Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)

2004-09-25 / 191. szám

13 htdlapmagazin 2004. szeptember 25., szombat • HÍDLAP • „Mesél és mutat ” Beindult az ősz, és beindultak a kiállítások. Gondolom, nem vélet­len, hogy éppen ősszel, hiszen nyáron csak a legmagányosabbak kísé­rik figyelemmel a tárlatokat. És ez még semmi! Nem csak beindult a kiállításszezon, de az ország legjobb tárlatai időznek most Eszter­gom patinás falai között, különös tekintettel a Duna Múzeumra. Most itt vannak a fotósok. Haladjunk sorra. Belépés. Nem fog sokkolni - ez az első gon­dolatom. A kiállított fotók (1990- 2004) gondolatokat fognak bennem ébreszteni, nem szándékuk a felger­jesztés. A képek hangulata a húszas­harmincas évek „tűzzel-vassal eroti­kát - szabaduljatok fel a társadalmi korlátok alól!” jelszavát hirdetik, de a régiekhez képest feleannyi tűzzel és vassal. Nem érzem, hogy rossz lenne ez a fajta hozzáállás, egyéb­ként is; nem akar sokkolni, valamit mondani annál inkább. Mátrai István Festőparafrázisok 1- 2 képei az impresszionista George Seurat és a szürrealista Dali modorá­ban reprezentálják az akt fogalmát - roppant érdekes indítás, és nem ép­pen logikátlan-, gyönyörű felütés­ként indítja meg a tárlat zenéjét. Garami Richárd „kád”-ja követke­zik, benne már van valami ijesztő. S rögtön utána egy igazi meglepetés. A több nemzetközi és hazai díjjal kitün­tetett, minden tekintetben nemzetkö­zi Eifert János a Roncsolt alakokkal és a szerényen OP-ART tanulmány­nak keresztelt fotóival erősíti a me­zőnyt. Eifert egyébként mindig meg­lepetést okoz a szakmának és közön­ségnek egyaránt, általában azzal, hogy meglepően egyszerű, ugyanak­kor egyetemes eszközökkel mesél és mutat meg dolgokat, érzéseket. OP­ART tanulmányában egy női torzó a leengedett redőny árnyékcsíkjaiban dereng - s az árnyékvonalak hibátla­nul rajzolják meg a test áram vonalait. Ridovics András Tamomi 1-3, Var­gha Márk Péter Füst és Akt, Gyenes Zsolt Sára című képe mind ugyanaz­zal, de „háromféleképpen szépen” operál, - a külvilág és a test (mögött rejlő kérdés) kapcsolatával. Dr. Sár­közi Éva Személyes ügy és Berényi Gyula Álom című munkája a belső titkait kutatja, míg Harmatis Zsolt Akt és Detvay Jenő Nőág I-IV című képeik minden mellébeszélésük elle­nére egyszerűen és sokatmondóan szépek és izgalmasak. A tárlat Eifert követő másik nagy meglepetése Telek Balázs munkái. Telek művészi fejlődése mára beért, és egyéni hangja kikristályosodott. Bátran és hibátlanul megy bele kü­lönféle geometriai és perspektivikus játékokba (bővebben nem fejteném ki, meg kell nézni), s munkái akkor is messzemenően a legmodernebbek­nek számítanak, ha mind a megvilá­gítás, mind az okosan mesterkélt mű­termi beállítások a 19. század hetve­nes-nyolcvanas évek párizsi fotósza­lonjainak hangulatát idézik. S most jön e sorok írójának szemé­lyes kedvence, a nem túl nagy és nem éppen szem előtt lévő, de felfedezhe­tő Fenyves Máté: Womarinum című képe. A kép egy vízben lassan elsüly- lyedő lány utolsó levegővételét mu­tatja. Talán már nem is él... A test elillanó szépségét, a halál s a vesztes élet büszke harcát meséli a kép - a sötétbe vesző lány sötétbe vesző szépségét. - Gondolom, mindenki megtalálja magának a saját egyetlen képét, én is megtaláltam. Az utolsó szoba rejti még: Kondá- kor László White, és Kalmár Lajos POLA című munkáját -ijesztően öt­venes évek, ijesztően mai tartalom­mal. Mindkettő esetében nehezen megfogalmazhatóak a mondanivaló koordinátái, de kétségkívül ott van­nak - mindkét alak riadt és űzött pó­zai jelenkorunk menekülő emberét láttatják meztelenül. És persze nem hagyhatjuk ki Far­kas Antal Jama Egy ismeretlen Modigliani című képét. Nem csak azért, mert a kiállítás egyik legna­gyobb és legszembetűnőbb alkotása, hanem mert az egyik legjobb is. Köz­tudott, hogy Modigliani fájdalmasan gyönyörű képein az alak, (az alak szépsége) megtörik, szétreped, - mégis szebb, mint „újkorában”. Jama a „törést” egészen realista módon értelmezte, és modelljének bőrét és szépségét, mintha maga Modigliani aprózta volna fel. A lány hullára emlékeztető külsője önkénte­lenül eszembe juttatta Baudelaire A dög című szerelmes versét. És van még egy kis érdekesség, amit ne tessék figyelmen kívül hagy­ni. Az egyik terem ablakában egy végtelenül aranyos valami van kiállít­va - azért hívtam fel rá a figyelmét, | mert a kiállításra ellátogató ismerő­seim közül senki nem vette észre. Ami nem csoda: meg kell keresni! A tárlat egyetlen, nem negatív, in- ! kább elgondolkodtató momentuma­ként emelném ki, hogy a fotósok (nemzetközi szinten is) egyre inkább nem mernek vagy akarnak újítani. Leszámítva néhány valóban ötletes ! megoldást, az alkotók rendre vissza­nyúlnak elődeik megoldásához, és olyan fotográfus ikonok nyomdokain [ haladnak, mint Edward Weston, Jan Saudek, Gertrude Fehr, vagy Helmut Newton. Ez még önmagá­ban nem is lenne baj. A kérdés azon­ban változatlanul az, miért nem néz­nek előre. Félnek, és van mitől. Összegzés: Megdöbbentően erőteljes tárlat, - a magyar aktfotózás színe-java. • SLEEPY Gervai András: A tanúk Gondolták volna, hogy egy-egy, ma már klasszikusnak számító mo­zi vagy színdarab születésénél nem csak a rendezők, filmgyári igazga­tók, színészek, de a politikai bizton­ságért felelős mindenféle pártku­tyák is bábáskodtak? Persze, eddig világos. De hogy (ügynök) életek is veszélyben forogtak volna... Többet nem is szándékozom elárul­ni Gervai András már most klasszikus­nak számító könyvéből — nem szeret­ném lelőni azt a sok poént és érdekessé­get, amit ezek a lapok életre keltenek. Talán nem én vagyok az egyetlen, akit különösen érdekel bizonyos korok való­di zamata. Hogy fogalmazzam... A le­írások, visszaemlékezések, kisárgult filmkópiák mögött rejtőző valóság, aminek illata, íze, tapintása van - ez volt a mindennapok zamata. Annak, aki a kilencvenes években járt általános iskolába, nem sok fogalma lehet arról, milyen volt a hangulat, a „mindennap­ok zamata” teszemazt 1954-ben. Éppen ezért mindig hálás vagyok, ha olyan könyv kerül a kezembe, ami képes fel­oldani ezt a nagy, kódolt rejtélyt, amely vastagodó porrétegként lepi be az el­múlt időket. Első látásra-hallásra nem is gondoljuk, milyen izgalmas utazásra invitál minket Gervai András, amikor a fél évszázaddal ezelőtti mozi és film vi­lágának különös drámáját igyekszik be­mutatni. Kicsit sután hangzik, de he­lyénvalónak érzem; „különös dráma”. Dráma, mert egy ártatlan művészetet erőszakolnak meg a legfelsőbb körök napi politikai érdekekért, és különös, mert a megerőszakolt ártatlan művé­szet olykor szívesen hagyja magát... Különös drámája művészeknek, akik (sokszor pofátlan) bátorságukkal rend­re kivívják maguknak a párt haragját, mégsem tudnak megszabadulni tőlük, mert félő, hogy a nép kimenne az utcá­ra. Gervai könyve nem csak ezért jó. Bámulatos stilisztika és hasonlóképp bámulatos szerkesztés fogja kézen az olvasót, s nem ereszti egy pillanatra sem. Ezt kéretik komolyan venni; nem ajánlott kényelmetlen pózban, vagy le­fekvés előtt kézbe venni, mert nem va­lószínű, hogy letennénk. Hömpölyög, hajt bennünket a stílus, a szavak precíz egymáshoz való hozzáállása. A stílus, amely korántsem erőszakos; nem ha­tásvadász, nem akar elkábítani, csak el­csábítani, az igazsággal. Sikerül neki. Kegyeden erővel mutatja meg egy le­tűnt kor igazi arcát, illatokkal, ízekkel együtt. Mestermunka. • SZARKA Nálunk is történhetett Rovatunk olyan apró, színes történe­tek feldolgozásra vállalkozik, amelyek nagy valószínűséggel sokak számára is­merősek lehetnek, vagy legalábbis el tudják képzelni őket környezetükben is. E heti történetünk egy valamiben for­mabontó az előzőekhez képest, ezért az állandó rovatcímet kénytelen vagyok ezúttal - kivételesen — felülírni: Ez csak nálunk történhetett. Alkalmazkodva mostani mellék­letünk aktuális témájához, a Mária Valéria hídhoz és az ün­nepséghez, néhány emléket sze­retnék megosztani olvasóinkkal a híddal kapcsolatban az elmúlt huszonöt évből. Ezek többsége olyan pillanattöredék, amely va­lószínűleg sokunk emlékezeté­ben ott rejtőzik. Motorcsónakversenyek a „cson­ka” híd alatt. Napfényes, kissé szeles idő, családi vasárnap- dél­után, apukák fiaikkal a hídkorlá- ton tökmagozva csodálják a szá­guldó papucsokat. (...) Fáklyás menet a párkányi oldalon, ko­mor emberek mennek a hídra. A másik parton szintén fáklyák égnek, a csonka híd most össze­köt. „Ceaucescu drakula!”: mo­rajlik az egyik oldal, a másik ugyanígy válaszol. Rendszervál­tunk, „szimpátia-tüntetünk”: Romániában a végnapjait éli a diktátor rezsim. (,..)Legyek döngicsélnek a Híd presszó pi­ros-fehér kockás abroszain pan­gó sörös korsók fölött, az asztal­nál fiatal társaság ebédel. Siet­nek, el akarják érni a következő kompot, állva kortyolják be az utolsó nyeletnyi sört. Jókedvű- ek, egy sörözős szombati kirán­dulás után sietnek vissza Ma­gyarországra (...) Idősebb há­zaspár a csonka híd párkányi ol­dalát lezáró korlátjánál. A Bazi­likát nézik, szlovákul beszélget­nek. A tikkasztó nyári meleg és beszélgetés zsongását hangos ri­csaj töri meg: egy kisebb, fiatal társaság érkezik, a „vezér” fiú már veszi is le a pólóját, átka­paszkodik a korláton, és ugrik: a lányok sikítanak, az idős párocs­ka ijedten lesi a vizet. A srác felbukkan odalent, és már úszik is a part felé - nem először csi­nálja. Később többen is ugra­nak, néhányan leereszkednek a pillérre, és onnan vetik magukat a Dunába. A móka egészen ad­dig tart, amíg a kis motoros csó­nakon posztoló határőr el nem zavarja őket(...) Ködös, nyirkos, hideg este: egy sötét tömeg emelkedik ki a vízből: a pillér­nek csapódott uszály orra az, még így, holtában is fenyegetve a hidat és az itt élőket. (...) Illu­zionisták a hídon: performance- produkció: egy lézernyaláb ösz- szeköti a két csonkot (...) Ismét nyár van, hétfő délelőtt: ember­kígyó nyújtózkodik a komp ki­kötőtől egészen a buszpályaud­varig. Sokan órákig várnak arra, hogy felférjenek a kompra. A strand csak fél napig van nyitva, a fürdőzők kirándulnak, közben fejcsóválva nézik a két partról egymás felé ágaskodó romot. (...) Emberek gyülekeznek a fo­lyó két oldalán: a két csonk kö­zé egy hajó araszol, fontos em­berek nekünk oly fontos dolgot szentesítenek. (...) Hatalmas ví­zi daru, Clark Adám maga érke­zik, roppant vasmarkai között a történelem oly sokáig elveszett darabját tartja, majd a helyére illeszti. (...) Kongó, döndülő hang: söröshordó gördül a hí­don: új korszak kezdődik. • BK

Next

/
Thumbnails
Contents