Hídlap, 2003. augusztus-december (1. évfolyam, 1-82. szám)
2003-10-31 / 43. szám
------^----- - [Ö R Ö K S É G Ü fTir)sss^ Ha lottaink emlékére 2003. október 31, péntek__________________________REGIÓ_________________ F? ídlap A halálképet az adott kultúra világképének szerves részeként értelmezzük. Azon tapasztalatok, vélekedések és elképzelések rendszereként fogható fel, amelyet adott társadalom a halálról, a halottról, a múlandóságról, az élók és a holtak viszonyáról nemzedékek során kialakított, s amelyek ismeretét minden tagjától elvárja. Fotó: Czigler Mónika A sír kőlappal vagy fával való leborítása általános középkori szokásnak tekinthető. A kőlappal való sírjelölés a módosabb, rangosabb embereket illette meg, amíg az egyszerűbb sírokat, ha egyáltalán szokás volt, fával jelölték meg. A fejfa- állítás szokásának eredete tekintetében döntő jelentősége van az 1781. évi vallási türelmi rendeletnek. Ez tette lehetővé, hogy bármely vallású ember bármilyen sírjelet állíthasson a sírjára. Gyors elterjedésük nemcsak vallási okoknak köszönhető, hanem az emberek nemzeti tudatra eszmélésének is: tehát ez nem más, mint vallásos formába öntött nemzeti érzés. A XX. század középén, illetve második felében Magyar- országon is megváltozott az ember és a társadalom viszonya a halálhoz. Az élet „egyetlen biztos ténye” fokozatosan a tudat rejtett rétegeibe szorult vissza, amit az életmód változásai, az egészségügyi ellátás fejlődése, az életfelfogás, az élethez való viszony átalakulása, az elvallástalanodás egyaránt elősegített. A halál - különösen a városokban - a lakásból, a magánterekből átkerült a kórházak kórtermeibe. Megváltoztak a temetkezési szokások - és a hatósági előírások -, a század első felében még általánosnak tekinthető otthoni ravatalozás helyére fokozatosan a formalizált temetőkerti búcsúztatás lépett. Temetők és sírjelek A temetők, az őskeresztény egyházfelfogásnak megfelelően, az egész középkoron és újkoron át (kivéve a török hódoltság időszakát) közvetlen kapcsolatban álltak a templomokkal és minden időben egységes egészet alkottak velük. Magyar- országon Mária Terézia rendeleté szüntette meg a templomok körüli temetkezést. Kimondta, hogy kórházak és templomok között, vagy azok közvetlen közelében egyáltalán nem szabad temetkezni, hanem a házaktól nagyobb távolságra kell nyitni újabb temetőket. Nagyobb településeken, ahol sokan halnak meg, gyakrabban telnek meg a temetők, ezért zárják be azokat, míg a kis falvakban akár 200 éves temetőket is találunk. Egy szabály viszont minden temetőre vonatkozik, az utolsó koporsós temetés után minimum 30 évig nem lehet felszámolni a temetőt. Városokban, ahol nagyon gyakori a helyhiány, megszabják, hogy 25-30 évenként meg kell váltani a sírhelyet. Ez nem elsősorban pénzbevételi forrás az adott temetőt felügyelő önkormányzatnak, sokkal inkább annak felmérése, hogy élnek-e még hozzátartozók, akik gondozzák a sírt. Kisebb településen természetesen kevésbé jelentkezik a helyhiány, mint probléma, így ott nem gyakori a sírok megváltása. Városokban regiszterek állnák rendelkezésre, amelyek megmutatják, hogy melyik parcella hányadik sorában, hányadik sírjában nyugszik a keresett személy. Kisebb településen nincsenek ilyen nyilvántartások. A falusi temetők sírjelei elárulták a felekezeti hovatartozást: a katolikusok, a görög katolikusok sírkeresztet, keresztet, a görögkeleti vallásúak elvétve csapott keresztet, a protestánsok zárt oszlop vagy tábla formájú fejfát, kopjafát, gömböt, sírtáblát készítettek, míg a falusi zsidóság főleg sírkövet, sírtáblát állíttatott. A fejfák, illetve kopjafák szimbólumrendszere az egyik legérdekesebb tárgyi jelnyelv a magyar kultúrában. A hozzátartozók sírját, emlékét egész évben gondozták. A temetőkert a sírokat gondozó idős emberek pihenő- és alkalmi társalkodó helyéül szolgált. E folyamatban csak azok az ünnepek jelentettek megszakítást, amelyek a sírok fokozott rendbetételét is megkövetelték. Halottak napja Mindenszentek vigíliáján (november 1.) már elkezdődik a sírok megtisztítása, virággal, koszorúval díszítése. A halottakról való ünnepi megemlékezés keresztyén szokását Cluny bencés szerzetesei terjesztették el a X. században, ám gyökerei a pogány ősidőkbe nyúlnak. A sírjelek feladata az eltemetett nyughelyének jelzése, s a reá vonatkozó - általában valamely vallás, ideológiai normáinak megfelelő módon megfogalmazott - adatok fenntartása, azaz az elhunyt emlékének őrzése. A kereszteken, fejfákon, sírköveken találunk néhány általánosabban elterjedt jelet, amelyek érzelmeket, kapcsolatokat fejeznek ki. A szív vallási és emberi érzelmeket egyaránt kifejez. Elterjedt díszítmény a csillag és a napábrázolás. Ezek a legnagyobb múltra visszatekintő díszítmények, amelyeket azóta használ az ember, amióta a körülötte levő világot megpróbálta ábrázolni. Ma már ezek a jelek egyszerűen dísszé változtak. Ezeken kívül találkozhatunk még a hold ábrázolásával, valamint a matematikából ismert végtelen jellel is. A növényi jelek közül legrégebbinek a liliom ábrázolása mondható, amely már a középkorban is az ártatlanság és szelídség jelképe volt. A rózsa a múltnak és jelennek egyaránt a legkedveltebb temetői virága, de ehhez képest ábrázolása ritka. A rozmaring ábrázolása a sírjeleken, de különösen a fejfákon elég gyakori. A fák közül- a szomorúfűz vált általánosan ismert jelképpé. A kehely a-reformátusok szimbóluma, ugyanúgy, mint a katolikusoknak a kereszt. A galamb az örök, tiszta szerelem jelképe. GK Dág, a többnemzetiségű falu A község neve valószínűleg német eredetű magyar személynevekből alakult ki. Az oklevelek szerint első előfordulása 1222-ből való. A település neve ekkor Dagu volt. IV Béla neje, Mária királyné 1262-ben Herman Comes esztergomi polgárnak adományozta a falut. Az ebben az évben kelt oklevél már említést tett a település Szent Mihályról elnevezett templomáról is. A középkorban a falu mai helyétől délnyugatra helyezkedett el. A XIII. század második felében Pilis megyéhez tartozott. Károly Róbert 1323-ban Pest vármegye főispánjának, Vitéz Sáfár János ősének, Istvánnak adományozta Dágot. Zsigmond király a XIV század végén elvette a falut a főispán családjától, és tovább adományozta. Az 1332-1337. évi pápai tized- jegyzék már jelentős egyházas településként említette. 1415-ben Garai János közbenjárására a falu tulajdonosa ismét a Vitéz-család. 1472-ben Vitéz János érsek az esztergomi főkáptalannak adományozta a települést. Ezután hosszú ideig nem találhatóak feljegyzések a települést illetően. A török hódítás időszakában a települést teljesen kipusztították. Az 1570. évi török adóösz- szeírás szerint „Tág” lakatlan puszta Sáp közelében. A falu csak a XVIII. század elején népesült be újra. Főként a Felvidékről szlovák telepesek érkeztek, de a későbbi években a környék németek lakta településeiből beköltöző német lakossággal is bővült a lélekszám. Az 1784-87-es népszámlálás adatai szerint Dág népessége 417 fő volt. 1805-ben Dág elvált Kiscsévtől, és önálló plébá- niájú községgé alakult. A későbbiekben a községi mivoltát elvesztő Kiscsévet, mint pusztát, hozzá csatolták Dághoz. A falunak 1812-ben létesült az iskolája, valószínű, hogy a mai óvoda helyén. A településen 1826-ban a kegyúr klasszicista templomot építtetett. A XIX. század közepétől a szlovák lakossághoz erőteljesen elkezdett a német anyanyelvű népesség hozzákapcsolódni. Ez eredményezte azt, hogy Dág a század második felétől háromnyelvűvé vált. Egyszerre beszélték a német, magyar és a szlovák nyelvet. A településen túlsúlyban yoltak a németek és a szlovákok. A németajkú Illy Tamás építtetett kápolnát a falu határában, 1878-ban. A két háború között a lakosság fő foglalkozása a bányászat volt. A II. világháború áldozatainak emlékét a templom falában elhelyezett márványtábla őrzi. A XX. századi nemzetiségi problémák Dágot is érintették. A szlovák-magyar lakosságcsere és a német lakosság kitelepítése is lezajlott a településen. A község lélekszáma napjainkban 1000 fő körül mozog. Dágon egy óvoda és egy általános iskola működik. A lakosság ^megélhetését Dorog, Esztergom és Budapest üzemei, a térségi és helyi kereskedelem, valamint az egyéni kisvállalkozások, és a mezőgazdasági szektor biztosítja. A dágiak sportolási lehetőségei a három éve épült privát sport- csarnokkal jelentősen megnőttek. Az épület egy automata tekepályának is helyet biztosít. A település polgármestere 1990 óta Mayer Ferencné. A képviselőtestület tagjai: Baumann Zoltán, Farkas Andrea, Kara Zsolt, Mayer Henrik, Meixner Richárd, Steiner Tamás, Wieszt Krisztián, akaree Változást követel az Unió a hulladékgazdálkodásban (folytatás az 1. oldalról) A lakók felszólalásaiból kiderült, hogy több szempontból is elégedetlenek a szolgáltatóval. Mint egyikük kifejtette, a hulladékszállítás már régóta működik a városban, a rendszer már ki volt építve. Ezért a cég képviselőjének megfelelő tájékoztatást kellett volna adnia a bekövetkező változásokról, ami a polgárok szerint elmaradt. A társasházak konkrét díj-táblázatot szeretnének, hogy maguk választhassák ki a számukra legelőnyösebb szolgáltatási költségeket. A jelenlegi számlákon nincs feltüntetve, a kifizetés mire vonatkozik konkrétan. További gondot okoz, hogy az RWE alkalmazottaira is panaszkodnak a lakosok. Ha órákkal később jönnek a kukákért, és azok időközben felborulnak, nem szállítják el a széthullott szemetet. A tárolóedényeket gondatlanul kezelik, esetleg használhatatlanná teszik. A hangsúly a nyergesiek szerint a „bizonyítható” szón van, mivel senki nem figyeli a szemétszállító autót, csupán akkor veszi észre a keletkezett kárt, mikor visszaviszi a kertjébe (a társasházak az alagsorba) az edényt. így a bizonyíthatóságnak minimális esélye van. Nagy Mátyás, Nyergesújfalu jegyzője arról beszélt, hogy a szolgáltatás véleménye szerint modernebb, de a díjaknak mindenképpen a valódi hulladéktermeléshez kell igazodnia. Felhívta a lakók figyelmét, hogy a jelenleg Eterniten működő szeméttelepet is gondozni kell, ami szintén költséget jelent. A cég 1999- ben nyerte el pályázati úton a hulladékszállítás jogát a városban 10 év időtartamra. A jegyző biztosította a nyergesieket, hogy az önkormányzat más szolgáltatók árajánlatait is figyelembe vette, de az RWE díjszabása volt a legkedvezőbb a településnek. Hartdégen József vezérigazgató szerint meg kellene határozni a konkrét mennyiséget, hogy személyenként mennyi hulladék helyezhető el egy konténerben. A számlázás hiányosságait (előfordult, hogy az egy háztartásban élők valamennyien kaptak befizetési csekket!) igyekeznek a jövőben kiküszöbölni. Miskolczi József polgár- mester zárszóként megjegyezte, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó rendeletet szeretnék november 15-ig formába önteni. A kérdéskör problémái azonban ugyanúgy gondot okoznak más településeken is, így például Esztergomban. Itt sincsenek tisztában a lakók a számlázás mikéntjével, az elszállítás módjával. Az Uniós szabályozások pedig szükségessé teszik mindenhol a változást. magyar Műhely-hidak Műhely-hidak elnevezéssel a Párkány-Esztergom Baráti Egyesület találkozó-sorozata keretében mutatták be Wernke Barna A Síp című új verseskötetét. Az eseménynek a Babits Mihály Városi Könyvtár adott otthont. A bemutatón jelen volt Barcsai Tibor és Bugyács Sándor, esztergomi illetve párkányi képzőművészek. A verseskötetet az ő grafikáik illusztrálják. E két grafikusművész alkotásaiból kiállítás tekinthető meg a helyszínen. A találkozó házigazdája Nagyfalusi Tibor volt. Az ő segítségével a meghívott vendégek, az alkotók és az közönség között klub jellegű beszélgetés bontakozott ki. Wernke Bernáttal a közönség a Műhely-hidak sorozat keretében 2002. márciusában már egyszer találkozhatott. gk 95. születésnapján köszöntjük Erdős Mátyás apostoli protonotáriust - Pro Űrbe díjast - az Esztergom- Budapest Főegyházmegye legidősebb papját. Isten éltesse Matyi bácsi! Fotó: Szegi János
