Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-06-08 / 23. szám
X éví«lysiM. Nagykároly. 1918. junius 8. 23-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE EUSmUsí árak: Igésc érre ................... 12 kérőn«-1 Fé lévre ............................................t Ne gyedévre „ ........................... 3 Ta nítóknak egész évre...........................Ití , [ Fta tarkeaeté: BR. VETZÁK EDE. j ===== ssKiyamt Kinn szosiíth. ------Sz arkesztóaég ét kiadóhivatal í NA ílYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA *. SZÁM. C.K&1XSEY-RYOJWA" t.-T. NA«YKAR«LY.) Hird*té*ek *gyaa*tt vétetnak fal.------*■ Ny ilttér sara 1 K 20 fillér. Dj földesnr Szatmármegyében Lónyay Elemér herceg, Stefánia hercegasszony férje. A népszerű főur, kinek fenséges nejét, megboldogult trónörökösünk egykori özvegyét a magyar nép régen szivébe zárta, ezúttal közelebb került hozánk, mert megvásárolva őseinek történelmi hagyományokban gazdag ősi aranyosmegyesi várkastélya, szatmár- megyei birtokos lett. Vármegyénk uj földesura hétfőn lépett először vármegyénk földjére, amikor Szatmáron tett látogatása után Sárközre, a báró Vécsey-család látogatására utazott s onnan ment ki Aranyos- megyesre, a Lónyay-család ősi fészkébe. Amikor a hercegi pár először lépett Szatmárvármegye földjére, hova a kegyelet hozta őket, feszült érdeklődéssel tekint rájuk a vármegye közönsége. A kegyelet, mely arra bírta nemes lelkűket, hogy sok emberöltő múltán visszavásárolják őseik kastélyát és megmentve a pusztulástól a Lónyay-család kezében megtartsák, oly szép jellemvonása fenn- költ lelkületűknek, mely a legszebb reményekre jogosít fel bennünket a fenséges párnak szatmármegyei honos- ságdt illetőleg. Hisszük, hogy közelebb kerülve hozzánk, nemes lelkűknek melegét, szivük jóságának sugározását mi, szatmármegyeiek érezni fogjuk. A Stefánia hercegnő neve fogalom a gyermekvédelmi jótékonyság terén s ahol az ö nimbuszos alakja megjelenik, ott minden jótékony mozgalom fokozott erőhöz jut az ő lelkesítő, nemes példája és buzdítása utján. Impozáns szatmári fogadtatása, melyen városunkból a főispánunkon és nején, valamint alispánunkon kivül többen is részt vettek, első alkalomra erőssé tette a kapcsot a hercegi pár és megyénk közönsége között. A túláradó öröm és lelkes vendégszeretet, mellyel Szatm ármegye először fogadta uj földesurát, maradandó nyomokat hagyott a hercegi pár lelkében s hisszük, hogy a vármegye részéről megnyilvánuló őszinte öröm és ragaszkodás lesz jövőben is a legfőbb záloga annak az áldásos, jótékony közéleti hatásnak, mit a hercegi pár mindenkori köztünk való tartózkodásától várunk. Hétfőn reggel 8 órakor érkezett meg Szatmárra Lónyay Elemér herceg és felesége Stefánia királyi hercegnő. A szalonkocsiból kilépő fenséges párt a vármegye és a város nevében Jékey Sándor főispán üdvözölte, mire a herceg közvetlen rövid beszédben köszönte meg a fogadtatást, örömének adván kifejezést, hogy a fényes múltú Szatmárvármegyében birtokos lehet. Jékey Sándorné, főispánunk neje egy gyönyörű virágcsokrot nyújtva át a hercegnőnek, meleg szavakban üdvözölte őt vármegyénkbe való érkezésekor, örömének adva kifejezést, hogy ezúttal gyakrabban tisztelhetjük körünkben s alkalmunk lesz jóságos szivét közelebbről megismerni. A fenség pár meghatott szóban mondott köszönetét. A fogadtatás után a főispán bemutatta a magas vendégeknek a fogadó küldöttség tagjait. A díszes menet a felvirágozott püspöki aulába vonult, ahol rövid szent mise után a fáradalmakat kissé kipihenve a tisztelgéseket fogadta a hercegi pár. Ebéd után d. u. 4 órakor a kórházakat látogatta meg a hercegnő, ahol dr. Kölcsey Ferencné a Vöröskereszt-Egylet elnöknője kalauzolta. A hercegnő különös nyomatékka! hívta fel a hölgyeket a Stefánia csecsemő- védelmi akcióra. A hercegi pár látogatásának emlékére öt ezer koronát adott a polgármesternek a szegények között leendő kiosztás végett. A fenséges párnak első rövid tartózkodása vármegyénkben áldásos emá falnsiak. Irta: Kincses István. (Folyt, és vége.) Az astzonypiacnak tartott egyenesen, amint hogy eredetileg is tervbe vette. Ott voltak hossszo sorban a városi kofák a maguk pergő nyelvével. Ott a falusi asszonyok mendennemü bugyraikkal és csinálták az árdrágítást két szál rendőr hivatalos felügyelete mellett, hogy a Szent- háromság szobor szótalan némasággal nézett le rájuk onnan a piactér közepéről. Régóta áll már ott, de ilyen hallatlan rossz időket még nem ért soha. A rendőrök büszke tartással mentek fel-alá. A városi asszonyok meg-megtnszigálták őket, de ez már benne vagyon a fejérszemélyek törvényében, hogy nem tudnak sort tartani. Aztán egy-két derék pesztonka, ha beléjük is ütközik, változatosság okáért az sem árt. Nem megy vérbe a dolog. — Hogy árulja a libáját? —tudakolta a rendőrtizedes ur Király Jánosnétól, kinek épp az imént Ígért be érte nyolcvan koronát egy zsidóasszony — mert a liba ára hetven korona, fetszik tudni. — Magának hetvenért odaadom — próbált a fiatal menyecske belekötni a rendőrbe — tessék, csak tüstént fizesse ki. A rendőr mérgében ajkába harapott és hirtelen kámforrá vállott, mert a sok asszonyszemély hamar nekiölti a nyelvét. Minthogy most is utánaszólt egy kofa: — Ki a liba árát kérdi, annak pénze is legyen a bugyellárisban manapság, hallja-e rendőr ur! De az már nem hallotta vagy csak tettette, hogy nem hallja, mert a tejfölös ibrikekbe sze retkezett a negyedik szomszédban. A liba körül azonban csata fejlődött ki iziben. — Tessék a hetven ‘ korona — kínálta Király Jánosnét egy tekintetes asszony a pénzzel. — Meghiszem én azt drága ténsasszony — tolta vissza a pénzt a menyecske — nekem magamnak is többe van. Király Jánosné hamarosan beletanult a kofa stílusba. — Adja-e hatvanötért? — Hogy adnám ? — feleli nevetve Királyné — mikor egyszer ott a háta mögött áll, ki nekem a nyolcvanat beígérte. Látja, mennyire hu- nyorgat a szemével ? Jöjjön csak asszonyság. Itt van ni a liba. Derék állat. — Csöndesen ifiasszony — furakodott elő a zsidóasszony — mert meghallja a rendőr. — Ej! mit a rendőr, — hencegett Király Jánosné, miközben a bankókat megolvasta. — Az én uram is lehetne rendőr, akkor most nem hadakoznék a fronton. Megsugta-e valaki a rendőrnek a dolgot, vagy hogy amúgy volt olyan beretva füle, ki tudná megmondani, elég az hozzá, Király Jánosné éppen, hogy kezébe nyomta a zsidó asszonynak a iibát, mikor a rendőrtizedes lecsapott rá! — Hogy adták ezt a libát ? — dörögte hangos tekintéllyel. — Nyolcvan koronáért — árulkodtak jobb- ról-balról is az asszonyok. — Akkor előre! — Micsoda? — bökte ki ijedten Király Jánosné. — Előre! ha egyszer mondom. — Hová? szeretettel kérem. — A rendőrségre. — Semmi közöm a rendőrséghez kapaszkodott kosarába az ijedt falusi asszony. Hanem hát a rendőr nem értette a tréfát. Egész sereg asszony összetorlódott s a rendőr vasmarokkal huzni kezdte szegény Király Jánosnét. Sírásra fogta már a dolgot, de az sem használt. Mennie kellett. A zsidó asszony ellenkezés nélkül vitte a ludat. — Árdrágítót fogtak 1 Úgy kell a piócáknak ! Verjék vasra 1 Akasszák fel! — hangzött az asszonypiacon össze-vissza. De Király Jánosné szót sem hallott már mindabból, mert föld alá bujt volna szégyenletében. A-nap délután, mikor a vonat visszafelé indult a csömötei asszonyokkal, Abért lstókné megint előadást tartott a vonatban. — Képzeljétek el 1 kezdte hangos szóval. — Ez a Király Jánosné, az én Örzsi lelkem, hogyan érti! Elsőben azt hittem, hogy hármat sem tud olvasni a kis szentem és nem nyolcvan koronáért adja el darabját a libának ? Abból lesz még a derék asszony, meglátjátok. Hanem a rendőrség ... No tudjátok, szégyen, gyalázat. — Micsoda? — Hászonöt koronára, meg egy napi áris- tomra Ítélte szegény örzsi lelkemet. Óh! — sajnálkoztak valamennyien igazlélekkel. — A libát meg hivatalból elicitálták. — Ugyan ? — És tudjátok, mennyiért kelt el ? — Mennyiért? — Kilencven koronát adtak érte. Hát nem gazemberség ez? No megálljatok himpellérek 1 Adunk mi nektek még falusiak. Rini fogtok még, tudom Istenem!
