Esztergom, 2018 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2018-05-15 / 5. szám

A legdrágább magyar ékszerkincs históriája

Esztergom és a környék felfedezése, avagy a hely története

Hosszú évtizedek után 2018 márciusában új állomásához érkezett a Mátyás-kálvária története. Az esztergomi Bazilika kincstárában található ékszerkincs olyan vitrinbe költözött, melynek köszönhetően a látogatók minden oldaláról megtekinthetik. Helytörténeti sorozatunk mostani részében mi is erre vállalkozunk, körbejárjuk eme felbecsülhetetlen értékű alkotást.

„Első, minden más lehetőséget kizáró említése az 1553. július 15-i kincstári leltárban található” - olvashatjuk Cséfalvay Pál, a Keresztény Múzeum egykori igazgatója A Mátyás-kálvária című tanulmányában. Ebben többek között így fogalmaz a szerző: „A Kálvária - amellett, hogy újévi ajándék - egyúttal a burgundiai Merész Károly által alapított Kínszenvedés rendjének fő ékszere is volt. E rendalapítás összefüggött a lovagkor egyik fő „tennivalójával”, a keresztes háborúkkal, jelesül Jeruzsálem felszabadításával a pogány török megszállás alól. Arról, hogy ez a rend mennyire volt elterjedt vagy hatékony, nincs tudomásunk. Arról sem, hogy a Kálvária meddig töltötte be a szerepét, mint a rend „nagy ékszere”. Az esszében Cséfalvay kanonok többek között arra a lényeges tényre mutat rá, hogy „a tárgyról leolvasható utalásokon kívül nincs egyéb dokument”. Ennek megfelelően a Mátyás-kálvária históriájának kutatásába a tudomány mellé „becsatlakozott” a legendák és misztikus fantáziák ízléses sora is. Ezekkel együtt az ékszerkincs történetét kutatók, Cséfalvay Pálhoz hasonlóan arra a következtetésre jutottak, hogy az eredetileg Burgundiából származó ékszerkincs valószínűleg Zsigmond császár hagyatéka volt, mely hagyatékot Mátyás király örökölt meg, innen ered a ma ismeretes neve is. A kálváriát többször, több ponton is átépítették, az ezekre vonatkozó adatok híján ezúttal csupán következtetésekre hagyatkozhat azutókor.EzenfeltételezésekszerintakincstalapzatátMátyás király készíttette újra, mégpedig olasz ötvösmesterekkel. A kálvária többi részéről sem gondolják a tudósok, hogy az eredeti formájú lenne, többen úgy azt állítják, hogy a tetején lévő golgotái jelenet keresztjét is kicseréltette a különböző tulajdonosok valamelyike. A Mátyás-kálvária világszínvonalon egyedülálló ötvös- és ékszerművészeti gazdagságát a „firenzei reneszánsz diadalmas színrelépése magyarázhatja”, olvashatjuk Cséfalvay Pál már említett tanulmányában. Az ékszerkincsről ugyanakkor szinte

leltári szikársággal így ír az internetes lexikon: „Tiszta aranyból készült, és több mint száz keleti gyönggyel, drágakövekkel, szobrászzománccal díszítették. Magassága

72,5 centiméter, súlya 5411 gramm. Két részből áll, melyeket eltérő stílusban, különböző időben készítettek.” A remekmű a Hunyadiak leghíresebb nagyságától Corvin Jánoshoz, majd tőle Bakócz Tamás esztergomi érsekhez, s általa az egyházi kincstárba került. A már idézett, tanulmányíró, egykori kanonok ezt írja a Mátyás-kálvária 19. és 20. századi sorsepizódjairól: „Nagyobb ünnepeken, koronázás, beiktatás alkalmával előveszik Pozsonyban vagy Nagyszombatban. 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon szerepelt, mint kiállítási tárgy. Az 1919-es kommün idején az egész kincstárral együtt Lukács György utasítására konfiskálják, de a nemzeti kormány visszaadja. 1944-ben a német és szovjet csapatok elől elrejtik, csupán 1949-ben veszik elő. 1952-ben a budai Vármúzeumban rendezett kiállításon szerepelt a Kincstáron kívül.” Az ékszerkincsre rácsodálkozó mai szemlélő tehát nemcsak egy páratlan szépségű ötvösmunkát és egy felbecsülhetetlen értéket képviselő egyházi műkincset lát a Mátyáskálváriában, hanem az európai és magyar történelem sok tekintetben leggazdagabb korszakának emblémáját is.

Zárás után bontás a Duna Múzeumban

Véget ért a Duna Múzeum „Kapuzárási pánik” kampánya a közelmúltban, és ezt követően az állandó kiállítás bezárt. Elkezdődött a bontás.

A régi kiállítást a héten kezdték szétbontani a szakemberek, akik szakavatott (kesztyűs) kézzel láttak a feladathoz. A műtárgyakat muzeológusok és restaurátorok szedik ki a tárolókból, vitrinekből, hogy egy alapos tisztítást és fotózást követően kerüljenek új helyükre.

Ezek egy része a majdani új tárlatban bukkan fel, egy részük pedig a folyamatosan nyitva tartó látványtárat gazdagítja. Az analóg tablók, melyeken a hazai vízügy története és nagy alakjainak története, illetve munkássága olvasható,

az Országos Vízügyi Főigazgatóság által kiírt pályázaton nyertes vízigazgatóságokhoz kerülnek, ahol méltó körülmények között foglalják el immár végleges helyüket.

Fotó: Mudrák Attila.