban mehet át a Magyarországra igyekvő autós, négy óra múlva már anélkül. Tény, a lánc meglétére felhívó tábla ki van téve a határon, ennek ellenőrzését azonban feltűnően rapszodikusan végzik a határőrök. (Megjegyzem, nem ők találják ki, a hivatalos szerveknél szokásos a „parancs, az parancs” alapon működik a rendszer). Tehát: ha valaki a fővárosban oly súlyosnak ítéli az időjárást, akkor veszi a telefont, és kiadja az ukázt: a hólánc kötelező, tessék ellenőrizni. Ha történetesen az adott határátkelőhelyeken éppen hétágra süt a nap, és hónak jóformán nyoma sincs, akkor is kérni kell a láncot. A ficamos rendszer visszafelé is működik: ha a főváros útjai tiszták, a határokon azonban térdig gázolnak a hóban, nem kell lánc. Tovább csavarintva a kacifántos láncügyön, a kevésbé jó megfigyelőknek is feltűnhet (mindenféle cserkész és indián előképzettség nélkül), hogy a Magyarországtól kétség nélkül északabbra fekvő Szlovákiába történő belépéshez nem kell hólánc. Pedig ugye a Szlovákiában szerényen csak alacsonynak titulált kisebbik Tátra csúcsai is közelebb vannak a jóistenhez, mint a Mátra, Bükk, Pilis vagy Bakony lankái. Ami egyben azt is feltételezi, hogy a Duna bal partján a tél zordabb változatban manifesztálódik, ha éppen szezonja van. Következésképpen pedig elmondható, hogy ezek alapján a Szlovákiába indulótól valamelyest elfogadhatóbb jogcímen kérnék a hóláncot, mint a magyar Alföldre igyekvőtől. Arról nem is beszélek, hogy a hóláncra kényszerített (vagy azmiatt visz- szafordított) szerencsétlen Párkányból éppen csak az esztergomi piacra ruccant volna át két kiló krumpliért (vagy éppen olcsó hóláncért) és a két város között annyira eltérő út- és időjárási viszonyok azért nem lehetnek. Továbbmenve: mutasson nekem a kedves fővárosi parancsosztogató a környéken csak egy olyan magyar utat, ahol hólánc használata kötelező, és ezt táblával is jelölik. Nem lesz könnyű dolga, az egyetlen ilyen rész távol e vidéken a Mária Valéria híd, amelyet folyamatosan takarítanak, a hóval maximum csak latyak formában találkozhatunk, és éppen ezért tilos hólánccal végigmenni rajta. Szóval nem tudom, persze honnan is tudnám én, mundéron kívüli, de az a szörnyű sejtésem van, hogy logikát kár lenne keresni e kusza rendszerben, és csak annak szurkolhatunk, hogy a zilált hólánc-parancsnoknak a tavasz, és pláne a nyár beálltával eszébe jut visszavonni az ellenőrzési parancsot, mert különben piknikkosárral-sátorral és hólánccal a csomagtartóban leszünk kénytelenek nekiindulni a balatoni nyaralásnak is. Varga Péter Dénes írása E S Z T E R G 0 M Tor-túra Gyakorta ékelődöm azon, hogy ha leesik az első hó, vagy az ónos esőtől életveszélyesen síkossá válnak az utak, akkor egyes idős emberek mintegy késztetést éreznek arra, hogy elhagyják biztonságos fészküket és időt, fáradtságot nem kímélve, vállalva a combnyaktörés minden kockázatát, lemenjenek a sarki boltba például újságért. Nem így a szomszéd hölgv, aki bizony vigyáz csontjai épségére, ám az élet, a bürokrácia, az emberi hanyagság vagy az ördög tudja mi, mégis arra kényszerítették a napokban, hogy többszőr végigszántsa a hóval és jéggel borított várost. Történt ugyanis, hogy a kórházban korábban fölírtak neki egy gyógyszert, ami támogatást élvezvén 93 forintba kerülne, egyébként 900 forint. Fogyóban a pirulák, idős szomszédom elzarándokolt tehát háziorvosához, ahol több orvosság fölírását kérte. Föl is írták őket, annak az egynek a kivételével, amit még a kórházban rendeltek egykor. Ám ez csak a patikában derült ki. Itt kifizetett nyolcszáz forinttal többet, mint amennyit egyébként kellett volna. Biztosították róla, hogyha hozza a receptet, megkapja a pénzét. No, vissza a háziorvoshoz, várakozás, receptírás, ismét a gyógyszertár. Itt azonban kiderült, hogy a vényen elfelejtették feltüntetni az orvosi napló számát, illetve azt, hogy hány napra szól az orvosság - bár ötven kapszula van a tégelyben, de ez nem volt elég meggyőző és naplószám amúgy sem volt. Ismét egészségügyi séta a rendelőbe, megint várakozás, majd a már hibátlan recept birtokában vissza a gyógyszertárba. Ez a „séta a hóban” nem éppen olyan, mint a „homok a szélben”. Kerek egy napjába került az idős asszonynak, aki még így is jól megúszta a dolgot, nem mentőautón szállították haza talpig gipszben. Elgondoltam, mi történik akkor, ha a hölgy történetesen nem nyugdíjas, aki éppen ráér arra, hogy biztonságos ösvényt taposson magának a rendelő és a patika között a jól vagy kevésbé jól eltakarított járdákon, úttesteken. Akkor ez egy nap fizetett szabadság és biztos ajánlás még néhány gyógyszerre, amit az újabb idegességtől elszenvedett infarktus utókezelésére írnak elő. így lehet a tor-túrából orvosi műszóval élve rup-túra. Garantáltan megszabadít minden további szenvedéstől.
