Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-13 / 15. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. április 14. 15-ik s£*ufl. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Sléfketési árak: ■géss évre .. > Félévre ....................................... Negyedévre .............................. Ta nítóknak egész évre .. 12 korona- « , 3 » 10 . Fészerkesztó: DR. VETZÁK EDE. HE8ISLEKS liHDStí SZf»33ATaS. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA J«. SZÁM. („KÖLCSEY-MYOMDA“ R.-T. MAOYKAKOLY.) Hirdetésed ugyanott vétetnek fal. ■ ■N'vilttér sora 1 K 20 fillér. Az iskolák államosításáról. (M-y.) Már több év óta Magyar- országon egy különös láz lett úrrá, az úgynevezett államosítási düh! Ennek a hatását mindenütt és mindenben tapasztaltuk, ugyannyira, hogy a legalsóbb néprétegektől a legfelsőbb régiókig mindenki abban a tudatban élt és él nálunk, hogy csak azaz intézmény és szervezet életképes, amely állami felügyelet alatt, vagy tiaztán az állam által igazgattatik. Mindent államosítani! kiáltással, nyerték el a képviselők a mandátumokat, államiak akarnak lenni a szolgabirák és mindenki állami akar lenni, aki él, mert már annyira áthatotta a lelkeket az a felfogás, hogy az állami alkalmazott tejben-vajban fürdik és az állami intézményt a poklok kapui sem dönthetik meg! Nem tagadjuk, sok tekintetben igazuk van az igy gondolkozóknak, mert egy egységes állami szervezet és igazgatás mindig első erőssége az országnak — kifelé. Befelé azonban gyengitő hatással van, minek bizonyításába jelen cikkünkben nem megyünk bele, mert a politizálás távol áll tőiünk, lévén a legszerencsétlenebb foglalkozás a mai világban. Mint fentebb említettük, az államosítás sok tekintetben és helyen kívánatos. A kormány is tudatában van ennek s ezért több oldalon államosítást várhatunk, mert kormánykörökben is helyesnek ítélik ezt. Még gondolatnak is szerencsétlen azonban a minisztérium azon kijelentése, hogy a felekezeti iskolákat államosítani kell. Az ország összes iskoláinak államosítása szerintünk teijesen felesleges és káros. Micsoda tulajdonképen az iskola? Műhely, hol a tudatlan gyermekből embert, hazafit és hasznos polgárt formálnak. Ezt eddig is megtették és mint az eredmény mutatja, fényes sikerrel, mert dacára az európai népek lelki viharának, ami népünk nyugodt és csendes, ami annak a bizonyítéka, hogy lelkűkbe istenes, szelíd magvak hintettek el. Mi történik az államosítás által? Csöbörből-vederbe kerülnek az iskolák, mert hiszen az állam által kinevezett tanító sem fog másként eljárni, mint a mi felekezeti tanítómestereink, ha hivatásának magasztos voltát felfogja és megérti. Nem tagadjuk, szükség van az iskolák államosítására nemzetiségi vidékeken. Ily helyeken kívánatos, hogy a magyar minisztérium küldje el tanítóját abba a faluba, ahol veszélyeztetve látja a jövő polgárainak hazafias, magyar nevelését. Itt nemcsak kívánatos, de szükséges és elmulaszthatatian kötelessége az államnak gondoskodni a helyes nevelésről. Sőt a háború után, sok tapasztalaton okulva a magyarosítást minden eddiginél nagyobb mértékben kell tovább folytatnunk, mert Németország példája megmutatta, hogy mire képes egy gondolkozásában és nyelvében egységes állam. De most tisztelettel megkérdjük, mi szükség van arra, hogy a mi jó, magyar felekezeti iskoláinkat megbolygassuk? Minek akar az állam oly terhet a nyakába venni, amit eddig készséggel és nemes szívvel viseltek a vallás felekezetek. Ez az előkifogásunk! A második pedig az, hogy mi mindenek fölé a gyermek vallásos nevelését helyezzük s ezt a vallásos nevelést a felekezeti iskolák fennállásával látjuk biztosítva. Az elkövetkezendő időkben igen nagy szükség lesz arra, hogy a gyermek gondos, vallásos nevelést kapjon, mert A feltámadt balett. Irta Margitay Imre. (Folyt, és vég.) II. Amint elhagytam a temetőt, a „Fehér egér“ kávéházból cigányzene ütötte meg a fülemet. Valaki mulat! Gonosz tréfa ötlöt az eszembe, Még moselyogtam is hozzá. Igen, ennek az embernek elfogom rontani a mulatságát. Megfogok előtte jelenni, igy, halotti külsőmben. Megfordultam és beléptem a kávéházba. Egy vig magyar üritgette a poharakat egy asztalnál, a cigányak egy nótát húztak a fülébe. Nem lepődött meg, hidegen tekintett rám és tovább ordított. A terem másik sarkában egy karcsú, magas pincérleány állott. Az ajtónyilásra felém fordult. S amint a vilany fénye megvilágította fehér arcát, megdermedtem és egy éles kiáltás fagyott meg ajkamon: * Ott a teremben, a vilanyfényénél Maca állott, fekete ruhában, fehér kötővel és rám mosolygott, ugyanazzal a mosollyal, amivel tegnapelőtt elbucsozott tőlem. Igen, ez Maca volt, a szeme, a szája, a haja ugyanaz, a véletlen ilyen óriási hasonlatosságára az én megkínzott agyam nem gondolt. Én csak Macát láttam, én csak azt éreztem, hogy Maca eljött hozzám, hamarább, mint vártam volna. De hogyan jött ide Maca? Ide, ebbe a piszkos kávéházba, csókszomjas ledér népek közé. Mindegy! Maca itt van, itt mosolyog két lépésnyire előttem. Hozzá szaladtam és bárgyún, bután bámultam kék szemeibe. Maca 1 A leány kíváncsian tekintett rám. Nusi vagyok, kérem ! Mindegy! Te Maca vagy — gondoltam — csak játszani, bolondozni akarsz velem, egy kicsit kínozni a lelkemet, mint ahogy a halottak szokták az itthon maradottaknak, Maca vagy — gondoltam — és most mindjárt megfogok róla győződni. Közelebb léptem a leányhoz, ügyetlenül meghajtottam magamat és bemutatkoztam. Néhai Réz Benő vagyok, költő és regényíró! Nem pirult el, nem lepődött meg, csak szomorúan bátortalanul tekintett reám. A temetőből jöttem — folytattam — és egy kis meleg bort és jó szót kérek. Maca elmosolyodott. Oda húzott egy asztalhoz és csendesen leültetett. Valami szomorúság látszott egész valóján, mint mikor valakin szánakozni szoktunk. A temetőből jövök — nyögtem másodszor. Maca elsietett és meleg bort hozott. Mind a ketten ittunk, ő többet ivott, mint én. És én nem kérdeztem Macát, hogy honnan jött, miért jött. Nekem elég volt, hogy mellette lehettem, megsimogathattam a haját, megcsókolhattam fehér nyakát és a fülébe súghattam : Maca, édes kis Macám . . . III. És azóta három hét telt el és azóta mindennap itt vagyok és azóta rámfogták az emberek, hogy korhely és hitang vagyok és hogy temető helyett a korcsmában keresek vigasztalást, pedig ha tudnák, óh hogyha tudnák. De hála Istennek megvagyok halva cs a halottak, némák és csendesek. Nem árultam el, hogy Maca itt van. Elment, de visszajöttt. Itt van a „Fehér Egér“ kávéházban és bori mér a duhaj parasztlegényeknek. Mindenre képes, csakhogy mellettem lehessen . . . . . . S most mikor ezeket hirtelen átgondoltam, szinte felriadtam, mikor a leány szelíden hozzám hajéit. Lámpát gyújtok Benő! Nem, nem ne gyújtsál Maca. Olyan jó ez a sötétség, olyan mint a kripta csendje. Puha es nyugodalmas. Maca a kezemhez szorította fehér homlokát. Igyunk pezsgőt! Helyes, igyunk pezsgőt. Hozzá! Maca, tüzeset és édeset, amitől feloldódik a nyelvem és a tied is Maca. Egyszer már kell, hogy őszinte légy hozzám. A leány hangosan felkacagott. Ezerszer hallotta már tőlem ezt a kérést. Hogy ő őszinte legyen?! Hiszen már mindent elmondott és én még mindig kiváncsi voltam. Valami titkot akartam, kértem hogy üljön az ölembe és úgy súgja a fülembe, lassan, hogy minden szavát megérthessem . . . IV. Tegnap találkoztam a Maca apjával. Szomorú volt és beteg s különösen, szigorúan nézett a szemembe. Nem fogott velem kezet hanem két lépést hátrált és úgy beszélt hozzám. Hát tudod Benő, én a magam részéről nem bánom, hiszen, fiatalember vagy Benő, de tudod az asszonyoknak nagyon fáj, hogy ilyen hamar ... Na hiszen gondolod miről van szó. Én a magain részéről nem bánom, de az asszonyok nem kívánnak látni... Én meg-
