Északkeleti Ujság, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1918-08-31 / 35. szám

X. évfolyam.

Najgykáffriy, 1>!8. augusztus 31.

35-ife

Északkeleti újság

NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Etföaetésí árak:

Sgéez évre ..............................

13 koronaF6sz«rke*sté: BR. VETZÁK EDE.

Szerkesztőség és láadóhivalel: [NAGYKÁROLY, SZÉCHENYI-UTCZA 30. MÁM.

félévre

6 .

(„KÖLCSEY-NYOM9A“ R.-T. NAQYKAR®LY.)

Negyedévre

Tanítóknak egész évre....................

3 .

.. lö „

KS8TCUMK limi SZOMBATOS. |

E Hirdetések ugyanott vétetnek fai.

Nyilttér sora 1 K 20 fillér.

A megyeszékhely

kérdése kezd ismét uj életre kelni. Költögetik. Valaki állitgatja a létrát, amin egy kis polcosabb helyre akar felkapaszkodni. Már megszoktuk, hogy Szatmáron, ha valaki valami akar lenni, létrául használja fel a székhely-kérdés felújítását, mint amikor az önjelölt képviselő jelöltek adóleszállitást, szabad dohány termelést meg más eféle csábitó dolgokat emlegetnek. Ha valaki Szatmáron képviselő, vagy alispán szeretne lenni, mindig ezzel a jelszóval jön elő.

Hiszen -okos is, ha valaki alispán akar lenni és előbb megyét csinál magának, de bizony ebbe a nagy munkálatba többen beleszólanak.

Nem hisszük, hogy a szatmári körök komolyan képzelik a székhely-kérdés felelevenítését. Ez csak egyesek csatakiáltása lehel, mint a leveli béka megszólalása, mikor esőt jelent. Nem hisszük, hogy komolyan lehessen kezdeni egy ilyen nagykaliberü akciót ma, amikor elég, ha a megélhetés gondjaival meg- birunk küzdeni.

D*e h.a a legtöbb idővel és erővel rendelkeznének is a szatmári urak a székhely harc megharcolásához, céltalan

harcot kezdenek. Azok az okok, melyek évszázadok óta szükségessé tették, hogy Szatmármegye székhelye Nagykároly legyen ma is fennállanak, sőt erősebben, mint valaha. Azok a földrajzi, kulturális, közigazgatási és nemzetiségi viszonyok, melyek Nagykárolyt székhelyül praedes- tinálják, ma is változatlanul fennállanak. Ezekkel a vonatkozásokkal pedig nem lehet nem törődni. Nem lehet szembe- menni az evidens országos nemzefi érdekekkel,

Valaki azonban ezzel akarja megnyerni az egri nevet, hogy erővel megyeszékhelyet akar csinálni a városából. Ezért aztán oda se néz holmi kisebb-nagyobb akadályoknak. Építtetne modern megyeházat, pénzügyi palotát stb. de hogy honnan, arra nem is gondol. Igaz ugyan, hogy tettek már ott olyan élelmes ajánlatot, hogy a pénzügy- igazgatóságot 20 nap ; alatt elhelyezik. Természetesen szerte-széje! szórva privát lakásokban. Ezért a kellemes elhelyezésért még el is kívánnák hogy a központi nagy hivatalok hagyják itt régi, jól megépített helyiségeiket és menjenek oda a meg nem felelő magán lakásukba, hogy teljék bennük kedvük a szatmáriaknak. Mert ma uj épületeket emelni

majnem egy a lehetetlenséggel. De ha már mindenképen erre is akarnk költeni, ott van a kórház építése. Maguk beismerik, akik illetékesek ez ügyben bírálatot mondani, hogy botrányos és tűrhetetlen a városi közkórház állapota. Miért nem építenek hát egyet. Szatmáriak elébb való dolga egy tisztességes városi közkórházat építeni, mint pénzügyi palotát és megyeházát. Hiszen mikor egy ügyvédjelölt megbolondult, a rendőrségi fogdába zárták elmebajának gyógykezelése céljából. Vajon elég nagy és megfelelő volna a fogda, ha véletlenül több eset fordulna egyszerre elő.

Sokszor megmondtuk már, hogy a két városnak nem egymás romjain kell épülniük, nem egymás kárára kell boldogulásukat keresniük, hanem kezet fogva egymás mellett. Van olyan áramlat, hogy a megyét kétfelé kell választani és kellő hozzácsatolásokkal kikerekitve két életképes megyét alkotni. Ennek az irányzatnak támogatására kell sietni mind a két városnak s igy lehetséges egymás mellett, egymás érdekeinek sértése nélkül boldogulniok.

Adakozzunk

a helybeli hadiár?aMz javára.

Az ötéves férfi.

Irta: Rosegger Péter.

Az cső elállt; heves szél rázta a falevelekről az esőcseppeket. Estefelé sétálni menteni a patak mentén, ahol két-háromszázados viskók állanak. Fából készültek, falaik még mindig döngőerösek, mig alább, az alig évtizedes nya- máris korhadnak. Valóban ez az ékes „villa“ nagyon öregesnek akar látszani. No de azért korántsincs nap- és idősütötte, évszázados viskószine.

Az egyemeletes kis parasztházacskák ablakai aprók, vörös pelargóniák virágoznak bennük. Deszkafedelük jóval magasabb, nagyon meredek, mint valami gót templomtető, hatásosan emelkedik ki a gazdasági épületek felett.

Az egyik tető csúcsán valami elevent láttam. A tetővágás irányában mozgott lassan-lassan előre. Nem volt sem macska, sem másféle háziállat, valami kísérteties volt, mikor rángatódzva továbbjutott, majd meg újra nyugodtan meglapult. Közelebbről kivettem, hogy mintegy ötéves, azőkefürtü, pirosarcu gyermek, hajadon fővel és mezítláb, testén csak szürkés ingecske éa kis nadrág volt. Lovagló ülésben, a gerendákba fogódzva csúszott előre, majd, mikor a tető elejéig ért, újra vissza; néha még kiabált is: Gvi, paci, gyi! A ház volt a paripája.

Nagyon megijedtem; még a lábaim is remegtek. Vájjon hogyan jutott e gyermek a meredek tetőre? Az emberek a mezőn dolgoztak, nem láthatták, mily veszedelemben forog a gyermek. Nem akartam reákiáltani hogy: vigyázz! Féltem, hogy kiáltásom csak megijeszti s elveszti az egyensúlyt. A tető

élén nyugodtin lovagolt föl és alá, csengő hangocskáján kiáltozta Gyi, paci, gyi!

Körüljártam a házat s a kert felől észrevettem azt a hosszú létrát, amely a tetőig ért. Tőle kissé jobbra, néhány meredek deszkán át ei lehetett jutni a tüzilétrához, amely egészen a tető éléig ért. Valószínűleg e nehéz utón kapaszkodott fel a gyermek.

Mikor már megelégelte a lovaglást a szélben és jól megrázta a tetőnek diszitményeit, vájjon elég erősek-e, féllábát átemelte az élén s lefelé jött a tiizilétrán; hátát a tetőnek vetette. Egy pillanatig csúszott, hiszen síkosak voltak a deszkák, de megkapaszkodott. Oly óvatosan jött lefelé, hogy szinte bizni kezdtem. Lefelé jöttében hangosan számolta a fokokat: Ed, tettő hájom — néd, — öt, — hat, — nóc, — tizentettő. Na, ha a fokokat is úgy átu- gorta volna, mint a számokat, csúnya világ lett volna. Végre leért a tető alsó széléiig. Itt aztán mindkét kezével megkapaszkodott a tüzi- létrába s lábacskáival kalimpálni kezdett a levegőben, téli jókedvvel, mig bennem szinte elhült a vér. A szilárd talajon remegett a lábam. Ekkor hirtelen észrevett s megdöbbent. Egészen elcsendesült s mozdulatlanul lenézett reám. Felkiáltottam neki, hogy maradjon csak veszteg, azután megkíséreltem a létrát továbbcsuz- tatni, hogy érintkezzék a tüzilétrával. Amint a gyermek szándékomat észrevette, hirtelen megfordult, felfelé kapaszkodott gyorsan és ügyesen, mint a macska.

Tanácstalanul álltam ott s hívni akartam az embereket a mezőről. A kerítés ajtónál volt egy zöldfüves kosár, azt odacipeltem a tető alá s kiürítettem ott, ahol a kicsinek feltétlenül le kell majd esnie. A tacskó fenn ült újra a tető élén s bizalmatlansággal figyelte munkámat. Majd bodros fejecskéjével a tető másik oldala felé nézett, ahol nem volt létra, mintha bizony azon gondolkoznék, ne próbálja meg ott a visszavonulást.

A rét felől jött az öreg paraszt s már messziről kiabált.

— Mit csinál Ön ott? Hiszen az a gyermek fél!

— Istenem, hiszen itt az ideje! Hogy engedheti meg neki ezt a mászkálást.

— No hiszen ! nevetett az öreg. A leeséstől féljen ?! Szép is volna 1 mikor tanuljon meg az ember mászkálni ? Mikor még hajlékony és kicsi!

— De szegény gyermek! — szóltam egészen félháborodva. Hogyan ismerje ez még az ügyességet s a veszedelmet, s hogyan lehessen eléggé óvatos?

— Látná Ön csak egyszer a cseresznye- fán ! A legutolsó ágig is elkuszik s úgy ugrál egyik gallyról a másikra, mint a madár. Még a mókusokat is megfogja. S ily szilárd háztetőtől féljen, ahol semmi sem törékeny?

— De hiszen kend is mondja hogy fél.

— Természetesen! Persze! Hiszen, idegen ember áll a létránál s nem akar elmenni ?

— Tőlem fél?

— Hát kitől ? Idegeneket nem igen látunk, ilyenkor aztán ijedő*.

A paraszt megrázta a létrát elég erös-e, azután felkiáltott a tetőre:

— Karcsi én vagyok itt, énvagyok a nagypapácska.

Az „idegen“ pedig elment a hársfapad- hoz, ahová a tetőről nem láthatott a gyermek. Ott gondolkozóban estem.

Ennyire jutottam tehát, én szegény erdei parasztgyerek! Hát te nem kukucskáltál annak-