Hídlap, 2004. október-december (2. évfolyam, 195-257. szám)

2004-10-30 / 215. szám

• HÍDLAP 2004. október 30., szombat hídlapmagazin Bogár és Lenke- boldog békeidő régen és ma... Bogár és Lenke patái ütemesen dobbantak a Mária Valéria híd köve­zetén. Minden perc drága volt, a hírt komolyan kellett venni - menekül­nek a németek, valószínűleg robbant­ják a Dunán átívelő hidat, hogy évti­zedeken keresztül e „csonkahíd” le­gyen a második világháború utolsó mementója Európában. A lovak minderről mit sem sejtet­tek, úgy jöttek át a folyó fölött, mint addig minden alkalommal, békésen és nyugodtan vontatva a hintót. Nem tudták, hogy most járnak itt utoljára. Végigügettek a Szent Lő­rinc utcán azután beálltak a fészer elé, hogy megszabadulva a hevenyé­szetten összepakolt terhektől már in­duljanak is vissza, hátuk mögött hagyva a Bazilikát és a Várhegyet. A híd nemsokára robbant, szörnyű morajlással hullott alá a folyóba - évtizedekre elválasztva egymástól két országot, két népet, rokonokat, barátokat és ismerősöket. Majd hatvan esztendő telt el az­óta. Világra jöttünk mi, az új gene­ráció, eljártunk játszani a szigetre és a híd környékére, talán nem is hit­tük, hogy még újjáépülhet, nem is jutott az eszünkbe, hiszen számunk­ra mindig ilyen volt - csonka. Me­séltek róla anyáink és nagyanyáink, de el sem tudtuk képzelni, milyen is lehetett, amikor még Bogár és Len­ke sétáltak át rajta. Ők már rég nincsenek, mint aho­gyan meghaltak a régi öregek is, csu­pán emléket hagyva magukról az utó­kor számára, hogy végül majd az is a feledés homályába merüljön. Ám a híd megépült, hiszen épít az ember, épít, ha rombol is előtte, mert szereti azt, amit egykor alkotott, Athént és Rómát, Budát és Esztergomot. Most, a legendás vásár idején ismét elgondolkodom. Jó itt nekünk Uram, jó itt a békében, az ünnep zajában, a harang zúgásában, amelyre Bogár és Lenke tekint vissza a túloldalról, abból a másik világból, ahol patájuk koppa- nása még haitik az egykor fölrobban­tott híd leomlásának morajában. • Varga Péter Mindenszentek, a lelkek emlékezete Mindenszentek napján, ezen a meglehetősen bensőséges, sajátos hangula­tú ünnepen a szentekről és az elhunytakról való megemlékezés jegyében mondanak misét a római katolikus templomokban, és több száz ezren ke­resik fel az ország sírkertjeit, hozzátartozóik nyugvóhelyét. Mindenszentek napja mintegy fél évszázad után — a Munka Törvény- könyve módosítása nyomán - 2000- ben lett munkaszüneti nap. írásunk voltaképpen történelmi visszatekin­tés, de nem csupán az ünnep, hanem a szent-kultusz lényegét is igyekszik megvilágítani. Az ősi kultúrák szerint fontos gondolni a halottakra, emlékezni az eltávozottakra. így alakult ki a „lel­kek napja”, a „lelkek emlékezete”. A keltáknál november elseje már 5000 évvel ezelőtt is a halottakra való em­lékezés napja volt, s egyben évkez­det is. Mindannyian tudjuk, hogy a halottakat már az ősi népek is tisz­telték, ám az emberek egykor több időt fordítottak a bensőséges ün­A múlt század harmincas éveiben sikeres regényíró. Publicisztikájával magára vonja a jobboldal haragját. Háborognak, de olvassák, gyönyör­ködnek benne, vitatkoznak vele. Ele­gáns, magas színvonalú írásművészet. A szocialista realizmus nevű perverz irodalmi elhajlás idején a kultúrpoli­tika polgári csökevénynek láttatná. 1948-ban felismeri, a Rákosi-Révai vezényelte kult-fordulat után számá­ra nem nő fű, hát veszi a kalapját. Et­től kezdve nagyon irodalomismerő­nek kell lennie annak, aki a sorok közt felismeri, egy-egy kritika miről, kiről beszél, amikor a polgári - tehát ártó - irodalmat szapulja. Márai azt reméli, ha nincs itthon, nincs szem előtt, nem írnak róla se pro, se kont­ra. Eléri ezt is. Márai úgy kikerül az élő irodalmi kánonból, mint Pozsgay a lakitelki tablóról. Könyveit ugyan átlopják a vasfüggönyön, magánkö­rökben beszélnek is róla, de megha­tározó íróként megszűnik létezni. A második világháborút kivételes józansággal kommentálta. „Nem sze­neplésre. Ráértek ugyanis ünnepel­ni, ráértek törődni, foglalkozni a lel­kűkkel, és halottaik leikével is, amelyről úgy gondolták (s nem csu­pán gondolták, hanem hittek is ben­ne), hogy a test itt marad ugyan a földön, s elporlad, de a lélek tovább él. A Mindenszentek napjának kiala­kulásában az első lépést IV Bonifác pápa tette meg azzal, hogy a római Pantheont keresztény templommá nyilvánította, azt a napot pedig, amikor ez az esemény sorra került, ünnepnek, mégpedig az összes vér­tanú tiszteletére. Mindez a VII. szá­zad első évtizedében, 609 vagy 610. május 13-án történt. A VIII. század közepén III. Gergely pápa a Szt. Pé­ter Bazilika egyik mellékkápolnáját rezni akart (...), hanem megtartani” - írta a magyarságról Röpirat a nem­zetnevelés ügyében című dolgozatá­ban, de egyúttal az egész nemzetet tette felelőssé a háborúért és követ­kezményeiért, mérföldekkel koráb­ban, mint író kortársai. Az 1942. júli­us és szeptember között fogalmazott röpiratban nemcsak egy háború utá­ni egységes Európa megteremtését sürgette. Egyúttal az Oroszországról készített fényképgyűjtemény üzene­tét is újrafogalmazta: „a kommuniz­mus, s annak gyakorlati politikai ki­fejezési képlete, az orosz bolsevizmus európai emberek számára nem nyújthatja az új életforma lehetősé­geit”, mert „az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az em­bert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai em­ber számára - legyen ez az ember fi­lozófus Königsbergben vagy csator­natisztító Londonban - nincs többé az életnek valóságos értelme”. Ha más nem, ez a rövidke bekezdés rávilágít, miért számított egy nem ol­„minden tökéletes igaz”-nak szen­telte. Még ebben a században - való­színűleg a kelta hagyományokra te­kintettel - november 1-jére tették át vásott, nem ismert, messze éldegélő író a szocializmus ellenségének. Aztán egyre magányosabb lesz. El­érkezik a 89.-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs továb­bi tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itt­hon semmi, amiért érdemes volt élni. Aztán már sehol a világban nem ész­lelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Talán úgy gondolta, akkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tar­tott pisztoly egyetlen lövésével be le­het fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik. Családja, a Grosschmied-család a korai századokban is tisztes városi rangokat viselő szepességi szász fa­mília volt. Országos hírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti érdemeik miatt kapták valaha a ki­rálytól a magyar nemességet a „Márai” előnévvel. Kassán született, abban a régóta polgári városban, melynek hangulata, polgáralakjai vé­az ünnepet, amelyet 835-ben IV Gergely pá­pa ismert el. A katolikus felfogás szerint szent az, aki - saját életkörül­ményei között - életét, hétköz­napjait átadja Istennek, és Is­ten szolgálatá­ban embertársa­it is szolgálja, vagyis aki Krisztus tanítá­sait, mindenek­előtt a szeretet és a szolgálat eszményét hét­köznapi gyakor­latra váltja, és ily módon köve­tendő példává válik. Amikor a katolikus ember a szentekre gondol, nem szomorkodva teszi ezt, hanem örülve, hiszen azok már üdvözültek. Ugyanakkor arra is gondol: ezek a gig meghatározták életművét. Ez az öröksége, hagyatéka. Mire Márai Sándor kikerül a középiskoláiból, egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és franciául. Valamennyi tantárgyban kiválóan teljesít. Hol Berlinben, hol Frankfurtban tanul, irodalom, esztétika, filozófia. Köz­ben német újságokba ír. Majd éveket tölt Párizsban, 1928-ban tér meg Bu­dapestre. 1930-tól kezdve azonban Márai az élő regényirodalom élére lendült. A „Zendülők”-kel az „Ide­gen emberek”-kel. Az igazi nagy mű­vek „Egy polgár vallomásai ”-val kez­dődnek. A „Féltékenyek” és folytatá­sa a „Sértődöttek” számos kötete semmivel sincs mögötte az európai nagy polgárcsalád-ábrázolásoknak, Thomas Mann „A Buddenbrook- ház”-ának és Martin du Gard „A Thibault-család”-jának. Dokumentum, múlt századi élet, életforma, meghatározó különbség- tétel a német, a francia és a magyar polgári lényeg között. A polgári lét ábrázolását egészíti ki élete második / szentek egykor ugyanolyan földi ha­landók voltak, mint mi, és „csupán” annyiban különbözték tőlünk, hogy komolyan vették a tanítást, vagyis küldetésüket. Mindenszentek napja tehát az a ka­tolikus és ortodox keresztény ünnep, amelyen az összes üdvözültre, az ösz- szes szentre emlékeznek. Tekintve, hogy ezek a szentek megszámlálha­tatlanul sokan vannak, a kalendárium nem tud mindegyikről külön-külön megemlékezni név szerint, ezért ugyanazon napon, november elsején emlékeznek rájuk. Az ünnep és a szentek tisztelete a XVI. század kö­zepétől, az ún. Tridenti zsinattól kezdve, a szent-kultusz újjászületésé­nek időszakától vált általánossá. A mai 70-80 évesek emlékezete sze­rint már a második világháború előt­ti években is gyújtottak néhány szál gyertyát a sírokon, a hetvenes évekig azonban csupán egy kis csokrot he­lyeztek a fejhez. Az utóbbi években átalakultak a szokások. A nyugvóhe­lyek megtelnek csokrokkal és mécse­sekkel, hogy az apró lángok hidat te­remtsenek élők és holtak között. • SEM felében a kötetről kötetre épített „Napló”-kban. Stílusát, modorát, hangját szokandó elsősorban a Fü­veskönyv javasolható. Hasonló mű­vekre alkalmazható a „cseppben a tenger” szólás. Minden sora kiválóan Márai, csak egy kicsit desztilláltan és koncentráltan. • Bús András Márai a vasfüggöny mögött

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents