Hídlap, 2005. január-március (3. évfolyam, 1-62. szám)
2005-01-29 / 20. szám
hídlapmagazin Ski • HIDLAP • 2005. január 29., szombat A rosszul öltözöttek országa lennénk? Veszélyben a divatpiac az olcsó kínai ruhák miatt Óriási visszaesésnek lehetünk tanúi a ruhakereskedelemben, a divatcikkek idei legális forgalma vélhetően még a tavalyi gyenge év eredményét sem éri el. A magyar piac a világméretű pangás és a kínai dömpingáru miatt mélyponton van. Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben komoly megrázkódtatások érték a ruházati piacot. A nagyüzemi ruhagyártás összeomlását a „butikrendszer” lassú agóniája követte, miközben agresszíven terjeszkedni kezdtek a „KGST-piacok”. A közízlésre óriási csapást mérő kereskedelmi forma szinte kizárólag a silány minőségű, áldivatos márkahamisítványok és bóvlik kereskedelmének kedvezett. De mindez semmi a kínai áruk előretöréséhez képest, szakértők szerint a „gagyi maximus” hazai megtelepedése ártott legjobban a fejletlen és sérülékeny öltözködési kultúránknak. Bermuda, hawaii ing, strandpapucs Minden eddigi kísérletezés ellenére majdnem reménytelennek tűnik az öltözködéskultúra megreformálása, a magyar utcaképre az igénytelenség jellemző. A szakértők úgy vélik: nálunk éppen az a réteg nem mutat példát, amelyik megtehetné, még az anyagiakban dúskáló „üzletemberek” is ízléstelenül öltöznek: sokszor borotvált frizurát hordanak, hivalkodó, ujjnyi vastag aranyláncot viselnek, nyáron pedig elegáns öltöny helyett atlétatrikóban és rövidgatyában szaladgálnak. Egykor, a VOR egyen- zakók világában sokkal rendezettebb, többszínűbb volt az utcakép. Többen jártak az akkori „szocialista divatnak” megfelelően elegánsan munkába, mint manapság, amikor rengeteg a rosszul öltözött ember. Különösen nyáron. A magyar ember ugyanis azt gondolja, ha meleg van, levetkőzik, ahelyett, hogy a meleghez öltözködne. A magyar nők kifejezetten kihívóvá válnak nyáron. Nálunk az emberek még mindig nem érzik az öltözködés esztétikai lényegét, az öltözködés örömét. Sajnos nagyon kevés Magyarországon a divatpéldakép, a legjobban öltözött közszereplők tízes listájának összeállítása sem volna könnyű feladat. Nem a harsányan öltözködő ismert emberekből van hiány, hanem a finom ruhákat hétköznapi természetességgel viselők koptak ki a közéletből. Sajnos mély gyökerei vannak az öltözködési kultúra mifelénk egyre inkább tapasztalható hiányának. Budapest nem az a város, mint Prága, Brüsszel vagy Párizs, ahol egymás mellett zenés kiskocsmák, és polgári hangulatú éttermek százaiban lehet vacsorálni, amelyek azontúl, hogy a gasztronómiai örömszerzés fellegvárai, a társadalmi élet bejáratott helyeinek számítanak. Ezek hiányában kimarad életünkből egyfajta életérzés, a közös együttlétekkel, eszmecserékkel, szórakozással járó polgári életvitel. Hiányzik az, amire az olaszok azt mondják, „bella figúra”, a „szép”, vagyis az elegáns, divatos polgár. Nálunk a slamposság, a lazaság hódít - ami sajnos bermudát, strandpapucsot, atlétatrikót jelent. Szakértők egybehangzó véleménye, hogy valamit mindig elfelejtünk, amikor Magyarországot összevetjük a fejlett Nyugat országaival: az ottani emberek gazdagsága teljesen más tőről fakad, mint a nálunk élő tehetőseké. Hiányzó világmárkák A „high fashion”, a luxusdivat nem az „átlagmagyar” öltözködéskultúrájából hiányzik, hanem Budapest kultúrájából, emiatt sokak számára - főként a tehetős külföldi turisták szempontjából - a magyar főváros nem attraktív. Ha a világmárkák jelen lennének, a gazdagabb turisták is jóval többen jönnének. A luxusmárkák magyarországi megtelepülése azonban egyáltalán nem megy simán. Például egy Chanel üzlet megnyitása már földrajzi szempontból is kockázatokkal jár, egyáltalán nem biztos, hogy erre a célra Budapesten, található megfelelő hely, vidéken még inkább. A nagy márkák túlzott óvatossága természetesen érthető, hiszen nem másért, mint a fizetőképesség, hiánya miatt nem látják egyelőre jó üzletnek a budapesti szalonnyitást. Pedig a „nagyok” jelenléte mindenütt öltözködési kultúrát indít el, s ez különösen ráférne Magyarországra, ahol a jómódú réteg -még napjainkban is indokolatlanul többet költ autóra, mint saját ruhatárára. A divatra és a kiegészítőkre a világon mindenütt a középréteg áldoz a legtöbbet. A magyar középosztály öltözködéskultúrája azonban kívánnivalót hagy maga után, noha elvileg az iskolákban megoldható lenne az oktatás. Csakhogy éppen azok nem értik, mi a baj a hazai divattal, akiknek a nevelés volna a feladata. Nem véletlen, hogy a közintézményekben tapasztalható (divat) közállapotok még rosszabbak, mint az utcakép, a fapa- pucsos, kínai piacról öltöző köztisztviselők jelenléte általános. A valós gazdasági alapok hiányoznak Magyarországon ahhoz, hogy az öltözködéskultúra ne itt tartson. Mindenekelőtt szükség volna egy olyan erős középrétegre, amely tisztességes munkával és nem privatizációval, a jogszabályok kijátszásával, ügyeskedéssel teremti meg egzisztenciáját. Hódít a slampos pongyola Nálunk még mindig „pongyolás”, slampos és sajnos „kínai piacos” a divatvilág. Az a divatvilág, amely vitathatatlanul óriásit változott az elmúlt időben. Persze a divat és a stílus két külön dolog, egy second handból, használtruha-kereskedésből és a kínai piacról öltözködő nő is lehet többé- kevésbé divatos, ám stílusos biztosan nem. Ebből a szempontból nem is maga a divat hiányzik a magyar utcákról, hanem a stílusosság. Egyértelműen az erőlködés látszik a divatban, vagy nagyon drága holmikat viselünk, amelyről messzire látszik, hogy iszonyúan sok pénzbe került, vagy egyszerűen nem vásárolunk. Megszűntek az üzletek kirakatai is, pedig próbababákkal egészen egyszerűen megtanítható volna a stílus és az átlagos színvonalú öltözködési kultúra. A magyar ízlésvilág folyamatosan változik, ám jobb gazdasági háttér és jobb fizetések nélkül az ország öltözködési kultúrája sem változhat jelentősen. Klasszikus értelemben, válságban van a ruhakereskedelem, s az állandósult leértékelési dömping a divatszakma rákfenéjévé vált. És akkor még nem ejtettünk szót az árban verhetetlen, ám többnyire silány minőségű kínai ruhákról, amelyek immár az Egyesült Államok és az Európai Unió textiliparát is megrogyasztot- ták. A magyar piac azonban már jó ideje padlót fogott a távol-keleti dömpingárutól és valószínűleg többé már nem is képes megerősödni hathatós állami segítségnyújtás nélkül. • Varjú Frigyes Nálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történetek feldolgozására vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára ismerősek lehetnek, vagy legalábbis el tudják képzelni őket környezetükben is. Fontos, hogy a történetek és az alakok valódiak, még ha olykor - személyiségi jogaik miatt - nem is eredeti nevükön említem a szereplőket, vagy itt-ott egy kis színezékkel dúsítottam a históriákat. Mindezek természetesen az adomákban lényegi változást nem okoznak, és hangsúlyozom: a hír igaz. A jó rádiós ott segít, ahol tud Rovatunk ezúttal kicsit elkanyarodik kisfalunk meghitt, szeszgőzös világából a telefonos nyereményjátékok és a jószívű, segítőkész rádiós kollégák irányába. Akik - főleg a történetben szereplő, kisfalunkból származó Ede bácsi - nem is annyira jó szívűek olykor. Ede bácsi hányatott életútja hozta úgy, hogy aránylag fiatalon némi szerencsével és nem kevés tehetséggel megáldva belekóstolt a rádiózás rejtelmeibe. A fiatal Ede hírhedt volt arról, hogy az őt jól ismerők már azt sem igazán hitték el neki, amit kérdez. Különös tehetséget mutatott abban is, hogy szűkebb környezetével elhitesse: őket sohasem tréfálná meg. Amikor kellőképpen elringatta e tudatban „áldozatait”, lecsapott. Minden kapcsolat alapja a bizalmatlanság - oktatta az imigyen rászedettek. Talán éppen ezmiatt vált népszerűvé a rádióhallgatók körében, ahol az első szárnypróbálgatásokat követően (értsd: az első, élőműsorban elsütött, a főnök szerint nem odaillő poénok után) komolyabb munkakörbe került. A napi hírszerkesztés és olvasás mellett élőműsorokat, telefonos játékokat vezetett, nem is akárhogyan. Humora ugyanis a főnöki fenyítések ellenére sem kopott, hanem valamiféle ördögi késztetés miatt időnként önkéntlenül is kiszaladt belőle. A környékbeli hallgatók egy időt követően hozzászoktak Ede bácsihoz, a zord tulajdonos pedig csak időnként vont le egy-egy tízezrest a viccekért a fizetésből. ízelítőül néhány rövid, ám velős történet: Szokásos felállás: egy helybéli cég néhány limlomot ajánl fel a játékos kedvűeknek, amennyiben a rádióba betelefonálva helyest választ adnak a cég termékeivel kapcsolatos egyszerű kérdésre. Ede bácsi nyájas hangon üdvözli a gyanútlan kuncsaftot: Ne féljen, a kérdés könnyű lesz, főleg ha ismeri a cég kínálatát. Ismeri? Igen - jön a lelkes válasz. Akkor kezdhetjük, figyeljen - mondja Ede bá, és közben már vigyorog. A kérdés az - hatásszünet - Ki volt Eszak-Korea tervbizottságának elnöke 1952-ben? A vonalban természetesen néma csend honol. Nos? — érdeklődik Ede bácsi. Hát, kérem, nem tudom - jön az elhaló, döbbent válasz. Ahá- rikolt Ede, - nem tudja?! No nem baj, csak vicceltem - teszi hozzá már nevetve - jöjjön a valódi kérdés. A telefonáló megkönnyebbül, a második kérdés természetesen a szokott gagyi reklámduma, válaszol rá és nyer. A játékos boldog, Ede bá boldog, a főnök telefonál: Egy tizes mínusz fizetéskor. Egy másik történet. Rosszindulatú Edénk kifigyelte, hogy egy ráérős játékos visszatérő kuncsaftja a rádiós játékuknak, olyannyira, hogy a többi telefonálót rendre megelőzi, és elhappolja az ajándékokat. Igazságos Edét a dolog bántotta, ezért visszaállította az esélyegyenlőséget imigyen: Szerencséből élő család - Földes Vilmos karikatúrája Halló? - érdeklődött Ede bá. A, ismét Ön az - mondta a szokásos, kifejezetten rossz előjelnek tekinthető nyájas hangsúlyban. Tudja mit, segítek, hiszen mindennap velünk játszik, megérdemli. Figyeljen, három válasz közül választhat, segítek a hangsúllyal. Tehát: „a” válasz: kék. „B”, mondom „B” válasz - mint Béla -: zöld. Ez volt tehát a „B” válasz. A „c” válasz a piros. Szóval?- A „B” a helyes - mondja a gyanútlan áldozat magabiztosan. Aááá, sajnos nem - érkezik Ede bácsi visszafojtott röhögéstől rezgő hangja az éteren át. Viszonthallásra. Néhány perc múlva - adáson kívül - csörög a telefon: Ede, mínusz tízezer az előbbiért - ismerteti a főnök a poénról alkotott véleményét. Ede pedig fizet illedelmesen, jól tudja, a poénnak nemcsak súlya, de ára is van. És közben figyel, lesi az újabb áldozatot. UDan'jc, uóhuuywó- fe'pir£ tu Ixvyoi . é.3 íme. f* hAizuwyho legfomtoArbBs RÉSZE: 0 RORfiBOLfi FÚJTEJddíSt-L.
