Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-05-18 / 20. szám
I 2-ili oldal. északkeleti újság Nagykároly és ermellék 20-ik szára Még közönyösséget sem szabad e kérdésekben tanúsítanunk, nemhogy határozott rosszakaraíot lehetne. Nem lehet szó megalkuvásról, a lelki- ismeretünk mindenáron való megnyugtatásáról, csakis arról, hogy mindent elkövessünk a fejlődés elősegítése érdekében. Meg vagyunk győződve róla, hogy agyon lehet hallgatni az ügyet úgy, hogy a mulasztás nagysága fel sem tűnik. Hiszen nem fognak a fel nem veit tanulók a gimnázium kapujában sírni, vagy panaszukkal a közvélemény elé menni. Sőt nagyon sokan meg sem fogják próbálni, hogy a mi főgimnáziumunkba jöjjenek, hanem mennek oda, ahol a felvételük biztos. Ilyen okokból még az az eset is előállhat, hogy meg sem telik az első osztály annyira, hogy a párhuzamosításról beszélni lehetne. Természetesen nem azért, mintha tanuló nem lenne és az iskolánknak vonzóereje nem volna, hanem azért mert okulva az előző évek elijesztő hirdetményein, hogy: „Az L osztályba csak korlátolt számban veszünk fel tanulókat!“ Nagyon sokan meg sem próbálnak sietni, hogy hátha bejutnak, hanem mennek oda, .ahol "biztosan lehet iratkozni. Nem teheti ki magát a szülő annak, hogy legynagyobb igyekezete mellett is kimaradják a fia a gimnáziumból és akkor az utolsó percben rohanjon a vonatra egy másik gimnáziumba, ahol talán nem késik le. Akik neru ismerik fel a baj igazi okát, ilyenkor a konviktusi helyek elégtelenségének, a tanulni akarók megoszlásának meg minek tulajdonítják, hogy nincsen sok tanuló. Ekkor aztán konstatálhatjuk, hogy nem elég népes a gimnáziumunk, a közvetlen közeli falvak tanuló ifjúsága is másfele gravitál. A baj igazi okát nem fedeztük fel. Megvan itt a legtermészetesebb idegravi- táiás, meg van minden előfeltétele a fejlődésnek, de nincsen meg a szükséges érzék a tenni valók iránt. A baj már ott kezdődik, hogy nem .tekintjük ezt a kérdést olyan fontosnak és városi érdeknek, mint érdeme szerint kellene. Pedig ez nem a gimnázium beiügye, hanem a városé. Annak pedig van olyan fontos ügye, mint akár a vágóhíd, akár a tűzoltóság, vagy nem tudom miféle ügye. A városi elöljáróság, mint pártatlan felettes, mint minden városi ügykörnek legjobbakaratu intézője, egyforma készséget tanúsít minden ügye iránt a városnak. A vágóhíd a konyhapiac, tűzoltóság stb. igényei mind egyenlő mértékben nyernek kielégítést a lehetőségek mértéke szerint. A város képviselőtestülete és elöljárósága még nem utasított vissza egy reformot sem, mellyel valamelyik városi érdek megvédésére, fejlesztésére kellett sietnie azzal, hogy nem teszi. Ha anyagi ereje megbénította is esetleg, elvben elismerte a tennivalók szükségességét, de anyagi segélyforrások hiányában elhalasztotta jobb időkre. Nincs okunk tehát azt hinni, hogy nem követne el elöljáróságunk minden lehetőt, hogy a párhuzamosítást megvalósítsa, ha ennek a kérdése eléje kerül. De van-e, aki eléje viszi ? Mindazon ügyek, melyek a város elé kerülhetnek, tartoznak egy- más, közvetlen fórum elé, moly a-felettes hatóságot tájékoztatja a szükséges teendőket illetőleg. Szerintünk a gimnáziumi osztáiypárhuza- mositás kérdésében a kezdeményező lépéseket megtenni, a kivitel módozatairól, lehetőségeiről tájékozódást nyújtani az intézett igazgatósága, a legilletékesebb. Onnan kell kiindulnia minden kezdeményezésnek, mely az intézet érdekében való. Olt kell meglenni annak az ideális ílgy- buzgalomnak, melyet a sikertelenségek se tudjanak megtörni. Ha egyik évben nem sikerülhet, njbói kell kezdeni a másik évben. Minden év vérvesztesége a gimnáziumnak, melyet nemcsak az első osztály, hanem az összes osztályok megéreznek, vagyis megérzi az iskola és a város. Mert ha a párhuzamos első osztály elmarad, elmaradnak azok a tanulók is, akik akik a további években feljeT/b jutva a többi osztályok népességét is szaporítanák. Vagyis, aki egyszer kimarad az első osztályból, az nyolc évre veszett el iskolánk és városunk részére. Ebből az alkalomból, hogy minden fontossága dacára is alig van szószólója ennek az ügynek, tanulságos esetre hivatkozhatunk a szomszédban, Szó van róla, hogy az állam reáliskolát álüt fel Nagyszőliősön. A Tanáregyesület Közlönyében valaki (?) cikket ir róla, hogy a reáliskola Szőllősön nem jogosult és mint erre kizáróan alkalmas várost, Szatmórt jelöli meg. A szatmári kath. főgimnázium egyik érdemes tanára: dr. Schőber Emil már úgy ir a „Szatmári Közlöny“-ben a reáliskola felállításáról, hogy a Tanáregyesüleíi Közlönyre, mint méravdó és indifferens tényezőre hivatkozik. A következő nabokban az összes lapok erről cikkeznek és egyértelműig követelik a reáliskola felállítását. . Szerintünk is ez a módja a kultúra előbb- vitelének a város előnyére. A vele foglalkozók ügybuzgóságában kell lenni a mozgató erőnek, mely itt a fejlődést előre segiíse. Anyagi nehézségek itt másodrendűik, mert ha talán az volna a fejlődés megakaszíója, hogy uj tanárt nem lehet kapni, vagy az óra többletet nem fizetik, e jogos sérelmek orvoslásának kell módját találni, de nem szabad engedni, hogy ennek az iskola lássa hátrányát. Jogosan várhatjuk az igazgatótól, aki a város főgimnáziumának élén áll, frogy mindent el fog követni a város érdekében a párhuzamosításért. Felhívjuk gimnáziumunk ügyére a rendkormány figyelmét is, kérve, hogy a még szükséges tanerőről gondoskodjék s ne engedje a fejlődést megakadni. Reméljük, hogy a piarista- rend, melynek működése évszázadok óta már annyira- összeforrt a város érdekeivel, ez alkalommal is segítségére lesz a kultúrának és városunknak. i koronás Ms leány. Amióta, részben itt állomásozó, ■ részben átvonuló katonákkal tele van a város, nagyon elszaporodtak a könnyen pénzt kereső foglalkozású egzisztenciák, ügy látszik, a nagy forgalomnak Törökországig szaladt a hire s egyszerre három török is megjelent a helybeli kofa börzén, árulva a mindenféle cukrokat. Elszaporodtak a gyöngyvirágos tálak is, a velük járó kis lányokkal. Solia annyi gyöngyvirágot nem termeltek a nagykárolyi kertekben, mint az idén. Egész virágkorzó, amikor elindul— Nem az a rönd. Az rsak a papirosán rönd. Az a rönd. hogy ami füvei az Isten mög- teremtött, az ne száradjon ott el hiába, hanem ögye le a jószág, hogy abbui táplálkozzon. Ha nem a városi szomszéd mindjárt mögirigyli, ha neköm negyven libám van, neki mög nincsen. Hát méri nem nevel ü is? Az öreg külső ember legyint a pipaszárral, hogy hiábavaló effelől minden beszéd, mert ami úgy van, az úgy van aztán punktum. — Úri fertály nem nekünk való . . . Máriák. A kósza cigányokról tanácskoztak a békeidőben vagy negyven esztendeig, hogy mit kellene velük csinálni, de minél többen tanácskoztak feiőle, annál inkább maradt minden csak úgy, ahogy volt. A cigány járta az országot, a sátoros-kocsikkal, egyik megyé kergette át a másik határába, hol koldult, hol lopott, ha nem lopott, cseréit. Foldozía a tanyákon a bográcsot, vasat is kovácsolt, még ismertem olyan juhász-familiát, amely a kovácsmesterséget a pusztai kóborcigányoktól tanulta el. Csináltak is bográcshoz való szolgafát vasból a maguk kezével, kiverve cifra vasvirággal. A háború szétütött az utolsó ázsiai nép- vándorlás maradványai között, Hamar elbánt velük egy rendelet. Megint csak igaz lett az a régi mondás, hogy ami dolgon harminc okos ember tanácskozása nem segit, azt három ember fejére kell bizni. Azok nyélbeütik. S ennek a nyomán megfogytak az utolsó európai beduinok. A balkáni országokban vannak még bőven, de mifelénk apránkint elmúlnak, mint egy tűnő darab élet a középkorból. Néha lehet látni még egy-egy vénei közülök, elszomorodoíí, szikár, szálas emberek; az ajkuk körül a mély, fájdalmas vonás bele- vész az álon kiboroíváit hindu-szakálíba, a mit most is olyan méltósággal visel, mintha gokvár vagy maharadzsa volna índiában. Városszéli utcasarkokon ácsorognak, várnak valamire, kuporog mögöttük a földön a vénasszony, a piros cifrasággal kivarrt rongyos kékszoknyában; ahogy az öreg nem hagyja el az ázsiai, szakáit, úgy az asszony sem marad el a kékszoknyától, amire piros kígyókat és lángnyelveket varr. Áll az öreg, a hosszú botra támaszkodva, lapos s tarisznya az oldalán, vár. Mire, ki tudná? A szeme hol erre, hol arra villog, keresi a sátoros-kocsit, a legényeket, a rajkókat, de nincsenek. Nézi a földet, ta- lálná-e rajta a vezérnek a jelzéseit, összerakva cserépdarabokból a törött üvegből, hogy merre menjenek, keresné a sarki akácfa oldalán a ráakaSztori fehér lőszert, ami jelzést és tudósítást adna a többiekről — hajh azonban, nincsen már semmi mindezekből, az öreg rom (a nyelvükben : ember) csakugyan rom ... nem maradt meg semmi a régi szabad világból. Megtörtén vánszo,rog tovább a vén nomád, kullog utána a piros-kék szoknyában, a szemeibe csap zott hajával a májkó. Ketten maradván az egész sátoraljából. ... Az öreg Mari néha még mutatkozik. A falu széléről olykor beóvakodik s benyit azokhoz a házakhoz, ahol még szép menyecskekorában ismerték. Jövendölt tenyérből és kiváncsi fehérszemélyeknek kártyából mondta meg a láthatatlan sorsot. Piros kődarabokat ajánlott rontás és ördöngösség, továbbá szemverés, sárgaság és hannadFiapoi hideglelés ellen, bár ennél hathatósabb a rézgyűrű, aminek a fején ott volt a lángnyelvü kigyó, a kard, a fél hold és a csillagok. De azóta más világ van. Kiesett a világr- nak a feneke — mint a. másik cigány, a nótafa Dankö énekelte. Eltöri a tengelye is, és nincsen az a cigánykovács, aki össze,bírná kala- pálcsolni. Mári elszomorodva bolyong — hová iettek az elmúlt idők? Már csak az a cigány, aki vagy muzsikál, vagy a lovon kupeckedik, a zöld erdő aljában táborozó szabad cigány elveszett. — Vetnék egy kis kártyát — ajánlja az elszomorodott és elhagyatott Mári — ■ majd az aranyos kisasszonykának megmondanám a jövendőt. Mári leguggol a földre s rakja is mindjárt a kártyát maga elébe. — Ne azt vesd, Mári ne azt, mondják. — Azt vesd ki, hogy mikor lesz vége a háborúnak ? Mári föl tekint' fájdalmasan. Ingatja a fejét. — Nem mondja a kártya,- — suttogja — Ezt nem tudja mondani. Hiába próbálom, nem tudja. A kártya megzavarodik. Veti: — A! — pattan föl. — Látod, megzavarodik. Látod? A zizsten verje meg ezst a háborút. — Sokan oda vannak a tieidből, Mári? — Sokan? — kérdezi. — Mind. Hol van a sabad cigány ? Nincs. Mári átkozódni kezdene, de két első cigaretára megbékül, feledve minden fájdalom, a mi a szabad cigányság pusztulását illetné. Mári mohón kap utána, s azt esdekli: — Adjál már egy félskalulya gyufát is.
