Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)

2004-07-10 / 137. szám

Kalendárium

A múlt heti pangásnak vége. Rövid pihenés után visszatért az élet környékünkre. A száz évvel ezelőtti híradásokat olvasva látni fogjuk, hogy sem a bosszúállás, sem a tisztességtelen haszonszerzés formája nem

ment át túl nagy változáson.

Véres bosszúról tudósít az Esztergom július 10-én. Az indíték és az elkövetés módja a kapzsi, ugyanakkor sunyi és gerinctelen ember keze nyomát „dicséri”. Sajnos ez a faj nem halt ki száz év alatt. „ Vizi Sándor és Vaczula József - Milch Adolfpárkányi fakereskedésében alkalmazott munkások - bosszút esküdtek a tót tutajosok ellen, mivel azok a Bulgáriában való faanyagszállitást olcsóbban vállalták fel, mint ők és igy tetemes keresettől fosztattak meg. Épen ezért a két párkányi legény segítségül szerezve még két kövesdi embert, a Garam torkolatától Párkányba vezető úton a tót tutajosok két faktorára rálestek, majd a gyanútlanul arra haladókra vetették magukat s rövid dulakodás után viharedzett fütyköseikkel addig ütötték a két tótat, míg azok összerogytak. Mivel az egyik tót még eszméleténél maradt, felkereste vagy 20 társát s csak együttesen mertek Párkányba menni, jelentést tenni a történtekről. Azonnal rendőrök mentek a helyszínre, a támadókat elfogták s az eszméletlenül fekvő tót tutajost pedig beszállították Párkányba. ” Sztrájkoló zsellérek szól a következő híradás címe az újságból. Fura dolog, hogy száz évvel ezelőtt még voltak zsellérek, még furább, hogy már ismerték a sztrájkot. De mint látni fogjuk, az örök igazság, miszerint akinél a több pénz, annál az igazság, már akkor is érvényes volt. „Leányváron az ottani zsel- lérség azon való haragjában, hogy a birtokarány szerint kiosztott bányajutalékból a nagygazdák többet élveznek mint ők, minden közösségi robotot megtagadtak.

Majer Imre pápai kamarás, ottani plébános sürgős feljelentést tett a főszolgabírónak, ki elrendelte, hogy a zsellérek terhére a község aratómunkásokat fogadjon a plébánosnak és a tanítónak. Az akadékoskodó zsellérek igy érzékenyen büntetik meg magukat, mert az arató munkások 5 korona napidíj mellett dolgoznak most, mit a törvény szerint nekik kell majd megfizetni. ” Az Esztergomi Lapok ekkori számának Panaszkönyv című írása kicsit a metróaluljáróban folyó ellenőrzésre rímel. „A kovácspataki vasúti állomáson az utóbbi időben sok a panasz az iránt, hogy a közönségtől peronjegyet kérnek, de már csak akkor, ha kifelé törekszik a pályáról, ahová minden feltartóztatás vagy figyelmeztetés nélkül jutott be. Az állomás felszálló helyein nincs eléggé feltüntetve,

2004. július 10.,

szombat

A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 34. szám

Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata

Strand, papucs és szégyen

Tudják, hangot adtam már neki, hogy az idei nyár nagyon későn kelő, de végre itt van, és a tűző nap sugára arra késztet bennünket, hogy zsírban formált antitestünket - Pisti, beszélj a magad nevében - a maga pucér valójában mutassuk meg a közfürdőkben és a szabadvízi strandokon, hogy a nép Norbertje zokogva boruljon a medencekorlátra, hogy lám, nemzetünk miként fajul. És főleg hova.

Vesszen a fitness, táplálkozzon egészségesen a dietetikus nővér! - csaptunk a hasunkra még a hűvös évszakok idején, és másik kezünkkel konyákig turkáltunk a szalonnachips-szes tálban, hogy aztán dupla adag tejfölös étolajjal öblítsük kiszáradt torkunkat, hogy végül a szobamérleg mérési tartománya fakó emlékké halványuljon. Most persze isszuk ennek a levét, öblös tócsákat hagyunk magunk után egy-egy izzasztóbb nyári napon, és kaparja lelkünket a gyanú, hogy a „badibilding” nem pusztán a korládan szénhidrát- és zsír-bevitelt jelenti. Már késő, képtelenség normális eszközökkel egykori adoniszi külsőnket visszaidézni, a testfaragás meg túlságosan költséges, marad a szent beletörődés. És hogy majd esedeg jövőre (most még röhögtök...). De nyilván nem, a tél a permanens tölte- kezés időszaka, mindegy mi a betevő, csak semmiképp ne egészséges, és a kalóriaszáma pedig ezres nagyságrendű legyen.

Tehát úgy van az, hogy a zárt szobákból az izzasztó kényszer a víz mellé üldöz, bár érezzük, hogy jót fognak rajtunk szórakozni a fiatal élsportolók. Merthogy amikor mi megyünk a strandra, egyeden túlsúlyos sem követi a példánkat. Valószínűleg otthon ücsörög hideg sörökkel a kezében és kilós földimogyorós vájd- linggal az ölében, és a rejtett ipari kamerák által közvetített árulkodó képsorokon rajtunk kacag, hogy a mogyoróhéj beleakad a metszőfogába. Kövérember tehát nuku, csupa dalia legény és leány, akik alig tudják visszanyelni az undor kiváltotta hányingerüket. Hogy ez mennyire így van, egy saját példa. Jelentős alakommal a helyi fürdőben a vizet csapkodtam - én azt hittem, ez a mellúszás -, amikor viháncoló sihederek összesúgtak a hátam mögött fodrozódó taréjokon: itt van a Lagzi Lajcsi! Éppenséggel örülhettem is volna, hogy egy népszerű előadó- művészhez hasonlítanak, csak hát a bennem lakó téves önkép és a hiúság mind a mai napig azt hiteti el velem, hogy én vagyok a Bredpit. Nagy pfon volt ez a sorstól, amit kihevernem képtelenség, és már gondoltam rá, hogy bevállalom Csemus dokit, de aztán arra gondoltam, hogy biztosan jól le „guruló hájboko- rozna”, innentől meg egyenes út vezet a kétszemélyes tejszínhabos csülökkel elkövetett öngyilkosságig.

Ma már csak hajnalban járok úszni - ez nem igaz, mert a korai kelésre fizikailag alkalmatlan vagyok -, vagy néptelen helyekre, szennyvíztározókhoz, duzzasztó gátak aljába, az északi sarkra (ugye érzik az erős túlzást). A közfürdőkben ruhástól jelenek meg, és a többiekre koncentrálok, előszeretettel vizslatom például a stranddivatot, a törülközőkkel álcázott hasi úszógumikat és a vietnámi papucsok széles választékát. Erről meg az jut eszembe - hogy rajtam röhögjünk, ne a máson -, hogy Édes Jó Anyám egyszer vásárolt nekem egy ilyen használatinak látszó tárgyat. Am, fájdalom, férfi nagyméretben csak rózsaszínű volt, hát milyen más is legyen, előre a vidám, önironikus férfi társadalomért, éljen a bujtatott homoszexualitás. Merthogy amint a jeles lábbelit felöltöttem, a közönség számára nem volt kérdéses többé nemi identitásom, hiába szívtam be a hasam, düllesz- tettem a mellemet, meg voltak győződve arról, ez pusztán álca, és jobb lesz, ha a tusolóban a jelenlétemben nem hajolgatnak a szappanért.

Minden esetre strandi pánikhelyzetben egyetlen megoldás marad a számomra, a bejárattól egyenest a medencéhez sietek, és hátat fordítva a tömegnek ijesztő sebességgel levetem ruháimat, és belecsobbanok a vízbe (aprop, láttak már élőben bálnát belevetődni a habokba?). Odabent úgy teszek, mintha nagyon jó volna, türelemmel kivárom a zárórát, és amikor már az úszómesterek is nyugovóra tértek, előkecmergek, időközben kinőtt úszóhártyáimmal elmorzsolom a szégyen könnycseppjeit.

Az vigasztal, testvérek, hogy mindössze már alig két hónap van a nyárból, azt meg lemerülök, és kibekkelem.

hogy peronjegyet kell váltani, s a vasúti őr szó nélkül engedi be a közönséget a peronra s lesi, mikor jön, hogy 20 fillér erejéig megvámolhassa. ” Eddig még feltételezhetjük a vasúti őr vétlenségét és az emberi faj bliccelésre hajlamos voltával magyarázhatjuk az esetet. De történt, hogy említett állomáson valaki elkérte a panaszkönyvet. „Ekkor a vasúti őr kijelentette, hogy nincs panaszkönyv s inkább visszaadta a jegyekért kifizetett pénzt. ” Talán épp ez esetből okulva manapság már a metró szerelvények minden ajtaján fel van tüntetve: az ellenőrök a metró egész területén kérhetik a jegyeket.

Doroggal kapcsolatban nem sok vidám hírt olvashatunk száz évvel ezelőtt. Az Esztergom és Vidéke most,

az ominózus dinamitos merényletek után, egy lopásról számol be. „Szénlopás. Doroghon e hó 3-án a csendőrön két széntolvajt akkor csípett el, midőn a vasút- társulat szenéből 4 zsák szenet akartak elemelni, kikkel a járásbíróság fog elbánni. ”

• GK