Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-09-18 / 186. szám
12 HÍDLAP • 2004. szeptember 18., szombat magazin „ A Múzsák kedveltje ” Emlékezés Mucsi András művészettörténészre Szeptember elején a Keresztény Múzeum gobelin-termében került sor Mucsi András Emlékkönyvének bemutatására. Az egybegyűltek - egykori kollégák, barátok, ismerősök - emlékeztek Mucsi Andrásra születésének 75. valamint halálának tizedik évfordulója alkalmából. Mucsi András (1929-1994) Szentesen született, a gimnáziumot is itt végezte, majd a Szegedi Tudomány- egyetem latin-történelem szakán szerzett bölcsész diplomát 1949-ben. A művészettörténet-muzeológia szakot 1949-1952 között végezte az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Az egyetem befejezése után először a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumba került, ezután - húsz éven keresztül - egészen 1973-ig az Esztergomi Keresztény Múzeum művészettörténészeként tevékenykedett. Az itt eltöltött két évtized alatt rengeteget tett Esztergomért, a művészet lelkes támogatója és szószólója volt városunkban. A nagy tudású szakember, kiváló kiállítás-rendező, kedves és megértő kolléga és barát, nemcsak szakmai tudása vagy széleskörű műveltsége révén vívott ki elismerést és tiszteletet, de mint magánember, jó kedélye és humora miatt szintén közkedvelt alakja volt a város szellemi életének. Tudományos munkái a középkori egyetemes és magyar festészet valamint a kortárs festészet témakörében születtek, ezek közül kiemelkedik az a máig elévülhetetlen érdemeket felmutató katalógus, amit a Keresztény Múzeum állandó kiállítás-vezetőjeként írt. 1973-ban került Szentendrére a Ferenczy Múzeumba, ahol 1991-ig dolgozott. Kaposi Endre jóvoltából, - aki barátja és szellemi társa is volt Mucsi Andrásnak - látott napvilágot a most megjelent emlékkönyv. A kis kötetben esztergomi kollégák, barátok emlékeznek meg írásaikban az együtt töltött élményekben gazdag időkről. Mindegyik írás egy-egy kis emléktöredék, ezeket a mozaikdarabokat összerakva hű képet kapunk arról az emberről, aki „rajongásig szerette Esztergomot és igazán itt érezte otthon magát”. - Kaposi Endre szavaival élve. Szakemberként és barátként egyaránt mély nyomot hagyott az emberekben. „Szakemberként nem csupán elképesztő ténybeli tudás és memória jellemezte, hanem az a kivételes képesség is, hogy a művészet egész történetét egységben tudta szemlélni, és ezért otthonosan mozgott az ókori és középkori alkotások világában csakúgy, mint a kortárs művészetek útvesztőiben. (...) A jólnevelt kisfiúk mindig szolgálatkész hajlékonysága és a messzi célra törekvő elhivatott férfi szikár elszántsága ötvöződik személyében, ezért első látásra megbízható, tiszta ember benyomását keltette. Szerette és élvezte az életet, a finom ételeket, a jó sört, ám mélységes pesszimizmussal szemlélte a társadalom önpusztító tendenciáit, az értékekkel szembeni közönyt, az igénytelenséget”. A Keresztény Múzeum éppen azokban az években született újjá a II. világháború okozta pusztításából, amikor Mucsi András 1953-ban odakerült. Átépítették a múzeumot, a Prí- mási palota II. emeletét, hogy korszerű kiállítótermek és igényes, szakszerű raktárak létesülhessenek. „Lázas munka folyt fizikai és szellemi téren egyaránt.” - idézi fel ezt az időszakot Dr. Prokopp Mária művészettörténész. Nagy feladat hárult a fiatal kollégákra: a Szépművészeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből kellett újra leltározni a Keresztény Múzeum teljes anyagát. Mucsi András ekkor került személyes kapcsolatba ezzel a nemzetközi jelentőségű gyűjteménnyel, s annak minden egyes darabjával. A leltározás monoton, robotszerű munka, egy művészettörténész számára nem a legkedveltebb elfoglaltság, de „Mucsi András ezt a munkát is élvezettel végezte. Számára munka és hobby összefonódott és HIVATÁS volt a neve!”. Ez csak egy része volt annak a nagy munkának, ami egy új állandó kiállítás születését célozta megvalósítani. Mucsi András mindenben segédkezett a kiállítás főrendezőjének, a Szépművészeti Múzeum neves művészettörténészének, Katonáné Dr. Czobor Ágnesnek. „Bandit nagy lelkesedéssel töltötte el a feladat nagy- szerűsége: kiváló érzékkel határozta meg az egyes műalkotások helyét és egymásutánját a termekben. Tudta, hogy a mű élete vagy halála függ az elhelyezéstől! S ettől az ifjúkori nagy felfedezéstől kezdve jegyezte el magát a kiállítás-rendezéssel.” Érdeklődéssel figyelte a körülette és vele együtt dolgozó kollégák munkáját és mindig elismerően nyilatkozott róluk: „Érdekelte őt az én munkám, és értékelte is azt.” - mondta róla Varga Dezső restaurátorművész. „Szakmájában roppant igényes volt. Emlékszem több olyan esetre, hogy a kész kiállítást a megnyitó után néhány nappal újra kellett rendeznünk, mert az első változatot nem találta elég jónak. Soha nem volt erőszakos, de makacs volt és kitartó.”. „Művészettörténész, tanár és barát” - e szavakkal jellemezte Mucsi Andráshoz fűződő kapcsolatát Dr. Farkas Attila művészettörténészatya, aki szintén hosszú időt töltött Esztergomban. „Bandi tágas művészettörténeti tudása, hallatlanul kifinomult ízlése, áttekintő képessége a középkortól a kortárs-művészetig, ösztönzőleg hatott „másod-hivatásomra”. Úgyis mondhatnám: meghatározó lett. Mint tanár a „nebulónak”, nyitogatta a szememet, észre vetette velem a látvány mögöttit, a stiláris összefüggéseket és átalakította a látásmódomat. Képessé tett arra, hogy azonos értékeléssel szemléljem a hozzám közelebb álló régi- és a nekem „idegen” modern művészetet.” A kötetben Olajos Istvántól, Prunkl Jánostól, Rózsa Gábortól olvashatunk visszaemlékezéseket. Az emlékkönyv második felében - a nekrológok és halálát dokumentáló iratok után - Mucsi András írásait ismerhetjük meg, melyekben az esztergomi kortársakról, az általa megnyitott kiállításokról kaphatunk átfogó képet. Esztergom szellemi és kulturális életéért, művészetéért lángoló tettvágya példaértékű. Munkájának, szellemi nívójának hiánya ma is érezhető a városban, éppúgy mint Nagy Zoltáné, Dévényi Iváné vagy Martsa Alajosé. / Elet - Verebes után Onagy Zoltán írása MACIK Az egyik - tudományosan alá nem támasztott verzió szerint - Napkelte nélkül nincs Magyarország. Kormányválság követne kormányválságot, a parlamenti képviselők csoportosan mondanának le mandátumukról felismerve morális-mentális alámerülésüket. Oda lenne a magyar egyensúly, ezzel a térség egyensúlya is megbomlana, kisebb közép-európai csetepaték után kitörne a III. világháború a tradíciónak megfelelően. Mindez egyszerűbben: a Napkelte a tőkesúly. Ö tartja irányba Európát, ezáltal a világbékét. Ha pedig a Napkelte tőkesúly, Verebes István médiasztár, világhírű rendező, műsorvezető és színész, e súly tetemes részét egymaga adja. A másik elmélet szerint a világ néhány százezer évig remekül elboldogult a Napkelte nélkül (eszerint valódi csapás az igazi — kisbetűs - napkelte volna, amit más szóval virradatnak, vagy pirkadatnak nevez a magyar). A második elmélet azt állíja, a Világegyetem túlélne egy olyasféle megrázkódtatást, hogy pl. Verebes nem pillogna nyafogva szombat reggelente, két lihegés közt nem szuszogna bele a mikrofonba, ezzel együtt néhány százezer magyar a hálószobájában saját szuszogásától aludhatna tovább. A nyolcvanas évek közepétől ritkán próbálkoztam a változó Gyárfás-csapat kiiktatásával, nem lévén más alternatíva. A kereskedelmi televíziók infantilkái, üvöltöző dervisei és bulvártáncosai a csere lehetőségét se nyújtják. Ebből két lehetőség következik, ha a néző korán kelő, vagy nézi a Duna kifejezetten lassú folyású reggeli műsorát, vagy pedig marad a történelmileg kialakult alaphelyzet: az unásig ismert maní- rok, panelek, az ismert és eltéphe- tetlen pártkötődés. Mindazonáltal szerény véleményem szerint Verebes István exhibicionista médiasztár, színészfejedelem, a magyar színházrendezés oszlopa nélkül létezik élet Magyarországon. Gyárfás nem tudja, nem is tudhatja, mert súgói az előző változattal hülyítik. Ezen változat szerint él az országban egy nőnemű rajongói korosztály, aki Verebessel kel, Verebessel fekszik, inkább nem főznek, nem mennek boltba, nem mennek a telekre, csak hogy imádottjuk reggeli három óráját végigélvezhessék. Márpedig a nő, amikor nem kapja meg, amire vágyik, mert a férj valami másra kényszeríti, ott lehet égszakadás és földindulás, tudjuk. Na most, ha a rajongói kielégítetlenség meghaladja a kritikus tömeget, valóban bekövetkezhet a korábban emlegetett kormányválság, MSZP-válság. Bizonyítékkal természetesen itt se szolgálhatunk. A természettudomány az agresszív női érdekérvényesítés, valamint ennek társadalmi hatásmechanizmusa és vonatkozásai tételnél sajna leállt. Vagy nem publikálta. Ami - saját készletből - tény: van élet Verebes után szombat reggelente. Szimplán magyarra kell fordítanunk a Verebes-élmény és a néző közt feszülő antagonisztikus részelemeket, és máris felismerjük a szombatra, a valóságra természetesebben utaló jeleket. 1. Interjú közben nem nyaljuk körbe az alanyt. 2. Nem kérdezünk közhelyeket, nem engedjük, hogy az alany közhelyekkel válaszolgasson. 3. Nem jegyezzük meg kétmonda- tonként, hogy férfiak vagyunk, ha azok vagyunk, és ha ennek nyilvánvalóak a külső jelei. 4. Nem nőzzük le a nőt, ha nő. 5. Ha felkészületlenek vagyunk (elkeveredtek a szerkesztői jegyetek, utasítások, füles mikrofonunk bedöglött, nem jön utasítás, segedelem) befogjuk a szánkat, nem beszélünk ostobaságokat, megteszünk mindent annak érdekében, hogy ez ne derüljön ki. 6. Semmilyen körülmények közt nem viselkedünk úgy, mintha tőkesúly volnánk a világbéke csónakján, mert az ország visszhangzik a röhögéstől. Amint a hat pont közül hármat megtaláltunk, Verebesnek annyi. És akkor még ott a hétfő, a kétpéldányos változat: Verebes-interjú Verebes Istvánnal a legszebben virágzó, mindent túlélő torgyáni világlátásnak megfelelően. Na ez az, amit - lévén hétkezdet - kötelező elkerülni, ha szédültünkben nem akarunk nekimenni az előszoba és a konyha között csukva lévő üveges ajtónak. Verebes itt (is) egomán (ego-mann), de mert szabadjára engedi hozzáértését és megrázza ismeretelméleti jellegzetességeit (nem számít a ráció), rálát a történelmi folyamatokra („hány feleségem volt, mettől meddig”), megrajzolja a szegmentációs vonalat (eddig én, ti meg az agyalágyultak, fasiszták, „kommunisták). És indul a pénztárhoz. Amit szerencsének nevezhetünk, mert létét nem a futurológia környékén kell értelmeznünk. Ha nem keresne annyit amennyit, azt kellene hinnünk, elhivatott és ingyenes tőkesúly a világbéke csolnakján. így azt hisszük, jó haverja(i) van(nak).
