Hídlap, 2004, július-szeptember (2. évfolyam, 130-194. szám)
2004-07-24 / 147. szám
2004. július 24., szombat A HÍDLAP hétvégi kulturális melléklete 36. szám f • .. m % Diéta evészavar? A táplálkozási betegségekről őszintén (írásunk a 12. oldalon. • Kép: RPgamer) Kalendárium A tények pontos közlése terén nem jeleskedtek a száz évvel ezelőtti újságírók sem. Ezt kell megállapítanunk, hiszen a három korabeli lap, egyazon hírt három különböző verzióban ad közre. Egy dolgot azért biztosan tudunk: valaki meghalt a kovácspataki erdőben. Együtt írunk, nevetünk- Pesti Pisti rovata Séta és repülés A híres hármasmondás szerint - amelyből az agysejt-párló hőség miatt momentán csupán kettő jut eszünkbe, és a szállóige valamely tudójának telefonálni pedig a bevezetett híváskorlátozás okán nem lehetséges - az a rendes ember, aki a falra nem firkál, és a repülőt kővel nem dobálja. Mint egykori felhőjáró utas, hadd ne mondjam: Égenjáró Lukács, leszögezhetem, a kavicsok ritkán koccannak a fülke ablakán, koccan ugyanis az utas foga magától, szaporán és ütemesen. Tessék: A sétarepülés szó önmaga ellentmondás. Tudniillik vagy sétál az ember, vagy repül, a kettő kombinációja fizikailag lehetetlen, hacsak nem Supermannek születtünk, hogy előretolt jobb kezünket ökölbe szorítva körözzünk a Bánomi lakótelep vagy a párkányi toronyházak fölött, és kényelmesen szemlélődjünk, vajon melyik 90-60-90 arányszámú bajbajutott bögyibaba szorul. A segítségünkre. Mindennek dacára magam is megpróbálkoztam ezzel a lehetetlennel, mentségemre legyen mondva, éppen pánikhelyzet volt, és mint sajtómunkás rátekin- tést nyerhettem, milyen az, ha árvíz lepi szeretett szőkébb pátriánk édes búzaföldjeit, Duna-parti lakóingatlanait. A feladatom volt hát, hogy mintegy háromezer karakterben tudósítsam a világot a hősies küzdelemről, ám be kell valljam (így bátran és utólag), a hősies küzdelmet az életben maradásomért folytattam, és bár szívem szabadon maradt pitvara együtt dobbant a szenvedőkkel, vérkeringésem és nyomásom java részének a repülés adott elfoglaltságot. Kezdődött azzal, hogy a helyi reptéren még felszállás előtt megmutatták az előző héten szerencsétlenül járt kisgép roncsait, amelyen intő jelként és morbid figyelmeztetésként ott sötétlett az áldozatok vére. Ennek utána minden épeszű ember pánikszerűen futott volna messze, biztonságos távolba mindenféle felszállásra alkalmas sík tereptől. Engem azonban a kollégák ma- rasztottak, Pisti, ne legyél ennyire látványosan gyáva, pedig de, szeretek az lenni. Főleg, hogy egyik kedvenc teóriám, hogy a Jóistenke nem repülésre teremtette az emberiséget, akkor direkt adott volna szárnyakat, a magam részéről megvárom, míg a Star Trek című dokumentum-értékű sorozatban használatos transzporter általános bevezetésre kerül, amikor is a delikvens beáll a sugár alá, és — „hululu-hululu” hangok közepette - máris a célállomáson terem. Anélkül, hogy reptéri illetéket fizetett volna. Miután a légi köröket zömében csukott szemmel, sápadtan és több világvallás imáit mormolva és kombinálva töltöttem, kevésre emlékszem. Az operatőr halált megvető mutatványára igen, amikor félig kint lógott az egyfedelűből, miközben azon töprengtem, mit mondok majd az özvegyének és árváinak. Vagy arra, hogy az előttem lévő ülésből kilógó spárgában úgy kapaszkodtam, mintha valamit is számítana egy jelentősebb zuhanáskor, és persze lelki füleimmel már hallottam, hogy leáll a légcsavar, és a Discovery csatornáról jól ismert hanggal gépünk földbecsapódáshoz kezd. Mint utolsó jelentős élmény megmaradt az is, hogy a repülőnk sok tíz métereket esik egyszerre - amit a másik laikus kollégával őszinte halálkiáltással festettünk alá -, én azt hittem, zuhanunk, mint később kiderült, csupán leszálltunk. Aztán hosszasan csókolgattam a reptér betonját, köszönve Jóistenkének, hogy nem feledkezett meg rólam. A felhő közeli utazás kapcsán immár másodjára, mert amikor gyermekkoromban Édesanyámmal a bulgár tengerparton gondoltunk időzni, visszafelé, a Rodope-hegység fölött kis viharba keveredett TU-154-esünk, és én Ferihegyig szorítottam a karfát, vállalva akár a nem evés és a bevizelés ódiumát is. Pedig akkor Anyám - a ravasz - megnyugtatott, hogy telepedjünk a vészkijárat mellé, mert az jó lesz (biztonságos? - kérdeztem, biztonságos - jött a válasz). Az már csak a buszon jutott eszembe, hajamra kenhettem volna a vészkijáratot, ha baj van, a repülőgép nem mozi, ahonnan baj esetén csak úgy ki lehet sétálni. Ha zuhanunk, legfeljebb légszörfözhettünk volna a kijárat ajtaján, de amilyen béna vagyok deszkázásban - ez első gördeszkázásomnak a baleseti sebészet lett a vége, első windsurfözésémet pedig a balatonfüredi szabadstrand vendégei követték nem lankadó figyelemmel, amikor is kétórai küzdelem után sem sikerült birtokba vennem a furfangos sporteszközt (értsd: ráállnom) -, tótágast álltunk volna a bolgár hegység valamelyik kiálló csúcsába. Szóval, meggyőződéssel és mániákusan kerülöm a légi mutatványokat, s bár nem kívánok megfosztani senkit sem a repülés élményétől, én igyekszem abban a hiszemben tengetni napjaimat, miszerint lassan jársz, tovább élsz. „ Titokzatos eset a kovácspataki erdőben ” - szól az ' Esztergom július 24-i számában megjelent cikk címe. A lap a következő kippen adta közre az esetet: „Siránkozva érkezett meg 22-én délben egy bajtai földműves asszony a kovácspataki nyaraló telepre és reszketve az izgalomtól adta elő, bogy az erdő azon részén, amelyen a bajtai törvényhatósági út vezet végig, egy úri ember bullája fekszik az erdőben. A nyaralótelep alkalmazottai a bir vétele után azonnal a helyszínre siettek, ahol borzalmas látvány tárult szemük elé. A földön egy 25-30 évesnek látszó jól öltözött fiatalember feküdt átlőtt halántékkal. A sebből még csurgóit a piros vér, tehát nem régen történhetett a katasztrófa. A holttest mellett egy 9 milliméteres express revolver feküdt, amelynek hat tölténye közül egy hiányzott. A legnagyobb valószínűség szerint öngyilkosságot követett el. Gyanússá teszi az esetet azon körülmény, hogy a hulla ruhájának zsebében egy fillért se találtak, noha a pincér közvetlen a katasztrófa bekövetkezése előtt pénzt válltott a szerencsétlennek. ” Az Esztergomi Lapok „Egy kései vendég" című írásából már többet is megtudhatunk, bár a részletek nem mindenhol stimmelnek., Július hó 21-én egy halvány arczu, fiatalnak látszó, de ez élet viharaitól vagy talán a túlságos élvezetektől megtört gyenge testalkatú férfi szállt le a Kovácspatakra érkező budapesti délutáni személyvonatról. Feltűnés nélkül sétált be a telepre, járkált az erdőben, majd letelepedett a nyári vendéglő teraszán és sörözött. így töltötte az időt úgy tiz óráig. Ekkor szobát kért de minthogy a szálloda zsúfolva van, kérését nem teljesítették. Azután elsétált a holdas éjszakában. (...) Jobb halántékán hatalmas lőtt seb tátongott. Az aczél burkolatú 7 mm-es golyó a bal halántékon jött ki és rögtöni halált okozott. Az arcz teljesen el van torzitva és aludt vérrel eliszapolva. A halott zsebében talált papirszeletre ez volt Írva: Petrik Jenő építész Budapest. A revolverben 3 éles töltény és 1 üres patron feküdt. A hullán a fehérneműkben PJ. betűk voltak behimezve, tehát valószínű hogy tényleg Petrik Jenő volt az öngyilkos. ” - vonta le éles logikával a végkövetkeztetést a szerző, aki mellesleg a következő szignót biggyesztette a cikk alá: Rip. A homályos esetre megoldást az Esztergom és Vidékétől sem remélhetünk, ellenben még jobban összekeveredünk. „Öngyilkosság az Amor forrásnál. Petrik Jenő budapesti fiatal építőmester 22-én a kora reggeli órákban a Kovácspataki Ámor- forrás fölött a bajthai út mellett a gyöpön revolverrel jobb halántékon lőtte magát. Vergődő testét egy Bajtárói jövő asszony lelte meg először s jelentette a nyaraló telepen, de mire odasiettek, halva volt. Zsebében a lakcímét hagyta hátra, de semmi értesítést, mely sejtetné az öngyilkosság okát. ” Hát nem irigylem azt a személyt, akinek száz évvel ezelőtt kellett kibogozni az ügy részleteit. Jóformán a helyszínen, a néven és azon kívül, hogy a jobb halántékon hatolt be a golyó, semmi sem egyezik a tudósításokban. Egy lényeges kérdés azonban
