Esztergom, 2017 (3. évfolyam, 1-12. szám)

2017-07-12 / 7. szám

Búcsú az esztergomi Swift-tői

Közel egynegyed évszázadon át készültek Esztergomban az Európának szánt Suzuki Swiftek, mígnem tavaly év végén legördült az utolsó esztergomi Swift is a sorról. Az új generáció persze ismét szebb lett, jobb lett, de nem itt készül - bár attól még örökre egy kicsit a „miénk” marad. Alábbi írás nem teszt és messze nem nekrológ, inkább csak egy kis széljegyzet, a „Swift-éra” margójára.

írásunk - nem is annyira - főszereplője messze nem az utolsó esztergomi Swift, hiszen amikor ez a konkrét modell legördült a sorról, még nem lehetett tudni, hogy véget ér egy hosszú sorozat. Ettől függetlenül ez már utolsó generációs esztergomi Swift, amit nálunk gyártottak, s amilyenre így illik büszkének lennünk.

Főleg, ha visszatekintünk a népes felmenőire: a Suzuki gyártása Magyarországon a mifelénk első generációs Swiftekkel indult (ami világviszonylatban korántsem az első volt, de ezt most ne ragozzuk tovább), méghozzá annak is a Sedan változataival. Éppen negyed évszázada, 1992-ben történt mindez, és akkor még nehéz lett volna megjósolni, milyen karriert fut majd be. Hinni mindenestre sokan hittek a sikerben, elsősorban a Suzuki, aki máig egyetlen Ázsián kívüli gyárát nyitotta meg éppen Esztergomban, másrészt pedig az itt és a környéken élők, akik számára a japán nagyvállalat az éppen darabjaira hulló „régi vüág” után biztos munkahelyet ígért.

A Swift pedig gyorsan sikerré vált, a Mi autónk szlogen pedig máig a Suzukikon maradt. Tegyük hozzá, joggal, mivel a japánok gyakorlatilag újramotorizálták az országot, a lassan szétmálló szocialista autóipar egykori járművei után százezreknek jelentette a Suzuki az első „nyugati” autót. Fanyalgók persze akkor is szép számmal akadtak, de a Suzuki azért sokakra rácáfolt: az „okosba” külföldről behozott, zömmel 80-as évekbeli használt nyugati csodák többsége ma már legfeljebb bontókban várja a feltámadást, miközben a hazai utcaképnek máig részese az első hazai Swift generáció. Ugyanúgy, mint az utódjaként 2005-ben bemutatott utód, a „vasaló Swift”, aminek legnagyobb pechje a 2007/2008-ban beütött világgazdasági krach volt, de így is szép eladásokat produkált, nem csak idehaza, hanem külföldön is. Nem csoda, ha a 2010-ben érkező immár harmadik generáció megtartotta a jellegzetes alapformát, méghozzá úgy, hogy közben szinte az utolsó csavarig megújult.

Ez utóbbi generációnak jeles képviselője a tesztre kölcsönkapott Swift, a legkedveltebb, 1,2-es motorváltozattal,

közepes felszereltséggel és egy kevésbé megszokott színben. Utóbbi messze nem releváns bármilyen tesztben, de hát ez az írás nem teszt, s így belefér még ez is talán: kisautót a trendinek hazudott szürke színben vásárolni botorság. A Suzuki viszonylag a bátrabbak közé tartozik e téren, és elég gyakran felbukkannak meglepő színek, gondoljanak csak a helyi zsargonban csak „kolbászzsír-színnek” nevezett, az új Vitarákon is visszaköszönő narancsos színre, az S-cross zöldjére, a Splash türkizére. Tesztautónk színe nem lett ilyen Suzuki-klasszikus, de szívet melengető látvány a bátortalan szürke mezőnyben.

Hogy milyen autó az utolsó esztergomi Swift? Messze nem durrant akkorát, mint a 2005-ben bemutatott generáció, de simán pariban volt egészen a gyártás végéig a konkurenciával. Amit a tulajdonosok dicsérnek, az a viszonylag kedvező ár mellett a márka motorjaira jellemző dinamizmus, tartósság és takarékosság.

A Suzuki az egyik olyan gyártó volt, aki a legtovább állt ellent a downsizing hóbortjának, azaz a kevés köbcentiből turbóval felfújt erőnek. Szubjektív vélemény, de szerintem zsákutca ez, annak ellenére, hogy ma már a Suzuki is kínál hasonló motort. A tesztautót mozgató szívó 1,2-esnél sokkal több nem kell egy ekkora autóba, normál közlekedéshez bőven elegendő, s nem veszi zokon, ha időnként kicsit később váltunk feljebb. Nem is torolja meg, csak városban használva és folyamatosan klímázva 6,7 liter benzint kért száz kilométerenként: abszolút elfogadható, sőt.

Ami az itthon gyártott Swift generációk leggyengébb pontja volt negyedszázadon át, némiképpen testet öltött az utolsó esztergomi generációban is Az utastér helykínálata hozza a kategória áüagát, a csomagtér azonban szűkös: nem is literekben marad el, inkább a magas perem az, ami igazán korlátokat szab. Tegyük hozzá: a mindennapi városi élethez elegendő, de egy négytagú család esetében már igényel némi tervezést a logisztika - ezzel azért együtt lehet élni.

Az összeszerelés minősége egyébként kívül-belül jó - zömmel szorgos esztergomi és párkányi kezek dicsérte ez -, s bár sok a műanyag, de az összhang sem szemre, sem tapintásra nem kellemetlen. Zörgés-nyikorgás sem jellemző, kivétel a márka más típusain is fel-felbukkanó ajtóhatárolók zokszava - gyanítom, ennek orvoslásán azért már javában dolgoznak a mérnökök.

A Swift sokat tett azért, hogy a Mi Autónk ne csak egy marketing szlogen maradjon, az Esztergomban gyártott autók megbízhatósága pedig gyaníthatóan nagyban hozzájárult az új Vitara kirobbanó világsikeréhez.

Utóbbi egyébként gyakorlatilag az esztergomi gyár számára az új Swift: a világ minden szegletébe Esztergomból szállítják, s reméljük, hogy a Swiffhez hasonlóan legalább negyedszázadig az itteni gyártósorokon marad.

S ki tudja? Talán az sem kizárt, hogy a Swift is egyszer visszatér. Illetve, elnézést: hazatér, Esztergomba.