Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-04-10 / 72. szám
Art Köztünk élnek MAGAZiN- 6 04. 04. 10. örökségünk: Takarékpénztár Az 1844-ben alakult Esztergomi Takarékpénztár Rt. akkoriban mint az ország harmadik ilyen jellegű pénzintézete volt. A hazai hitelélet megteremtése tekintetében Fay András nagytekintélyű közgazdász buzgólkodott. A gazdasági élet terén feltűnt erősebb lendület hatására , Esztergomban is szükségét látták egy helyi takarékpénztár beindításának. Alapítása körül sokan fáradoztak. Frey Vilmos, Nitter Ferenc, Deiniger Ferenc kereskedők, Károly érsekuradalmi főpénztáros, Meszéna János az akkori Esztergom városi kapitány és Manyii György érsek-uradalmi mérnök. Az első alakuló közgyűlést 1844. december 12-én tartották, Hélya Imre királyi tanácsos vezetésével. Igazgatónak Nitter Ferencet és Deiniger Ferencet választották. Ekkor háromszáz darab ötven pengőforintos részvényt bocsátottak ki, melyeket százhatvanhárom részvényes rögtön le is foglalt. 1845 január 1-jén megkezdték az üzleti életet, és már a legelső évben a kereskedelmi hitelre alapított üzletek fejlesztésére, a váltóüzletekre fektették a fősúlyt. Az intézmény 1849-ben, a magyar papírpénz elértéktelenedése miatt igen válságos helyzeten ment át. Az akkori igazgatóságnak köszönhetően nem ingott meg, nem vált végzetessé ez a csődbejutással fenyegető időszak. A megszilárdulás és fellendülés korszaka 1855-től következett be. 1860-ban, Hild József tervei alapján felépült a Takarékpénztár Rt. új épülete. Az intézmény addigi működése alatt számtalan hasznos célra nyújtott támogatást. Hazafias, nemzeti, művelődési, vallásos, tanügyi és további jótékonyságra mintegy száznyolcvanezer koronát fordított. Ezenfelül az esztergomi kórház sebészeti pavilonjához ajándékképp negyvenezer korona költséggel járult hozzá. Az igen élénk társadalmi élet fenntartásában is nagy szerepet játszott, hisz a város legrégebbi társadalmi intézménye, a kaszinó, mely az 1850-es években alakult, a Takarékpénztár Rt. épületében kapott helyet. 1890-es évek végén a kaszinó átköltözött a pénzintézet által épített Lőrincz utcai bérházba, ahol modern komforttal rendezkedett be. A tagokból összeállt műkedvelő társulat részére, a Dunára néző nagyteremben egy állandó színpadot építettek. Felolvasásokat, ünnepélye^ két, színi előadásokat és különféle összejöveteleket rendeztek. A kaszinó irányzata társadalmi jellegű volt, a művelődés eszközeit terjesztette. Házon kívül is tevékenykedett, pl. a főgimnázium ifjúságának a magyar irodalom terén elért kiemelkedő tudásáért pályadíjakat adott. Az Esztergomi Takarékpénztár Rt. 1944 december 12-én ünnepelte százesztendős fennállását. A még megmaradt régi építészeti örökségeink közül, ez a város szívében található, nagyon szép, volt pénzügyi intézmény némán őrzi az emlékeket, hisz az akkor Esztergomi Takarék- pénztár Rt. már a múlté. Felvidékre, magyar! Egyetlen embert (nő, az eszemadta) ismerek, aki rászánja az időt, és „nézni”, nem „valami” okból járja a Felvidéket. Kirándul. Meg-megáll, letanyáz, a Vág völgyére rászán egy hetet, a várakra egy hónapot. Igaz, eltartja a férje, van ideje. Kiruccanhat, jut erő, idő. És még élvezi is. Ráadásul Felvidék a kedvenc célpontja. 0 az, akinek biztosan nem ajánlom ezt a szép kötetet. Készít magának ötöt. Pedig menni kellene, most, hogy lehet. Amíg lehet. Régen hamis az állítás, hogy a tévé a szobába hozza a világot. Szabó Barnabás felvidéki fotóalbuma éppen azt teszi bizonyossá, ki kell mozdulni. Oda kell menni. Megnézni, tapintani. A világ — különösen ilyen közeli, hazai - csak személyes élményként dekódolja belső jelrendszerét. A Magyar Könyvklub szokásához híven igényes nyomdai előállításban jelentetett meg egy fotóalbumot. Ahogyan a címe ígéri, Pozsonytól Kassáig vezet végig bennünket egy tempós felvidéki futáson. A fotós, Szabó Barnabás 1959-ben született. 1986 óta dolgozik fotóriporterként, napi termése az aktuális sajtófotó köré koncentrálódik. 1993-ban a Sajtófotó Kiállítás fődíját és Escher Károly-díjat nyert, 1994- ben Pulitzer-emlékdíjat. 2002-ben pedig André Kertész-ösztöndíjasként Párizsban dolgozhatott. A kötetben megjelentetett sorozat mindenben mást szolgál, mint a napilap . Albumát a táj és az épületek esztétikumát és formavilágát felvonultató képek alkotják. Tájak, mezők, épületek, városok, fák és vizek, állatok - ősszel. A kirándulás őszi, szomorkás, borongós fényben történik, ez is különlegessé teszi. Emberek csak elvétve. Rózsa Gyula szövegei jó érzékkel felbukkanva igazítanak útba a képfüzérek között, némiképp magazi- nossá téve az oldalakat. Az pontos információk ellenére a könyv nem útikalauz. Négy rész: 1. A Vágra felfűzve, 2. Királynék kincse, 3. Királyok záloga, 4. Az öt város földje. Körút. Városból ki a mezőre, mezőről be a faluba. faluból be a városba. Azután kezdődik újra. A légköri viszonyok az eltelt hónapokkal változnak. Egyvalami megmarad: a föntebb említett barnás-fátyolos beburkoló hangulat, a profi módon kitapogatott szögek, és a véletlen „riporteri” találatok üdítő keveréke. Bár A Felvidék nyilvánvalóan nem útikönyv, nem is ezzel az igénnyel készült, helyenként mégis jó lett volna kicsit többet megtudni a képeken bemutatott HZ A KO KAK Ni AB AS A FELVIDÉK Pozsonytól Kossóig helyekről. A tárgyilagos, száraz adatok is segíthetik a megismerést. De ez is csak azt jelenti, fel a túrabakancsot, fel Felvidékre, esetleg be a hátizsákba egy frissen kiadott Szlovákia-útikönyvet, egy Felvidék várait, és útra, magyar! „A Felvidék nem csak hegységek, medencék és völgyek csodálatos körszelete, a Közép-Dunától a Felső-Tiszáig ívelő hegy-vízrajzi csoda. A Felvidék több ezer esztendős történelem, amelyből ezer esztendő mindenképpen bennünket illet, bennünket, magyarokat és szlovákokat, továbbá németeket, ruszinokat, lengyeleket, sőt Csicsmány jogán állítólag még ide szóródott bolgárokat is. Közös a történelmünk, és ebből az ezer esztendőből kilenc- száznál több Magyarország - nem a magyarok: a történelmi Magyarország közös históriája. ” Megjegyzem, a kötet ajándéknak is kiváló darab az itthon maradók számára, árfekvését tekintve nem a szokásos tízezer. Fele sincs. - oz Szabó Barnabás: A Felvidék Magyar Könyvklub, Budapest, 2003 Szövegek: Rózsa Gyula 4290 Ft. ■ hmhhmhmmnhnnhnmmnnnmnnnmmmhmi A 604. avagy Esztergommal még az ördög is kivételezik Grecsó Krisztián írása E hazában annak jó, akit irigyelnek, ez nemzet-ka- rakterisztikai alaptétel, persze azzal a roppant érzékeny és közepesen gonosz kiegészítéssel, hogy akit irigyelni kell, mert neki jó, az gyanús. A vesztes-paradigma gyíkperspektívájából úgy tűnik, a siker kötényébe rejtett zsebeket varrtak a bölcsek és alázatosak. A rejtett zsebekben elkallódik a garas, a mi garasunk, a vesztesek garasa, vagy nem is a garas, nem tudom micsoda, minden, ami a sikerhez kell: egy csipetnyi ismertség, helyezkedés, evőkanálnyi csillogás. Mondanom sem kell: ha esztergominak lenni jó, akkor valami bűzlik Esztergomban. Nekünk, nemesztergomiaknak nem jó, és vidékről nézve az esztergomiaknak meg jó, elnézést kérek, kedves esztergomiak, de ez így nem igazságos. Irigy vagyok, a gyomrom alatt érzem, hogy szorít, és ezt nem fenyegetésből írom, de a vidékiek őszinte elfogulatlanságával... Pinke István főbíró 1848. március 18-án (pontosan 128 évvel és két hónappal a születésem előtt) nem csak az érseki város, de a szomszéd falvak nevében is szólott Esztergomban. Vajon mi lett volna, ha a nemzetőrség megszervezése helyett elővezet egy irigységi axiómát, majd közli a döbbent esztergomi polgársággal, el kell foglalni az elfoglalhatatlan Komárom várát. A jólelkű polgárság egy része bizonyára azon háborgott volna, hogy neki nem is jó, és nem elég, hogy nem jó, még irigylik is, és a magyar ember sok mindent rühell, de az irigységet azt nagyon. A másik fele pedig azon mérgelődött volna, hogy Komárom vára bevehetetlen, és ha jövőbe látna, érvelhetne akár azzal, hogy az osztrákoknak se sikerül majd. De nem lát a jövőbe. Besze János esztergomi őrnagy vezetésével az esztergomi nemzetőrök augusztus 11-én estére kardcsapás nélkül elfoglalják az elfoglalhatatlan komáromi várat. No, tessék, ezek után mondja valaki, hogy az esztergomiak nem puncsosak. Királyi város, érseki város, világraszóló könyvtár, Kis-Duna, székesegyház, amiben Liszt Ferenc vezényelte az Esztergomi miséjét a megnyitó alkalmával. Persze. Ne tessék megharagudni, de Kazincbarcikának mi jut? Kerti mozi, ifjúsági fesztivál? Az esztergomiak meg csata nélkül győznek. Egyetlen szerencsétlenség történt akkoriban Esztergom városában, de az is csak úgy, hogy akkoriban inkább szerencsének tekintették. 1849-ben Esztergomban ápolták a dicsőséges tavaszi hadjárat sebesültjeit. Sok a munka, nem győzik a nők a tépést csinálni. Bauer Armin matematika-fizika szakos tanárember is ott van az ápolók között, öreg már a csatára, és bírja is a lelke a halált. 603 sebesült magyar honvéd halt már meg az esztergomi, korházzá alakított kanonoki palotában. Úgy látszik, sose lesz vége. Pedig már csak egy lélek van hátra, a krónikák úgy jegyzik föl, 604 magyar és 175 osztrák katona van Esztergom hősi temetőjében eltemetve. Bauer Armin dülöngél a fáradtságtól mire hazaér, a Kis-Duna mellett lakik, behozza a víz illatát a szél. Bauer Armin valójában nem szántszándékkal itta meg a bormérget, bár több helyi krónika is ezt állítja. Tényleg nem tudta, mi az, csak leballagott a pincéjébe, jófajta borai és pálinkái közé, és az oportós hordó mellől fölemelt egy üvegcsét. Gyanús lehetett volna neki, hogy fehér, de fáradt volt már, egész nap nézte a halált. Nem gondolkodott rajta, csak megitta, jóízűen, azt mondta később, finom volt, jólesett neki, még ha egy kicsit kénes is volt az alja. Aztán kis ideig tett-vett még ott a pincében, topor- gott, járkált, kidobott néhány papírost, összesöpörte az előző nap széjjelment forgácsot, majd fölballagott, és lepihent aludni. Reggel mielőtt asztalhoz ült volna, eszébe jutott, hogy hamar fertőtleníteni kéne az egyik hordót, a nagyot, amelyik mindjárt a lépcsőnél van balra, és megkérdezte az asszonyt, hol van a borméreg. Ekkora már hétnyolc óra is eltelt. Semmi mást nem kérdezett, csak ezt, amit már annyiszor, hogy hol van a borméreg. Az asszony, Bauer Árminné mégis halálra vált arccal felelt, mert az esztergomi asz- szonyokban is működik az az ösztön, ami a kutyákban, hogy kiszagolják, ha jóvátehetetlen baj van. Hát az oportós hordó mellett, mondta, és kis híján sírva fakadt. Pedig Bauer Ármin arca mozdulatlan maradt, leballagott a pincébe megint, és fölhozta az üres üveget.- Ez volt az? - kérdezte. Az asszony szívből zokogott. Bauer Ármin az ünneplő ruháját húzta magára, aztán urasan, ünneplő ruhában elhajtott az orvoshoz, a kórházzá alakított kanonoki palotába. A doktor meg csak bámult, bután, kétségbeesve.- Hány órája volt ez, tanár úr? - kérdezte.- Szűk nyolc. - felelte Bauer Ármin, - Szűk nyolcacska. A doktor a nővérre nézett, aki már hajtogatta szét a lepedőt a tanár úr kórházi ágyára. Hagyja abba a pakolást, parancsolt rá az orvos. Nem érti, azt mondtam, fejezze be! No, de a tanár úr, hebegett a nővér. Tényleg nem érti, mit mondtam, üvöltött föl az orvos, tegye már le azt a lepedőt! Menjen haza, tanár úr, mondta aztán halkan. Menjen haza, barátom, beszélgessen, járjon a szája. Mindent mondjon el, amit úgy érez, hogy lassan már penészes, annyira ki kellene, hogy jöjjön. És ha megenged egy tanácsot, béküljön ki a lányával, Esztikével, bocsásson meg neki. Mondja el, hogy szereti, tanár úr. A maga sorsát a szívén viseli a Jóisten. Maga egy kiválasztott. Magának csurrant még egy kis idő. Menjen szépen, igyekezzék, mert néhány óra múlva, tanár úr, áldja meg az Isten, maga..., na ne toporogjon már, mert maga biztosan meg fog halni... így volt. Azóta mondják, hogy az esztergomiakkal még az ördög is kivételezik, elbúcsúzhatnak a halál előtt. Fene tudja, ha igen, ha nem, én irigykedem. Lassan, erősen. Bauer Ármint, saját kérésére, a hősi halottak közé temették. 0 lett a 604. Grecsó Krisztián: 1976-ban szüleied a Csong- rád megyei Szegváron. Képzi magát tanítónak Békéscsabán, majd a József Attila Tudomány- egyetemen tanul, mindeközben már publikál folyóiratokban, megjelennek kötetei. Előbb két verseskönyv: a Vízjelek a honvágyról (Tevan, 1996.}, és az Angyalkacsinálás (JAK-füzetek, 1999), majd egy prózakötet az országos botrányt kavart Pletykaanyu (Jelenkor, 2001). Létezik egy sehol föl nem lelhető, bibliofil, japánkötéses verseskönyve is, a Caspar Hauser (Körös könyvtár, 2001.), de abból csak a barátoknak jutott. A Délmagyarország tárcaírója, a Bárka szerkesztője. Legjobban a babgulyást, meg a pacalpörköltet szereti, legkevésbé a nyelvtörténetet, három lányát az elkövetkezendő tíz évre várja, mivel még nem született meg belőlük egy sem.
