Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-12 / 2. szám
X. évfolyam. Nagykároly, 1918. január 12. 2-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. £lckzeiési árak: Egész évre .............................. .. 12 koronaFélévre .................................................6 Ne gyedévre ........................................ 3 T.-nűóknak egocz évre . 10 á beszélő keresztek. A mi sok és hatalmas elleneink kardot rántottak és kihívtak bennünket a küzdelem halálmezejére. És mi kiál- lotunk, bátran, a régi magyar virtussal, mely ezer éve hiztositotta fennállásunkat, létjogosultságunkat. Mikor a nagy temetésre megkonduitak a világ harangjai, mi is beállottunk a temetési menetbe, hogy temetőbe kisérjük szivünk legdrágább kincsét, a magyar nemzet viruló, díszes virágait. Azt gondoltuk magunkban, hogy újra szomjas lett az anyaföld, gyermekeinek vérére szomjas, hogy a jövőben dusabbak legyenek a kalászok, virulóbb a róna, édesebb a szőlő. És a Kárpátok bércein s a Száva zugó habjai mellett mindenütt magyar ajak köszöntette az ezerfejü Halált s a magyar alföld gyermekei száguldottak gyorslábú lovaikon Lublin alá, megmondani minden örosíofr cárjárrak, hogy a kései unokák bosszúálló hada indult útnak, visszafizetni a kölcsönt 1848-ért, azért a dicsőséges de fájdalmas korért, mikor kíméletlen kezekkél letördelték a magyar szabadság gyenge hajtásait! Békejobbot nyújtottunk Ausztriának, Főszerkesztő : DR. VETZÁK EDF. KEfiJÉtáiffíS IP-'DEN j57,S*?B4TOH. =- f Li i.....—■■ bár tudtuk azt, hogy inig kezünket a jóbarát álarca alatt megszorítja, titokban maris szőni kezdi a megsemmisítés és legyengités hálóját. De azt hittük, hogy a mi becsületes, önzetlen barátságunk megfogja hozni végre Ausztria részéről a tisztelet és hála fényes elismerését. Elküidöttük apáinkat és fiainkat, az Alpok hótakart tetőire, hogy ezt a kopár, mitsem érő szikiaországot megmentsék és szivükkel, keblükkel zárják el az utat Róma népe előtt! És ott messze, amiről csak az altató mesék furcsa históriáiban emlékeztünk meg, a púi Isonzó, az égig érő Km mellett csöndes tábortüzeknél a mi gyermekeink szorították didergő kezeiket a manlicher hideg csövére. És ott a messze országban a mi fiaink hajtották le vérző fejüket, hogy örökre betakarja őket a lehuiió, fehér hópehely. És mi lett az elismerés!? Napról-napra vad szidalmakat hallunk Ausztria részéről! Ellenséges gyűlöletet, mely sokkal veszedelmesebb a felrobbanó gránátnál, szaggató puska- golyónál, mert ezen vádakat egy olyan ellenség küldi felénk, kiért mindent feláldoztunk, kinek javáért évszázadokon át kihasználni engedtük gazdasági erőinket. Szerkesztőség és kiadóhivatal : NA iYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)- --I—- Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------Nv iit ér sora 1 K 2 ) fillér. Ennek a korszak nak most már vége van! Ausztria vádjaira hasonlóan válaszolunk! De nyíltan és egyenesen! Ha Ausztria a hála és elismerés helyett megölésünkre törekszik, úgy mi is megfogjuk vonni baráti jobbunkat. Idegenek leszünk és ezerszer megátkozzuk azt a pillanatot, mikor a sors összehozod vele. De még valamivel tartozunk Ausztriának! Egy szomorú, de szent igazsággal! Ha majd elül a csatazaj és a népek szeretetteljesen együtt kezdik építeni a haladás fényes templomát s midőn a nagy jiFalmak kiosztása lesz, majd akkor bátor ellenfeleinket fogjuk tanuul hívni küzdelmünk, halálunk igazolásira. Majd' akkor elvezetjük Ausztriát azokra a helyekre, hol keresztekkel hintettük tele Ausztria határait! És ezek a keresztek beszélni fognak, elmúlt csaták rettentő viharáról és könnyezni is fognak, mert az idegen föld alatt nem olyan édes az álom, mint az árvalányhajar termő, szép magyar rósza édes damkat suttogó, lágy ölében. Mi ezekre hivatkozunk! És lesz-e nép, mely ezek után el ne ismerné, hogy az uj ezredévben Árpád unokái végre-valahára maguknak is szerezhetnek egy jó napot a gazdasági függetlenség áldásaiban. Mariska. • í , - V! It ’** V. .' - f Irta : Jácint. Már alkonyodott. A parti fák zöid levelei közt bíborosán törtek át a bukó nap halvány sugarai. Langyos szél zilált a bokrokon. Csendes volt a partszél. Távolról egy hazatérő tehéncsorda kolompja kongott. Olt álltain a parton. Bűnbánóan, meg- ujhodva. Vártam Mariskára. Arra a selymes- hajú, üdekacagásu gyermeklánykára, akinek tavaj ősszel hűséget fogadtam, aki szerelemmel várt reám, de akit elhagytam, mert a csiliáros, pompázó gazdagok világa magához bolonditott. Felébredtem. Szivembe vágta görbe karmát sok-sok régi emlék. Fülembe csendült a múlt muzsikája, bus melódiája — a Mariska siró kacagása — kacagó sírása. Ott álltam a parlon. Bűnbánóan vártam a régi leányra. Előttem zilásan világolt a viz. Karcsú füzek képe kacérkodott benne. Ficánkolva vágódott fel egy-egy halacska. Lebukott újból s tovasiklott a csendes árral. Jött a csónak. Többen ültek benne. Mariska lágy, rózsaszínű ruhájára ráhullott a búcsúzó nap hanyatló sugára. Hiva-integetve világított felém. Megdobbant a szivem. — Vájjon hogyan fogad? Feledi-e, ami történt? Megérti-e, hogy a szivem nem volt másé : azé a nagyúri leányé, aki tent a kőkockás kastélyban földhöz vágta a hímző rámáját? Elhiszi-e, hogy csak a nagy úri pompa fogta meg a lelkem. De a szivem szabad maradt. Visszahoztam hozzá. Vagy tán el se vittem. Közeledett a csónak. Bónis Feri hajtotta. Észrevették! Látták, hogy reájuk várok. Felém tartottak azért. Mariska nem nézett fel. Irkáit valamit a csónak fenekére. Lgy tett, mintha' észre se venne. Csak a többi üdvözölt nagy hangon. — Ni a megtért bűnös. Ezer és egy esztendeje , hogy utoljára láttuk. És még most sem nézett fel. Partot ért a csónak. Lapos orra felsiklott a hóm kra s nagyott zökkenve megfeneklett. Kedélyesen ugrottam közéjük. — Szervusztok! Szervusz Mariska! — és a keze után nyúltam. Felnézett. Meglepődve, mintha álomból ébredt volna Szemében gyorsan rebbent valami. Eltűnt hirtelen Hideg közöny szürke fátyola borult a fényére. — Jó napot. Hát maga, hogy került ide? Idegesen haraptam az ajkamba. Lehűtött — megvágott a magázása. — Magukhoz jöttem. Kedvem támadt csolnakázni. Remélem, hogy nem leszek terhűkre. — Ó a világért se — felelt Mariska. De kikiabált a hangjából, hogy várni se vártak. Csendesen úsztattunk lefelé. Üdvözlőén bólongattak felénk a sötétes fűzfák. Titkot meséltek el a susogó parti nádasok. Mariska mellé ültem. Helyet adtak a többiek. Tudták, hogy összetartozunk. És mi mégis olyan idegenek voltunk ezen az estén. Én nem tudtam szólni semmit. Ő se beszélt. Együtt hallgattuk a csolnak orrához verődő fodros viz locsogását. Felettünk egy bus, fekete varjú húzott keresztül. Sötét árnyéka ráhullott a víztükrére. Éppen előttünk. Miközénk is férkőzött egy kísérteties árny: tévedésem idevetett tudata — árnyéka. El akartam űzni. Halkan, bizalmasan tettem fel a kérdést: — Hogy mulatott olt fent, szép Erdélyben? —■ Nagyon jól. Pompásan, fényesen, hisz’ annyi ott a fiatalember, hogy hetekig tartott a megismerésük. Hidegen, élesen sértve mondott ki minden szót. Újból az ajkamba haraptam. De ez már nem a sértés fájdalmának volt a jele, hanem a haragos dacbakeménytilés kezdete. — Nagyon örülök. Magam is jól mulattam. Azzal felállottam. Átvettem a kormánylapátot s nekibusult dühvei hajtottam lefelé a csolnakot. Este, amikor rendes szokás szerint sétálgattunk a falu teres, homokos utcáján, ismét a Mariska szomszédja lettem. Pedig talán; egyikünk se kereste < másikat. Az a sötét, ijesztő árny, amely a lelkünk közé lopakodott, durván akart szét vetni bennünket. Mégegyszer felvettem vele a harcot. Félénken fogtam hozzá: — Mariska? — A régi hangom csendült Ijedten kapta-fel a fejét. — Tessék? — Emlékszik-e a múlt év szeptemberére? Emlékszík-e arra a borongós siró délutánra, amikora nyarunkat temettük? Amikor oly keserű volt válnunk. Amikor a hervadásban könnyezésben tavaszt ünnepeltünk. Szivem- lelkem minden könyörgése, a múlt idők újraélt emléke zokogott fel a hangomban És ő nem indult meg. ügy nezett rám, mintha egy szót se értene azokból, amiket mondottam. Közelebb húzódtam hozzá. Forrón, fenyegetően súgtam már felé: — Emlékszik-e mit Ígértünk ír/ egymásnak? Gyűrűnk — igaz — nem de a szivünk jobban eggyé forrott, m
