Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)
2004-12-31 / 257. szám
2004. december 31., péntek A Hl'DlAP hétvégi kulturális melléklete 59. szám Szilveszter - vm. «wai Kalendárium Február óta követheti nyomon az olvasó hétről hétre, mi is történt környékünkön száz évvel ezelőtt. Mivel nem jelent meg ezen a héten újság száz éve, ezért az eltelt időszak eseményei közül elevenítjük fel a legemlékezetesebbeket. 1904. május 5-én 9 óra 15 perckor elhunyt Jókai Mór. Erről értesít az Esztergomi Lapok május 8-án: „Útban vagy a megdicsőülés felé. Nem baltái meg, mert már életedben hallhatatlanná lettél! De sötét gyászt boritotál hazádra, melynek sokszor borús egén Te voltál ama fényes csillag, amelynek ragyogása, sugára áttörte a sötét felhőtábort és éltette a honfi szívben sokszor haldokló reményt/” - írja a lap publicistája a magyar szellemi élet egyik nagy képviselőjéről. Június 19-én került az Esztergomi Lapok hasábjaira a harangozó esete. „Szórakozó harangozó. A főszékesegyház harangozójának úgy látszik kevés foglalatossága akad és unalmában harangjátékon töri a fejét. Ezt kell feltételeznünk azért, mivel folyó hó 13-án délután 3 óra után egyszerre csak félreverte a harangokat, megriasztván ezzel a nagy szárazság miatt úgy is aggódó lakosságot, mely izgatottan, tájékozatlanul futkosott jobbra-balra a vaklárma következtében. ” A június 19- i számban azonban fény derült az eset mikéntjére. „ Utána járván a dolognak, kiderült, hogy a harangozó nem hibás, mert nem harangszó volt az, hanem az óra ütőszerkezetegabalyodott megs három óra helyett vagy húszat ütött. Csodáljuk, hogy a drága és kitűnő óra ilyen módon adja tudtára a közönségnek, hogy beteg... ” Talán az egyik legzseniálisabb betörést követték el Bátorkeszin, amiről július 3-án így ír az Esztergom és Vidéke: „Fischer Áron lakásába szerdán éjjel ismeretlen Hitesek vakmerő módon törtek be. Miután ugyanis az ablakot,kinyitották s kiemelték, azon át behatoltak a szobába, hol két utazó aludt, akiknek összes holmiját, ruháit, irományait s mindenüket összeszedve odább állottak, előbb azonban a lakás ajtajához kívülről egy létrát kötöttek keresztbe, majd egy vízzel telt hordóval a kijárást elbariká- dozták, nehogy a lakásban lévők a meneÉsszel iszik, aki ésszel Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Az esztendőzáró (és nyitó) delíriumpenzum nehezen megkerülhető', a ravaszabba családalapítással védekezik, hogy azért a gyerek előtt mégse mutassa lénye sárga földig aljasulni vágyó magvát. A zömmagyar kiköp egy nagyot (féllitereset, fülig repedt szájút), oszt ahogy egyik karakteres állományú barátom mondaná: nyeszte, gubics. Ennek ugyan sok értelme nincsen, ám a lényeget megragadja, pláne hogy szilveszteri öt óra után dőre, ki a magasabb szellemi kapacitást kéri rajtunk számon. Miután jelentős évek óta többnyire éjfél előtt már két órával asztalterítővel takargatnak, hogy a kényszeresen a nyakamba vándorló ingem alól kibuggyanó, majd önálló életre kelt hasam ne váljon megkerülhetetlen látvány- és hangulatelemmé, úgy döntöttem, ésszel iszom. Főleg, hogy a tavalyi sokkoló ébredés mély nyomot hagyott bennem és bélyegét rápréselte az egész 2004-es esztendőre, amikor is hajnalban arra riadtam, hogy egy kackiás bajszú szerb sza- badcsapat-martalóc, konkrétan pincér zörögve szedi a mulatság morzsáit, kijózanító csörömpölési effektusokkal kísérve, és farkasszemet néztünk egymással, én, mint a kiábrándítóan utolsó vendég, ő, mint a vendéglátás helyi, megfáradt doyenje. Lássuk be, az éjféli koccintást és a köztársasági elnök keresetlen szavait átaludni több mint illetlenség. A döntés tehát: megfontolt haladás, a bódító oldatok tudatos mértékkel történő adagolása. Még akkor is, ha tudom, hogy december 31-e (és január elseje) igazából semmiben sem különbözik egy - mondjuk - teljesen szürke keddtől, pusztán kreált évforduló, a természet és a világ nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, a naptár - az esztendő, a dolog, a teendő, a rituális élet stb. - valójában március idusa után fordul nagyot, és már a régi rómaiak is, pláne szittya eleink. Zsigereiben szinte mindenki tudja ezt a tényt, barátaim nagyobbik része nyilatkozik úgy, hogy nem tartja sokra a szilvesztert, és egyáltalán nem rajongója az efféle kényszeredett jókedveskedésnek, számára sokkalta szimpatikusabb a spontán mulatozás - teszem azt, az említett szürke kedden. Egyedül egy debreceni orvos barátomnak volna elfogadható bálozási alibije erre a napra, merthogy Szilveszternek hívják. Am ő is inkább otthon és párnák közt, vagy ügyel, mert a pályakezdő doktoroknak is egzisztenciális parizer-problémái vannak (ve- szünk-e holnap tíz dekát, vagy sem). No szóval. Nem tudom, hogyan hajtom végre a feladatomat, hiszen a kihívás hatalmas, absztinens legyen a talpán, aki a sorakozó teli üvegeknek ellent tud állni. Elvileg a könnyű fajsúlytól kellene a nehezebb kategóriák felé haladni, magyarán sörrel kezdeni, s úgy a bor, majd az égetett szeszek. De a legszerencsésebb az volna, ha utóbbiakat teljesen elkerülném, mernék nemet mondani a töményekre, ám valamiért ebben az országban az az ember, aki vizes pohárból issza a pálinkát, s engem meg arra neveltek, férfi legyek, ne pediglen délibáb, még ha ez csoportlátogatásra vihogva bejelentkező laboratóriumi egerek víziójában is ölt másnap testet. Érzésem szerint kibékíthetetlen - rendszerváltás előtt: antagonisztikus - ellentét mutatkozik abban, hogy „ésszel inni”. Mert a (rendes) ivás és a szellem nehezen hozható egy fedél alá (íme, képzavarok nélkül nekem sem sikerült), hol alkohol tanyáz, ott maradék idegsejtekkel bástyázza magát körbe a szellem, és rázza okos kis buksiját a szinapszisok mögül, hogy nem, ő nem jön elő, amíg tart a hepaj, a test alpári viselkedéséért tessék csak okolni a májat. Ha iszunk, eszünket vesztjük - némelyek szerint ezért iszunk -, és most nem a kisasszo- nyos kortyingatásokról van szó, amikor valami édes apróság tunkolásával úgy teszünk, mintha. Az élet - és az ivás - nem leányregény. Vállamat tehát nyomja a teher, de mégis megpróbálkozom. Mert vágyom arra, hogy emlékezzek, részese legyek a nagy pillanatoknak. Például amikor a lealjasult kollégákat kell betakargatni, és a gyógyító vasárnapi húsleves után telefonon le lehet alázni, hogy édes egy komám, osztán emlék- szel-e arra, amikor meztelenül rohangáltál a főtéren? Hát mit is kívánhatnék, drága barátaim, így végül, ha nem csuda jó új esztendőt, és hogy maradjunk meg egymásnak békében, boldogságban jövőre is, és igyunk csak bátran (ma még lehet), hogy legyen mit mesélni az unokáknak. Vagy az osztályos nővérnek. külésben őket zavarhassák. ” Immár 148 esztendeje, hogy felszentelték a Bazilikát. „Negyvennyolc esztendő - így az Esztergom szeptember 4-i híre - Vasárnap augusztus 28-án volt 48 esztendeje annak, hogy a főszékesegyházat országra szóló fénnyel felszentelték. Ez alkalommal, mint minden esztendőben is, megszólalt Magyarország legnagyobb harangja s mély hangjából hirdette a nagy esemény nagy idejét a magyar Sión ormáról. ” És végül az egyik kedvenc történetem az Esztergom szeptember 25-i számából: „Nyergesujfalu és Lábatlan között hirtelen megállt az esztergomi vicinális. Az utasok ijedten ugráltak ki s rémülve látják, hogy a mozdony kerekei véresek. Egy a vonaton utazó helyi félvér-újságiró rögtön ott terem s jegyzőkönyvet vesz elő meg iránt.- Ah! - csekélység! Én láttam ennél véresebb drámát, (vonatvezetőhöz) kan- dutér! - hány ember van alatta? A vonatvezető kellemetlenül kaparja a fületövét s félvállról szól az amatőr hirlapirótiak:- Borjú...- Hogy mer maga velem igy beszélni, szól az érdeklődő és kinyújtja nyakát az amúgy is kézelőszerű gallérból.- Ugyan kérem ne tessék bosszantani, egy borjut gázoltunk el s annak a belei rácsavarodtak a kerékre. A lábatlani tudósitó most a gépészhez megy.- Ugyan kérem, hogy történt?- Hát egy félóráig ceperlizett a kerge állat a vonat előtt, de teljes gőzzel mégis csak utol értem. ” • GK
