Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)

2004-06-26 / 127. szám

KALEIDOSZKÓP 2004. június 26., szombat • HÍDLAP 93 költő köny ve Impozáns. Jó kézbe venni. A szép­ségén túl talán nevezhetem fontos­nak is. Illetve, a fontosság relatív: mekkora jelentőséget lehet a költé­szetnek tulajdonítani? A Költők könyve nemcsak szöveggyűjtemény, hanem leképez egy helyzetet, a je­lenkor költészetének egyfajta repre­zentációját adja szerkesztett formá­ban, ám többféle szempont vezérel­hette a szerkesztőt, melyeknek egy­szerre kívánt megfelelni. Fontos, hogy legyenek olyan köny­vek, amelyekben a kortárs költészet színe-java megmutatkozik, a versek mellett fényképet, kis esszét is ka­punk, így nyitva utat az érdeklődők előtt. El ma 90 fontos költő magyar nyelvterületen? Aligha. Túl nagy szám ahhoz, hogy igaz legyen. Bár költőkből mindig jól álltunk. Nem azt mondom, hogy vannak fontos és nem fontos költők, nem életművek­ről beszélek, mert ha egy teljes, fél szekrényt betöltő verstermésből há­rom fennmarad ezer évig, vagy akár­csak háromszázig, az már maga a csoda, az örökkévalóság. A kötet szerkesztői előszavából kiderült, a válogatás szubjektív. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy van egy létező, objektív mérce a „leg­jobb” mondjuk 30 költőre (a kánon pár éve volt divatos vitatéma), amely számot kilencvenre az illen­dőség, a szimpátia, és az érdek kényszere egészítette ki (gondolom én.) Nem szükséges gondolkodnom, mivel a szerkesztési elv szubjektív. De az is kérdéses, hogy egy nyolc éve halott költő, legyen akár még a kedvenc költőm is, nem kerülhet bele egy 2003-as kortárs antológiá­ba, bármilyen fájdalmas kimonda­ni. Azt is furcsálltám, miképp lehet­séges, hogy olyan nevekkel találkoz­tam, amelyekről még sohasem hal­lottam, erdélyiek, de olyan erdélyi­ek is vannak, akiket meg én hiányo­lok. A szerkesztési elv szubjektív. Jó, abba is beletörődtem, hogy tu­catnyi éve vagyok rendszeres vers­Kőitől könyve olvasó, még nem látom át az egé­szet. Viszont az a kérdés sem tehe­tő fel, hogy, mondjuk, miért nem szerepel Bari Károly a Költők könyvében, és Borbély Szilárd mi­ért csak esszéíró, hiszen úgyis tu­dom a választ. A Költők könyvének több az eré­nye, mint a hibája. Szépsége a míves- ségéből és a szubjektivitásából követ­kezik, felvállalta Kőrössi P, hogy szá­mára kilencvenhárom költő létezik. Az antológia egyik erénye, hogy nemcsak vers található benne, hanem önéletrajz, miniesszé és egy-egy fénykép az alkotókról. A legtöbb fényképet Peti Péter ké­szítette. Némelyik portré kiugróan jól sikerült, már-már szociofotó, ott van például Határ Győző kortalan sugárzó figurája, vagy Karafiáth Or­solya vesébelátó boszorkányszeme, Tandori Dezső sapkás tétovasága és Lator László szinte nemtelen emberi tekintete. Azokról a költőkről készült portrékat tudom igazán megítélni, akiket személyesen is ismerek, ücsö­rögtem már a társaságukban egy asz­talnál, néztem már az arcukba, többet sikerült Petinek hitelesen lefényké­pezni, elkapni egy-egy olyan pillana­tot, amilyent az objektívmentes pilla­natokban is produkálnak. Zalán Ti­bor borzasán mosolyog, Vörös István kisfiúsán teszi ugyanezt, egyszerre nyugodt, de mintha feszengene is, Térey János komoly pózt keres, a szemén látszik, kissé terhes neki ez az egész, Bertók László meg majd meg­szólal, láthatóan gondolkodik. Renge­teget tudnék írni a képekről, de talán illő megemlítenem a számomra leg- harmonikusabbat, ez Szabó T Anná­ról készült, róla elhiszem, hogy mo­solyog. Ami viszont zavar a Költők könyvében közzétett arcképek fürké- szésében az az, hogy túlságosan ap­rócskák, ráadásul a digitális technika nyújtotta képmanipulálási lehetőség több esetben inkább rontott a fotó minőségén, modoros, ahogy elhalvá­nyul a portré széle, elmaszatolja a részleteket az effektezés. Jó ötlet a miniesszé, de visszás ér­zést kelt bennem az a mód, hogy én írok a te versedről, te írsz az én ver­semről, ez is előfordul, talán lehet magyarázni a „szakma” családias mi­voltával. De magam sem értem, mi­ért a negatív benyomásom vetem előre, mintsem a dolog értékét, hi­szen briliáns kis esszéket is kapunk: Alexa Károly, Balassa Péter, Ester­házy Péter, Földényi E László, Gács Anna, Halasi Zoltán, Károlyi Csaba, Margócsy István, Mészáros Sándor, Nádas Péter, Réz Pál, Szilasi Zoltán, Takáts József, Závada Pál... Csak né­hány esszéíró a hetven valahányból. A Költők könyve laza szerkesztésű, ez megmutatkozik abban is, hogy né­melyik önéletrajz cirka egy-két sóhaj- tásnyi, mások pedig több mint egy ol­dalon terpeszkednek. A konfliktuske­rülés elve működött a kétezer karakte­res miniesszéknél is, hiszen nem mindegyik kétezer karakteres. De néz­zük a szerkesztő azon kérését, hogy öt- ven-hatvan soros versek érkezzenek. Nem minden költő tud számolni. Ahogy a legfontosabb művek jegyzé­két kérni is naivság, hiszen a költők nagyja „az önimádat büszke heverő- jén” minden művét fontosnak érzi. Talán nem derült ki abból, amit ír­tam: ez egy jó könyv, látszik a renge­teg munka, az alázat, a szándék. • NS í Onagy Zoltán írásai N A Pl BULVÁR Két hét után tű általi halál Folytatás az 1. oldalról Szerintem vagyunk ennyien, akik­nek nem jelentene terhet egyetlen egy­szer kifizetni ezt a pénzt. Az anyagiak mellett sok felajánlás érkezett, kaptunk a telepet majdan körülvevő betonkerí­tést, valamint többen munkaerejükkel szándékoznak segíteni.- Jelenleg kik a lakói a sintértelepnek?-Öt kutyus várakozik igen rossz körülmények között gazdájára. Egy kuvasz keverék, akinek az volt a bűne, hogy sok lyukat ásott a kertben. Egy puli, egy szürke keverék, egy kölyök­kutya és egy németjuhász-dober- mann keverék, akit azért adott le sze­rető gazdája, mert nagyon ugatós volt. A láncon kikötve. Nekik nagyon gyors segítség kellene, hiszen a két hét tü­relmi idejük lejárt, naponta járunk ki hozzájuk, etetjük őket és könyörgünk, még ne altassák el őket, még várjanak. Csodálom ezeket a teremtményeket, ahogyan az emberhez kötődnek túl azon, ahogy néha bánnak velük. Még egy szegény ember, vagy egy csavar­gó lélek kutyája is olyan áhítattal vi­seltetik gazdája iránt, pedig élelmet nem igen kap, mégis kitartó türelem­mel várja, mikor jelenik meg az isme­rős arc a kocsmaajtóban.- Hány kutyának találtak gazdát áp­rilis óta?- Az összes nehézségeink ellenére körülbelül 20 állatot tudtunk elhe­Bruni lyezni az internet segítségével. Sokan talán nem is tudják, hogy egy men- helyről kiszabadított kutya mekkora hálával és odaadással fordul örökbe­fogadója felé. Ez leírhatatlan, a „nor­mál” keretek között vásárolt, vagy kapott kutya aligha bír ilyen tulaj­donsággal. Ök még szerencsére nem érezték, mi különbség van a szabad­ság és a tehetetlen, szűkre szabott fogság íze között. További fejlemény, hogy' fiatalok segítségével elkészült internetes honlapunk, ami újabb hat­hatós segítség a szeretet nélkül ma­radt kutyák részére. Ha valami bulvár... Ha valami megfelel az összes létező és felte­hető bulvár-kritériumnak, a Teréz anyu ma­ga a bulvár. Szingliregénynek nevezik ugyan, de ne tévesszen meg senki, ez a bul­vár leánykori neve. Amikor azt mondják, bestseller, ő a bulvár fitestvére. Teréz anyu (Rácz Zsuzsa) telefutotta a maga és a kiadó zsebét, és most tesz egy új kört, hogy lekaszálja a bulvármentalitású mozi­járókat is. Ugyanis a következő lépés nem le­hetett más, minthogy film készül a siker­könyvből. A filmes gondokból nem maradhat ki persze a Teréz anyu, bármennyire is kéz­nél a segítőkész jóindulat. A forgatás tavaly novemberben leállt. A stáb a téli jeleneteket rögzítette, de a főszereplő, Hámori Gabriella súlyos sérü­lést szenvedett. A forgatást májusban újrakezdték volna, ha a Sorstalanság pénzügyi cirkuszai miatt nem késik ott is minden. Ugyanaz mindkét film oparatőre: Pados Gyula. Hámori Gabriella mellett további főbb szerepek­ben: Ónodi Eszter, Schell Judit, Major Melinda látható, de szerepel a filmben a kritikusok szerint 2004 legjobb filmszínésze, Csányi Sándor, va­lamint az év legjobb filmes karakterszínésze, Nagy Ervin és László Zsolt, a Nemzeti Színház művésze is. Válogatott csapat. Olyan nagy színészek is föltűnnek kisebb szerepben, mint Csomós Mari, Haumann Péter.- Mikortól lesz a menhely fogadóképes?- A szerződés aláírása után ez csakis az adományok beérkezésétől függ. Várjuk, hogy az emberek bein­duljanak és segítsenek. Magyaror­szágon jelenleg 1,5 miliő kutya kóbo­rol, keresi kukákban mindennapi be­tevőjét, szállását elhagyott helyeken. A mai világban a hentesek sem dob­nak egy-egy falat kolbászt az üzlet előtt szédelgő kócos éhezőknek. Kell, hogy segítsünk. (Az alapítvány elérhetősége: 06- 301408 0788, bogancsotthon.fw.hu) • Lörincz Zsuzsa N K U A világ egyik csodája Holnap lenne 123 éves a világ egyik csodája, egy amerikai írónő. Mint tudjuk, Amerika a csodák hazája. De nem csak, hogy írónő, ami maga csúcstel­jesítmény egy vak, süket és néma embertől, de közíró és közéleti személyiség. Próbáljuk meg elképzelni Magyarországon, nem ma, de akár ma is, - mondjuk hatvan évvel ezelőtt, hogy egy többszörösen hátrányos helyzetű nő (NŐ!) közéleti ember legyen, megjelenjen a nyilvánosság előtt. Előadjon. Az európai gya­korlat szerint, ha valaki ilyen eszement ötlettel állt volna elő, hogy iskola (főiskola!), egyetlen percre ki nem engedik a rácsos ágyból. De Amerikában ez is. Még ez is. Egészségesen látja meg a napvilágot, aztán valami kideríthetetlen betegség miatt megvakul, megsüketül. Hatévesen talál rá egy tanárnő, név szerint Anne Sullivan (aki, ha nem értettem félre, Helen Keller tanításával lerakta a si­ketnéma oktatás alapjait) A gyermeket jeleléssel tanította meg beszélni, cso­dák csodája. Beszéd olyan lehetett persze, mint a siketnémáké, ijesztő és borzasztó. Képzeljük csak el, szívre a kezet (ne hazudj, Olvasó!), a tikkelőt, a hebegőt, a féllábút, a kancsalt és egyebeket is nehezen viseljük. Nehe­zen, mert nehezen. Az egészséges ember ösztönös irtózása és félelme min­dentől, ami nem kerek. így van ez, de könnyebb eltagadni. Amerikában az egész személyiség az ország szellemének megfelelően teljesít, nem számít különlegességnek, harcos, aki nem adja fel, nem dől el. Mielőtt teljesen le­lassulna, ráerősít, mint maga a nagy és gyönyörű Amerika. Akinek módja van rá, kötelességének érzi, hogy segítsen. Melléálljon. Nálunk - Közép- Európa - bevett szokás, aki elesik, rálépünk a fejére, aki bedől, rúgunk raj­ta egyet. Nem biztos, hogy az állítás minden helyzetben kompatibilis, de ha csak az elmélet szintjén igaz, ahol a gyenge kap még egy esélyt, nem mészárolják le azonnal spártai módon, nem repül lefelé azonnal a Taigetosról, Amerika másolhatatlan és legyőzhetetlen. 1900-ban nyilvános, rendes főiskolára iratkozik be. Kitüntetéssel végez. 1900 környékén egymillió magyar (hivatalosan 740 ezer) vándorol ki a Mo­narchiából az Újvilágba; megszületik a mezőgazdasági munkavállalók úgy­nevezett „rabszolgatörvénye” az aratósztrájkok ellen; épül az Országház; katonáéknál törvényileg enyhítik a gúzsba kötést és a kurtavasat. Ezek tör­ténnek mifelénk az 1900. év közelében. Amerikában pedig, amit ott fent, most pedig folyt.: Helen Keller megtanul gépelni. Teccel követni, Olvasó? Egy süketnéma, vak nő megtanul gépelni. Egyedül, segítség nélkül írja könyveit, leveleit. Már ez a „segítség” is különös. Nem beszél (csak úgy, ahogyan, alig érthetően). Ki gépel addig? Nem lát. Nem hall. Nem látja a „tájat”, nem olvas újságot. Nem hallja a madarakat, a „rádiót”, a „televízi­ót”, nem hallja barátnői fecsegését, nem hallja a buszon az embereket, nem hallja a reggel és az este közti különbséget. Mit ír? Ez az. Mit ír? Mennyire ingerszűk egy a maga sötétségébe csukott világ, ahová a hang se szűrődik be? És ha annyira, amennyire elképzelhető, ho­gyan differenciál? Honnan tudja meg, mi fontos, mi lényegtelen? De ez talán még megy is. De honnan az erő? Az íráshoz erő kell, adrenalin, cél, ami nem mosódik el a messzi ködökben sohasem. Mivel látja mindezt? 1923-tól bekapcsolódik az Amerikai Vakok Szövetsége munkájába. Élete során beutazza az öt kontinenst, előadásokat tart, agitál. (Hogyan?) Foly­tonosan anyagi gondokkal küszködik, egy ideig arra kényszerül, hogy vari­etében lépjen fel. (Énekel? Táncol? Fejszámol? Ez is Amerika.) Később A. Carnegie támogatja. A hírhedt-híres színház-előadóterem alapítója. Legeza Ilona szerint sorsát szinte kezdettől fogva élénk közérdeklődés kí­séri, optimista írásait, amelyhez saját élete a fedezetet, széles körben ol­vassák. Kora kiemelkedő személyiségei fogadják barátságukba, különböző egyetemek díszdoktora. Mark Twain azt mondja, „a 19. század két legérdeke­sebb egyénisége Napóleon és Helen Keller voltak". Legyen igaza. Én eddig egy betűt nem olvastam tőle. De nem marad így sokáig.

Next

/
Thumbnails
Contents