Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-10-09 / 201. szám
Megújul a Hídlap Megjelenésének egyéves évfordulóját ünnepelte augusztusban a Hídlap, az Ister-Granum Eurorégió napilapja. Október elejétől új főszerkesztő érkezett az újsághoz. Nem ismeretlenül jött, április ekjétől már itt dolgozott vezető szerkesztőként, aztán júliustól betegség miatt távol maradt egy ideig. A Hídlap jövőjéről, irányvonaláról és terveiről kérdezte munkatársunk Papp Jánost. ___________________________________________hídlapmagazin- A média világában nem túl gyakoriak a főszerkesztőcserék, de mivel ez fontos tisztség, muszáty megkérdeznem, ki Ön, és honnan érkezett hozzánk?- Esztergomtól néhány száz kilométerre tanultam az újságírás fortélyait, miután tanári oklevelet szereztem. Hosszú-hosszú évekig írtam a romániai magyar újságokba, a marosvásárhelyi magyar rádiónak voltam a Hargita megyei tudósítója, aztán 43 év után visszatértem az anyaországba, hiszen a „kis magyar világban” Balatonendréden láttam meg a napvilágot, amikor szüleim rövid ideig Magyarországon éltek. Áttele- pedésem után írtam a tatabányai 24 Órába, rövid ideig rovatvezető, majd szerkesztő voltam a Pest Megyei Hírlapnál, az Esti Hírlapnál, később pedig főmunkatársként dolgoztam az Új Magyarországnál és a Heti Magyarországnál. Egy évig - Gazsó Ferenc főszerkesztősége alatt - a Magyar Hírlap munkatársa voltam, 1996-tól pedig a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként dolgoztam. írtam a krajinai háborúról, tudósítottam a jugoszláviai eseményekről, amikor Belgrádban lángolt a Parlament épülete, de az első magyarországi újságíró is én voltam, aki a helyszínről tudósított a tiszai ciánszennyezésről, és heteket töltöttem a megáradt Tisza gátjain, amikor jöttek a nagy vizek. Nős vagyok, első feleségem a magasból néz rám szigorúan, második feleségem pedig jó társként segít dolgaim elvégzésében, és most is felelősséget érzek két felnőtt lányom sorsa iránt. Hát ez vagyok én. — Tervez személyi változások a szerkesztőségben?-Annak ellenére, hogy évente több ezer fiatalnak adnak újságírói bizonyítványt, egyetlen szerkesztőség sem dicsekedhet azzal, hogy az ajtók előtt hosszú sorban tolonganak a zseniálisan író zsurnaliszták. így van ez a Hídlap esetében is. Azokkal a fiatalokkal készítem a lapot, akik menet közben sajátítják el a mesterség fogásait. Egyáltalán büszke vagyok arra, hogy egy fiatal „csikókból” álló csapatot vezényelhetek, és nagy öröm számomra, hogy reggelente kezembe vehetem munkájuk termését. Mindegyikükből nem lesz Ady Endre, ám reményeim szerint már az is nagy dolog lesz, ha megtanulnak szép magyar nyelven fogalmazni. Várom, várjuk a tehetséges gyakornokokat, de a jelenlegi kollegáknak nem kell attól tartani, hogy az utcára kerülnek. Azt viszont tényként közlöm, hogy nagyon szeretnénk, ha több tehetséges felvidéki újságíró dolgozna a Hídlapnak.-Lesznek érzékelhető változások az újságnál?- Eddig is fontosnak tartottam, a jövőben pedig kimondottan fontosnak tartom, hogy minél több hír és tudósítás jelenjen meg, ugyanakkor szeretném betartatni a tisztességes tájékoztatás szabályait. Nem fogunk csúsztatni, nem teszünk kivételt a különböző politikai csoportosulások között, ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy helyt adjunk a különböző véleményeknek. Ehhez viszont szükség van a helyi hatalommal, a civil szervezetekkel, a különféle intézményekkel és a politikai pártok képviselőivel való távolságtartó, de tisztességes együttműködésre. Szeretném, ha több riport és tárca jelenne meg a hét végi kulturális mellékletben, lesz egy egyházi alrovat, hiszen Esztergom egyházi hagyományai köteleznek. A régió lapjaként tudatosítani akarjuk a települések közötti együttműködés és ráutaltság elvének a fontosságát, és öregbíteni szeretnénk a régió jó hírnevét.- Beszéljünk a Hídlap jó és kevésbé jó oldaláról is.- Nem jó, ha nekem kell dicsérnem a lapot, mert óhatatlanul elfogultsággal vádolhatnak. Ezért inkább a teendőkről beszélnék. Rossz a lapterjesztés, tehát nem vagyunk jelen a régió minden településén, és ezen gyorsan változtatni kell. Nem várhatjuk el, hogy valakik jóindulatán álljon vagy bukjon a lap megjelenése, a szerkesztőségnek is tenni kell azért, hogy ne legyen kiszolgáltatott az újság. Több írást kell megjelentetnünk a régió gazdasági, kulturális és sportéletéről, és értelmesen, de főleg eredményesen kellene szolgálnunk a felvidéki magyarság érdekeit. A közeljövőben állandó rovatot nyitunk, ahol a magyar állampolgárság megadása mellett emeljük fel a szavunkat.- Milyen a lap ismertsége a Felvidéken? 2004. október 9., szombat • HÍDLAP •- Említettem már, hogy rossz a lap- terjesztés, ez pedig nagyban befolyásolja az újság ismertségét is. A Felvidéken kevesen olvassák a Hídlapot, de a régió magyarországi településein sem ismerik mindenhol a lapunkat. Ezen szükséges változtatni, mert olvasók nélkül nem érdemes újságot írni.- Esztergomban, de bárhol máshol is fontos a politikai hovatartozás kérdése. Lehet független eszmék hiteles közvetítője egy - többnyire - önkormányzati támogatásból élő napilap?- Akkor lennék igazán független, és a lap is akkor lenne független, ha a magam pénzéből tudnám állni a nyomdaköltségeket, a telefonbeszélgetéseket és a honoráriumokat. De hát annyi pénzem nincs, és laptulajdonosi álmaim sincsenek. így nem marad más hátra, mint emberi és újságírói tisztességem. És a kollégáim tisztessége, akikben nagyon bízom. Az élet aztán majd eldönti, hogy mire elég az optimizmusom. • VI Más világok Sokan hiszik: ahhoz, hogy valami különlegeset lássunk, valami fontosat tanuljunk, messzire kell utaznunk, elhagyatott tájakra, a világ végére...Pedig ez nem igaz. Elég például csak valamelyik európai országba átruccanni, figyelni egy kicsit, és máris fontos - de legalábbis érdekes - titkokkal gazdagodhatunk. Egy szerencsés cserediákakció keretein belül nemrégiben sikerült ellátogatnom Franciaországba. A 10 napos programot a Dobó Katalin Gimnázium szervezte az Esztergom testvérvárosában, Cambrai-ban található agrár - gimnáziummal (egy hat évre visszanyúló kapcsolatot élesztettünk fel). A franciák még tavasszal jártak nálunk, mi pedig most viszonoztuk a vizitet. Cambrai egy 30000-es, de területre Esztergomnál jóval nagyobb város (valószínűleg, mert nincsenek lakótelepei). Régi stílusú téglaházai között, szűk, macskaköves utcáin sétálva azt hinné az ember, hogy még mindig a XIX. században jár. A három torony városának is nevezik, mivel három (barokk stílusban épült) templomának tornya távolról nézve kiemelkedik a városképből. Az út célja - a nyelvtanuláson kívül - a környék városainak megismerése volt. Jártunk Reimsben, Liliében, Párizsban, de egy napra Londonba is ellátogattunk. Szeptember 23-án, délután 1-kor, három órával a megbeszélt időpont előtt érkeztünk meg Cambraiba. Mindenki izgatott volt, mint a cserediákprogramokkor általában, de a legtöbben csak hat óra körül ültünk autóba, hogy ideiglenes otthonunkba jussunk. A cambrai-i iskola egyébként nem volt nagy, és úgy nézett ki, mint egy nagyranőtt konzervdoboz. Egy mező- gazdasági suli, ahol vagy kémiát lehet tanulni, vagy traktorszerelést. Kb. 200 diák jár oda, akik egy nagyjából 50-km sugarú körön belül laknak a város környékén. Egyszerű emberek, szüleik általában gazdálkodók, vagy kisiparosok. Már megérkezésem után nem sokkal egy nagyon fontos dolgot tanultam tőlük: büszkék arra, ami az övék. Kis házakban laknak, amelyeket alig fűte- nek, a vízhasználatot próbálják minimálisra korlátozni, itt -ott potyog a vakolat, hámlik a tapéta, mégis az egészet valami furcsa kivagyisággal mutatták be, mintha a Ritzben szálltunk volna meg. Érdekességként megtanultam „beaf steak” művésznevű nyers marhahúst enni borsszósszal, és vizit- orma-salátával. Rájöttem, hogy ha valami büdös, még lehet finom. Megkóstoltam a bivalysajtot (fantáziadús!), és piszokul irigyeltem a franciákat (két halálfélelem között), amiért őket csak ritkán szondáztatják az igazoltató rendőrök, ergo isznak és vezetnek (és levágják a körforgalmakat, amerre éppen kedvük tartja....). Reimsben a híres katedrálist néztük meg, Liliében pezsgőgyárat látogattunk. Általános apróságokon mindenhol megakadt a szemem. Dolgokon, amik nem csak Franciaországban léteznek, de fontosak egy ország megítélése szempontjából. Liliében például egy italbolt eladóinak közvetlen kedvessége lepett meg. Nem volt bennük semmi extra, csak megfeleltek a jó árus etalonnak, vagyis köszöntek, elmagyarázták, mit hol találok, segítettek a keresésben, és közben értelmes kommunikációra is képesek voltak (követendő példa!). Utazásunk egyetlen olyan állomása, amelytől nem vártam semmit, London volt. Az előzetes benyomásokat (melyek jobbára a médiából származtak) félretéve úgy döntöttem: beszéljen a város maga. Beszélt is, bár nem úgy, ahogy elképzeltem. A külvárosban kezdtem igazán érzékelni, hogy ismét más világba toppantunk. A fura kiszögelésekkel épített házak, a balkezes közlekedés, az emberek, az utak, a fekete taxik, a piros buszok, mind valami különös idegenséget, tartózkodást sugároztak. A Buckingham palotánál állva, mialatt körbefont az őrségváltást figyelő tömeg rájöttem: ez a hely mégis elvarázsol. Nem volt egészen XXI. századi. Olyan földre léptünk, ahol a szó: király, nem csak a mesebeli hőst jelenti. Furcsa borzongással jártam a hercegek, hercegnők és lordok birodalmában, mialatt az idegenvezető néhány „érdekes titokról” rántotta le a leplet. Először is elmesélte, hogy Churchill szobra nem véletlenül nem a parlament felé néz. Az illető emlékmű azért sandít a szomszéd sarokra, mert ott egykor a neves politikus kedvenc kocsmája állt... Ezenfelül megtudtuk, a díszegyenruhás lovas őrök mókásan túl hosszú csizmája nem szolgál egyéb célt, mint hogy a fiatal nők beledobálhassák a telefonszámukat... Párizsban két napot töltöttünk. London után óhatatlanul is a varázslatot kerestem a „szerelmesek városában” is. A hatás azonban érdekes módon nem volt olyan egyértelmű és gyors, mint az angol fővárosban. Persze a monumentális épületek, a tipikus párizsi házak segítségével lassan behálózott a francia főváros. Éjjel a Sacré Coeur mellett állva mákszemnyinek éreztem magam a fehér falak ragyogásától... Persze, mint a turisták általában, mi is a lehető legtöbb műemlék megtekintésére törekedtünk. Véghez is vittük a tervünket, dacára a fokozatosan erősödő lábfájás- és fáradtsághullámoknak, bár a második nap végére a csoport 90%-a zombikaraktert öltött - aminek persze nem elhanyagolható okozója az előző esti, „utolsó esténk Párizsban” fílingje miatt elkövetett tivornya volt... A Szenátus épületét is bejárhattuk, ahova egyébként elég nehéz bejutni. Szimpatikus, fiatal idegenvezető kalauzolt végig a hatalmas épületben. Nem úgy volt, mint Budapesten, hogy csendben átosonunk két termen, idegenvezetésképpen meghallgatjuk, hogy: „az ott a korona, az meg ott, nini, márványoszlop,,, mindemellett kötelező láthatatlanná válni, ha egyik- másik „nagyember” megjelenik, ráadásul a vendégkönyvbe is csak befelémenet lehet írni... Szép lassan megnéztünk mindent, összefutottunk és beszélgettünk (!!!) az ország második emberével -Christian Poncelet szenátuselnökkel-, ami vezetőnk elmondása szerint azért ott is ritka szerencsének mondható... Aztán az emberfeletti hajsza végeztével hazaindultunk. Véget ért a tíznapos vakáció, itthon szeretteink vártak már. Azt hiszem, azóta mindenki kipihente az utazás fáradalmait, lassan visszarázódunk az életbe, a magyar hétköznapokba... • Bády Viktória
