Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1918-09-14 / 37. szám

X. évfolyam.

Nagykároly, ISIS, szeptember 14.

37-üc szám.

Északkeleti újság

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

glHÉHtún árak:

ggéex évre

,,

12 koronafélévre ......................

. .. « „

Negyedévre

3 .

T«*i it óénak «gesz évre ..

. .. 10 ,

Szerkesztő*^ és ioiaééhivatal:

rfcwecfceeeté: BR. VETZÁK EDE.

NAGYKÁROLY, SZÉCHENYJ-UTCZA 39. MÁJS.

(„KŐLCSEY-NYOM.BA* K.-T. NAGYKÁROLY.)

«EeJEfcBStS SlflÖSfi SZ03BAT8K.

Hirdetések ugyanott vétetnek fel.

NyiHíér sora 1 K 20 fillér.

Á tüdővész ellen.

A legutóbbi közigazgatási bizottsági ülés foglalkozott a tüdővész ellen indítandó társadalmi akció szükségességével. A bizottság egyik tagja felszólalást intézett ebben az ügyben úgy az alispán úrhoz, mint az ülés tagjaihoz s rámutatva a tüdővész nemzeti veszedelmére, a legszélesebb alapokra fektetett társadalmi akció megindítását sürgette.

Az alispán ur, kihez a felszólalás első sorban intéztetett, teljesen magáévá tette az ügyet s annak fontosságát hangsúlyozva, a megindítandó mozgalom irányítására a legkészségesebben vállalkozott. Az ő kiváló egyénisége biztosítja a mozgalom sikerét, hogy annak a nagyarányú állami gondoskodásnak, mellyel a figyelem az öldöklő betegség ellen fordult, a mi vármegyénkben hathatós támogatója lesz a jól szervezett közönség.

Most egyelőre várjuk az állami gondoskodás megszervezését, hogy ennek a keretébe beilleszthessük a magunk társadalmi szervezetét, mellyel jobbá, teljesebbé, eredményesebbé tehessük. A mi vármegyénket a természet áldásai előnyös helyzetbe hozzák e tekintetben.

Itt az Avasban és különösen Bánya vidékén olyan klimatikus helyek vannak, melyek a maguk gyógyító erejével a Tátra eredményeit képesek elérni.

Nagy perspektívát nyit meg a tegnapi indítvány vármegyénk jövője előtt. Nem vármegyei érdekű,mozgalomról leszitt szó, mert hiszen a tüdővész elleni küzdelem maga is országos érdekű, nemzeti fontosságú dolog. Nemcsak a vármegye lakosairól kell gondoskodnunk, hanem a gyógyulásra szoruló távoli vidékiekről is. Nagyarányú mozgalmat kell indítanunk, mely országos forgalmat és országos hírnevet szerez vármegyénk természettől áldott vidékeinek.

Ennek a nagyarányú mozgalomnak vezetését tette le az elhangzott felszólalás alispánunk kezébe, kinek ügybuzgó- sága a garancia arra nézve, hogy ezt a mozgalmat fenkölt gondolkodású főispánunk támogatása mellett . sikerre is fogja vinni.

Polgári leányiskolára magántanulókat előkészítek. Jelentkezni lehet folyó hó 18-áig MEZEI GYULA polgáriskoíai tanárnál.

Récsei Ede

huszonötéves áldozópapi .és tízéves plébánost jubileumára.

Irta: Vidákovich Diniéi, volt fögim.-i igazgató.

A háborús gondterhelte világban sem szabad megfeledkeznünk azokról, akik tehetségük legjavát fordítják arra, hogy a hazának, egyháznak hasznos szolgálatokat tegyenek. A megemlékezésnek olyannak kell lennie, hogy az megegyező legyen a valósággal, ment legyen a kidicséréstöl, hízelgéstől, méltó legyen az ünnepelt érdemeihez. Manapság az önző korszakban nincs más jutalma a buzgó lelkiismeretes, fáradhatlan, munkás, tevékeny életnek, de buzditója egyben a továbbiakban való kitartásra, tevékenykedésre. Oly férfiúról akarok rövid vonásokban képet adni, akinek eddigi élete és működése valóban megérdemli, hogy néhány hasábot neki szenteljünk e lapban s ismerve szerénységét, egyben arra is kérjük, ne nehezteljen ránk, ha a csendben megülni óhajtott jubileumot ezrek szive zajosabbá, széle- sebbkörüvé tettük. Legyen elismerésünk babérkoszorúja ezért a jelen megemlékezés.

Récsei (azelőtt Réger) Ede, született Zsámbékon, Pest vármegyében 1868. évi március 15.-én. Ott született, ahol a hires apátsági templom romjai hirdetik a régi kor buzgó hitét, akkor, aznap született, mikor oly hévvel ünnepli minden magyar ember a szabadság megszületését, a negyvennyolcas nagy napokat. A kettős vonatkozás, az erős hithez, izzó hazaszeretethez mintegy sztigmatizálja egész életét és működését. Atyja Réger Ferenc, anyja szül. Travnik Anna. Atyja a kecskeméti temetőben

Bucsuzás.

Irta: Kocsis László.

(Folyt, vég.)

— Ez is elröpült — sóhajtotta halkan. — Minden elhagy, minden eimegy tőlem. Vissza tér a gazdájához. Ő adta, az övé. Nincs jogom itt tartani — próbálta keményíteni ellágyult szivét.

Sírni tudott volna, annyira folytogatta a könnyes érzés.

Rábámult a sok Írásra. Szemrebbenés nélkül nézte díványa szögletét, rajta az összehányt leveleket. Kereste, hogy mi hiányzik az idegen ajándékaiból, a messze kedves tárgyaiból.

Gondolkodott. Sorba vette az előtte nyugvó iráscsomót.

Már azt hitte, nem hiányzik semmi. Együtt van minden. Évek emléke, napok szépsége, délutánok kedves játéka, őszök derűje hosszú telek vidámsága, az öreg pap parókiáján átmuzsikált esték ezüstös képe, koncertek utáni, lelki gazdagodások édes érzése. Hazabandu- kolások a parókiáról. Elválás a kis tanitóház zöld kerítésénél. Lépések a falusi est csendjében. Lámpagyujtás előtti meditációk szépségről és szomorúságról

— Mennyi tiszta kincs! Micsoda lelki bőség! — szeretett volna felkiáltani.

De hangtalan maradt. Könyvtárához ment. Kivet egy könyvecskét, csak úgy találomra. Fehér tábláját felütötte.

Elcsodálkozott.

— Ez is az övé. Ő adta . . . s máris olvasta az apró lila ajánló sorokat.

— Magános élete csendes állomásain állítsa meg a szelíd könyvecske sok-sok rimes játéka.

Becsukta. Megnézte a könyv címét is.

— Arany csengő. Bus Bálint versei.

Édes érzés szaladt végig szive táján.

Eszébe jutott az arany csengő sok-sok gyütt átélt szépsége. A zsuzsu-dalok fáradt poétáját mindketten szerették. Rímeire kezdett emlékezni. Egyszerű, filigrán soraira.

Már dúdolta is.

Életem, mint lassú kis patak.

Csak ismétli néma bánatát,

A gyöngyöző régi szép szavak

Alkomon sóhajként folynak át . . .

Abbahagyta s a verses könyvet is a többi levélhez tette a díványra. Mag/; is leült a dívány szélére.

— Ez az utolsó, legszebb, legutolsó — zengett benne a melódiás hangulat . . . Most már csak össze kell csomagolnom, hadd vigye a posta, hadd hagyjon magamra minden.

— Milyen rosszul látott öreg papunk — kezdte el újra a gondolkodást. Milyen rosszul. Menyyit mondogatta neki a zenés téli esték után :

— Te Sándor, itt niaradsz. Öreg ember már, Roska, a főerdész. Örökébe lépsz. Jó állás, nyugalmas, szabad élet. Aztán Zsófia is abba hagyja a tanítást . . . nem vesződik a falusi lurkókkal. Azért megéltek. Meg bizony . . .

Ők csak mosolyogtak. Emlékszik csak mosolyogtak. Sándor ilyenkor mindig hangolni próbálta hegedűjét, hogy megzavarja az öreg

pap szelíd célozgatása után támadt rövid csendet.

Már akkor tudták, hogy a jóslás sose válik valóra. Lehetetlenség. Erről egymás között nem is beszéltek, csak érezték a messzi vágyak elérhetetlenségét.

— Hogy miért? Ki tudta volna akkor magyarázatát adni ? Csak a sejtelem élt bennük, hogy ütjük sose találkozik. Közös szépségek, közös szomorúságok együtt haladó útja nem egy életre való. Minden szépségből évek után sablon, minden szomorúságból keserűség és unot unalom lesz.

Akkor ezt még csak érezte.

Ma már tudja.

— És én itt maradok — engesztelte a bucsuzás pillanatában érzékeny szivét. Itt maradok a tiszta múltammal. Ezért küldök vissza mindent, ami ráemlékezteít, ami hozzákapcsol ami visszahozza arcát alakját lelki jóságát, szive játékait, beszéde zengését. így fényesebb marad a múltúnk s aranyosabb keretet kap régi-régi napjaink szépsége.

Rábámult a díványra. Felnyalábolta az évek kedvelt emlékeit. Ődavitte kis Íróasztalához, letette s két fehér remagő kezével rendezgetni kezdte, rakosgatni, próbálta a gyűrött, sokat olvasott leveleket.

Fényes, mélyen árnyalt szemei úgy csil- ogtak, mintha örvendező érzés ült volna ki rajtuk. Pedig a belső zokogás drága gyöngyei voltak . . .