Hídlap, 2004. április-június (2. évfolyam, 65-129. szám)
2004-05-29 / 107. szám
HÍDLAP • 2004. május 29., szombat- hídlapmagazin A tájfestészet nagy öregje Magafaragta szűk lépcsőkön kapaszkodunk fel Lábik János tetőtéri műtermébe. A hetedik ikszen túl lévő párkányi festőművész korát meghazudtoló fürgeséggel mutatja az utat. A műteremben csodálattal vegyes alázat kerít hatalmába. Egészen más itt a világ, mint odakünn. A tetőtéri ablakokon át beszűrődő tört fény is növeli a hely varázsát. Körülöttem vásznak, ecsetek, állványok, képkeretek és a falakon a termékeny művész sok-sok alkotása. Etelka asszony a művész felesége már hozzászokott a gyakori látogatókhoz és teával kínál, amíg János a pályájáról mesél.- Édesapám szobafestő-mázoló volt, de szabadidejében festegetett. Én, aki ott tébláboltam körülötte, csodáltam, amikor a vászon megtelt élettel és kirajzolódtak a figurák. 'Először nem is tehetséget, inkább kedvet éreztem a festéshez. Sajnos esztergomi továbbtanulásom lehetősége a Mária Valéria híd felrobbantásával szertefoszlott. Úgy határoztam, apám mesterségét viszem tovább és festőinasnak álltam. Ekkor még nem is gondoltam arra, hogy netán képeket fessek, bár már sorkatonai éveim alatt felfigyeltek művészi hajlamaimra, és besoroltak az önképzőkörbe. Itt volt életem első kiállítása is.- Melyik volt az a pillanat, amikor dekoratőrből festővé vált, - saját maga számára?- Az igazi művészi kibontakozásra egészen 1980-ig várni kellett, de akkor sikerült Dunaszerdahelyen bemutatkoznom egy önálló kiállítással. Innentől kezdve lassan bekerültem a művésztársadalom vérkeringésébe. Alkotótáborokban vettem részt, kiállításokra kaptam meghívást, egyre több oklevelet, díjat és elismerést kaptam.- A párkányi alkotókor létrehozásánál is bábáskodott.- Szervezőkészségnek sosem voltam híján, ezért gondoltam arra, Párkányban is össze lehetne fogni az alkotókat. Hét kollégával együtt 1980- ban megszerveztük a Párkányi Képzőművész kört, melynek én lettem az elnöke és vagyok mind a mai napig. Galéria létrehozásának ötlete is felmerült, ezért négy éven keresztül gyűjtöttem a barátoktól és ismerősöktől a képeket, hogy megteremtsem a galéria képanyagát. Végül a várostól helyiséget is kaptunk e célra, és mi művészek segítkeztünk a helyiség rendbetételénél. Jelenleg a művészeti körnek 23 aktív tagja van. Célunk, az alkotók összefogása és közös kiállítások szervezése. Most a jövő hónap közepén kezdődő első alkotótáborunkat szervezem Helembán, gyönyörű környezetben, nagy elődünk, Bánsági Vince festőművész lakhelyén.- Ennyi szervezőmunka mellett marad idő az alkotásra is?- Főleg az alkotótáborokban vagyok nagyon produktív, de azért itthon is gyakran kezembe veszem az ecsetet. Az én világom a táj, ezért aztán képes vagyok órákig bolyongani, amíg rátalálok a hangulatomnak megfelelő tájrészletre. Ha esik, ha fúj, majdnem mindig a természetben dolgozom, műteremben már csak a simításokat végzem. Télen is a helyszínen festek. Emlékszem, pár éve fogcsikorgató hidegben festettünk a barátommal a garamkövesdi híd alatt. Le is kiabáltak a hídról: „hogyha maguk normálisak, megesszük a sapkánkat.” A képre felvitt festék itthon a melegben kiengedett, kicsit elmosódott, s mondhatom ez lett az egyik legjobb képem. — Minden képét befejezi, vagy ha máshoz van kedve, abba vág bele? — Ez a kép, itt a hátam mögött még az építés alatt lévő hidat ábrázolná, de készítése közben baleset ért - eltörtem a lábam - és azóta sem kaptam kedvet a befejezéséhez. — Ahogy így a műteremben szertenézek, szinte minden második képen folyóvizek, tavak, csendes holtágak...-Igen, a vizek szerelmese vagyok. Nagyapám halász volt, s gyakran kivitt magával a vizek partjára. Ez az élmény annyira belém ivódott, hogy művészetem meghatározó elemévé vált. Megörökítem a vízparti táj évszakonkénti változásait, a felhők tükröződését a sima vízfelületen, vagy a napsugarak táncát a lágy hullámokon. Amíg beszélgetünk, megérkezik Vércse Miklós, a művész barátja, hogy- a másnapi programot megbeszéljék. János Miklós két mesekönyvét is illusztrálta. „A nap leánya” és a „Mióta van eszük az állatoknak” című mesekönyvek rövid meséi, egészoldalas képi ábrázolásai kedveltté teszik ezeket a könyveket a gyerekek körében. Elbúcsúzom a két baráttól, de a konyhában a mosolygós Etelka asz- szony még elmondja, férje mindig kikéri az ő és gyermekei véleményét. Új képeit nekik mutatja meg először, megbeszélik, milyen alkotásokat vigyen magával az egyes kiállításokra, kinek melyik művét ajándékozza. Távozóban azon töprengek, valószínűleg ez a családi harmónia segítette az ebben az évben nívódíjra pályázó művészt gazdag életműve megalkotásában, és segíti tovább is. • Bokor KlAra Beszélgetés az angyallal- könyv az autista gyerekekért Olyan, mintha fejbe vágnának jó erősen. Amondó vagyok, hogy ha valaki „amúgy is kivan”, ez a könyv megadhatja neki az utolsó lökést. Vagy túléli, vagy nem. Nick Hornby: Beszélgetés az angyallal című novellagyűjteménye a jelenkori világirodalom legjobb írásiból ad laktató válogatást, habár ennénk még. A Pop, csajok, satöbbi és a 31 dal szerzője ezúttal kortárs kollégáitól szemezgetett — segítő szándékkal! Hornby ugyanis nem jókedvéből készítette el ezt az összeállítás. Bevezetőjéből kiderül (ami - köztünk legyen szólva - a legjobb írás az egész könyvben), hogy a világ észre sem vesz hatvanezer bizonyos embert. Legyünk pontosak: gyerekekről van szó. Autista gyerekekről, akikről az elborult többség azt gondolja, hogy fogyatékosok, holott nagyrészt intelligensebbek, mint „normális” kortársaik. Hősünk hosszan ecseteli, milyen életet élnek azok a szülők, akik olyan „csimotákat” nevelnek, akik foggal- körömmel küzdenek azért, hogy saját bezárt világukban maradhassanak, és akikben nincs semmi kíváncsiság a külvilág iránt. Néhány évvel ezelőtt egy magániskolát alapítottak, de a hely szűkös lett. Egy kis bevétel reményében ragasztotta össze ezt a csodálatos kötetet barátai segítségével. A novella-koncentrátumban csak minimális szerkesztési elveket fedezünk fel; Hornby nem sokat foglalkozik a sorrendbe állítással. Azzal viszont igen, hogy ne lehessen letenni a könyvet: a világirodalom (tényleg) legjobb írásait olvashatjuk, - olyan, itthon csak egy-két mű kapcsán ismert brit és amerikai írótól, mint Helen Fielding, Colin Firth, Robert Harris, és persze sokan mások, - no és maga Nick Hornby is meglep minket egy kiváló írással. A félelmetes hatású (nagyrészt) önmonológok úgy láttatják mindannyiunk életének és „személyiség-mélységeinek” apró mikro-rezdüléseit, amely szabályosan megviseli annak olvasóját. A művek „elkövetői” remekül értenek hozzá, hogy megbolygassák elménket- szívünket, és eddigi világlátásunkat teljesen más alapokra helyezzék. Nem, nem írom le, miről szólnak ezek az írások, mert annak semmi értelme nem lenne. Inkább azt szeretném elmondani, összességében mire döbbensz rá, Kedves Olvasó, ha végigjárod Hornbyval ezt a bizarr kirándulást embertársaink emlékezetében és „látásaiban”. Tudod, tele vagyunk emberekkel. Tele vagyunk mindenkivel, itt vannak köröttünk, akár egy izzadságszagú rockkoncerten, - s mégis olyan távol, hogy többségünk általában a magányba hal bele. (Csak hogy mégis nézzünk valami konkrétat.) A megvádolt miniszterelnök, a halálraítéltek utolsó vacsoráját készítő séf, a rabszolga, az öregedéssel bajlódó harmincas, és így tovább. Hornby szerint nincs kiút. Megron- tattunk - mindannyian. • SLEEPY EmilRuleZ! - Hisztis Ezek állatok. Ez az első gondolata az emberfiának. Aztán pontosít az elme; nem is olyan hülyék. Sőt! Egészen okos dolgokat is beszélnek. Idővel aztán rájön az olvasó - ezek az emberek okos dolgokat éneklő állatok. És a mottó külön dicséretet érdemel: „És rajta áll, s a / buszra vár / Egy sunyi kakas és / ordibál / Lila fejjel.” Az egész azzal kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt „Winkler és Eldée a hajóra mentek/ mindazonáltal mindazon által mentek, ami ekkor szokás...” Az ország igényes zenére érzékeny hallgatósága egyből beleszeretett ebbe a két figurába, hiszen megrendezték a „Nagyfenekű Nők Napját”, meghívtak mindenkit „egy ilyen Kerti Partira”, ráadásul titokban megmutatták nekünk „A lányt, aki csak derékig látszik”. Csak ültünk, hallgattuk a sok-sok elsőre értelmetlennek tűnő baromságot, és ellazultunk. Nyitott szemű kómába estünk, éppen úgy, mintha egy kéjes pszichológus regresszív hipnózist alkalmazna nálunk. Hát így kezdődött. Akkor Emil.RuleZ! zenéje kevesek kiváltságának számított. De az régen volt, 2001-ben, a Zazie az ágyban című első nagylemezük idején. Azóta sokat változott a világ. Hajós András énekesből tévésztár avanzsált. No nem sokáig, mert a csatorna viszonylag hamar levette őt a képernyőről, mondván nem nézték elegen. Halkan jegyzem meg, az egyetlen értelmiségi humorral élő tévés műsor volt, azok meg kevesebben vagyunk, mint a jó nézettségi számot jelentő másfél-két millió. De Hajós megúszta, ugyanis népszerűsége csúcsán érte második nagylemezének befutása. A Hisztis. Naív, aki azt hiszi, hogy Emil.RuleZ! zenéjére bármilyen hatással is volt a tévészereplés. A muzsika jobb lett, tisztább, de semmivel sem populárisabb. Persze lehet vitatkozni, hiszen a Hello.Tourist! című nótát még olyan cukrászdák is játszották, mint a danubiuszrádió. Érezhetően megpróbálnak kísérletezni népszerű dallamvilágokkal, de mindig visszatérnek önmagukhoz. Míg Hajósék az első lemezen szexszel és droggal terhes budapesti éjszakáikat dolgozták fel, a Hisztis inkább leltárt készít életükről, világlátásukról, - mindemellett komoly politikai és társadalmi állásfoglat**.*M) lásnak is tekinthető az anyag. Stílusosan indulunk a kezdetektől: „Bölcsibe' volna lenni újra jó, folyna a sok-sok habos kakaó”, - aztán jön az előbb pécé- zett magyar zene állapotjelentése, s majd sorban az élmények: milyen lenne, ha mindent újra kezdhetnénk, milyen, ha az ember „zsebeibe zsé” van, mi történik a régi szerelmektől kapott emléktárgyakkal, milyen érzés, ha a tengerparton az ember lábai elé vetődik egy medúzahulla, és hogy látja az életet egy „Hisztys rabolónő”. Van ebben a csapatban valami hipnotikus, magával ragadó illat, amitől az egész egy Anima Sound System és Irigy Hónalj mirigy keveréknek tűnik. Nem. Ez sem jó hasonlat. Egyszerűen Emil. RuleZ! Tök (de tényleg tök) eredeti. (Csak Winkler és Eldée, „álmaink mágusai” hiányoznak a lemezről. Ez fáj. Nagyon.) Amúgy minden szép és jó. összegzés: Ha széles körben is befutnak, akkor elmondható, hogy az utóbbi tíz év legnagyobb szolgálatát tették a rákos beteg magyar zeneiparnak. Gyöayörű, ösztönös és méltó folytatása az első lemeznek. • SLEEPY
