Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-11 / 32. szám
2-ik oldal. 32-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK malis áron. Ez a fácitja a dolognak. Én átformu'ázom a kijelentést és azt mondom minden van, ha a köztiszíességről megfeledkezünk és semmi sincs, ha a törvények és rendeletek betűihez ragaszkodunk. Mindenki próbái a köztisztesség fogalmi körén bővíteni, hogy hat igy, hogy hát úgy és teszi ezt azért, hogy lelkiismeretét megnyugtassa. Hogy aztán ez kinél-kinél mennyire sikerül, az más blattra tartozik, ott a pofa bőrvastagsága számit talán inkább, mint a lélek érzékenysége. Ez is egy oly jelenség, háborús jelenség, melyet mindenki tud, meiy ellen mindenki lázadozik, de azután mikor kivitelre kerül a sor, ott a felelet: hát tehettem én másként? A kényszerítő hatások alatt cselekedtem, tehát in petto én igazolva vagyok, miért cselekedtem a köztisztesség rovására. Ugyan, köztisztesség? Ma mindenki cinikus és ezt a szót: köztisztesség, színién megmosolyogja. A köztisztesség altruista tartalmú, mig az ezzel homloktérbe állított köz- tisztességtelenség egoista jellegű. Ha nekem jó valami, akkor mit nekem Hekuba, mit nekem köztisztesség, mit nekem maximálás, fütyülök én a rendeletek halmazára és mert nekem a maximális ár áthágása meghozza a jólétet, a beíévő falatot avagy a vagyongyarapodást, hát minden rendben van. Kedves olvasóim ez a háborús perverz filozófia, melynek — tisztelet a kivételnek — oly igen sokan vannak hívei, oly igen sokan követjük. A háborús élet viszonylatai bizony sokban degenerálták a gondolkozást s ma azt a bizonyos tételt: az én jólétem nagyobb jó mások jóléténél, minden téren érvényesítik, általánosítják. Miért legyek én jobb másoknál? Kérdezgetik az általánosítok és a felelet; nem oka- daiolja meg ezt semmi! Jó-e ez a felfogás vagy nem? Nem! Hasznos-e ez a felfogás vagy nem ? A felelettel adós maradok, mert a féléiét soraimból kiolvasható. Sok felfogást keli helytelenítenünk, de ki kel! békiilnük vele ideiglenesen, mert a' dolgon nem tudunk segíteni, nem tudunk változtatni. Az ártatlanul elitéit is kibékül ideiglenesen a gondolattal, hogy őt elitélték és elzárták, mert nem tud változtatni egyelőre sorsán. Csak terveket sző a perújításra. Mi meg terveket szövünk az erkölcsi felfogás megjavítására, megjobbitására. Oh közíisztesség, mikor jön el a te országod, mikor fogja betartani a maximálást az árusító s mikor fogja betartani a fogyasztó? Az egyik jelenleg tizenkilenc, a másik egyhiján húsz, mert lecsúsztak a köztisztességről az egoizmus imádata miatt! És a büntetés nem ejti gondolkodóba egyiket sem? — kérdezed magadban. Erről az előbbiekben szinte megfeledkeztem. Nem! Mert a közfelfogás sajnos olyan irányban halad, hogv a maximális árak áthágása, miatt elszenvedett lezárás és pénzbírság ma nem difflaniáló az árusítóra nézve, a vásárló meg nem bolond, hogy zaklatásnak meg kiközösítésnek vesse ^!á magát. Aztán azért se respektálják a paragrafusoknak a büntetésre irányuló szakaszait, mert jó! tudják, hogy száz: eset közül égy esetben kerül lépre az j ártuihajtó, mig a kilencvenkilenc esetben vígan teszi zsebre a nagy hasznot, kikerülvén szkiiiát és karibdiszt a fogyasztók gyámoltalansága, megalkudni tudása miatt a körülményekkel. Valahogy csak megvagyunk, sohse volt úgy, hogy valahogy ne lett volna — mondta egy államférfin, de hogy ezzel a valahogy csak megvagyunkkal meg vagyunk-e elégedve, más kérdés. Talán idők haladtával a köztisztesség visszatér!? Ha nem erre a konklúzióra jut valaki, úgy vigasztalannak látva a jövőt pesszimista, viszont aki nagyon gyorsan reméii a bajok orvoslását, a köztisztesség visszatértéi, az optimista. Lassan, lassan fog csak odáig fejlődni a dolog, hogy a kovász, a jobb érzésüek felfogása mégerjessze a köztudatot. Addig várjunk, de nem ölhetett kezekkel, hanem hirdessük az igét, a köztisztesség igéit, meiy egyaránt kötelezi a termelőt és fogyasztót s amily csekélységet csak tehetünk a köztisztesség érdekében, azt ne kicsinyeljük, tegyük meg, mert ettől függ a jövendőben a boldogít'hatásunk, különben vagy. a fogyasztók kosztja lesz kiszolgáltatva a termelők és árusítók kosztjának, vagy megfordítva. Engedjen kiki a háborús viszonyokban jól megtanult egoizmusából s engedje leikébe az erjesztő kovász szerepét játszó altruism us parányát, hogy a közfelfogás mindnyájunknak javára, hasznára, mások károsodása nélkül természetesen, minél előbb megváltozzék. A közigazgatási bizottság ülése. Folyó ivó 10-én d. e. 11 órakor tartotta Szatmárvármegye közigazgaiási bizottsága Jékey Sándor főispán einökiése mellett rendes havi ülését. A távolmaradó bizottsági tagok igazolása után llosvay Aladár alispán szívélyes szavakban üdvözölte a főispánt azon alkalomból, hogy a ő, milyen őket-1'' csirkefogók! De mi nem egedjük lopni. Elverjük, megöljük az ellenséget. Az Istenke haragosan összeráncolta a homlokát: — Hát ti verekedtek, hát ti megölitek az embereket? , Igen, mert ők kezdték! Ránk törtek ágyúval, puskával és kifolyt a szegény magyarok vére. — Hát erre tanítottam az embereket. Hát elfelejtettétek azt a mondást: ha kővel dobnak meg, dobj vissza kenyérrel? . . . — Nekünk iwncs kenyerünk, Istenke, nem dobhatunk vissza kenyérrel! Az Istenke elpirult és alig tudott szóhoz jutni. — Hát ti éheztek! —■ Igen, Istenke, mi éhezünk. Éhezünk és fázunk : mi nagyon sokat szenvedünk. Gyászban az egész oiszág apraja, nagyja, Istenke, mi nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk 1 Csak sírni tudunk, már azt sem; mert elvitték a boldogságot. Ott lent már a nap sem süt nekünk melegítőn, szépen. Azért jöttem fel az égbe, mert ott lent nagyon fáztam, és éheztem : ugy-e mackó, ugye cicus? Bizony! ... ők is fáztak és mindenki fázik, szenved és éhezik ott lent | a földön. Én már nem bírtam ki, én csak egy gyönge kis leány vagyok, alig van kevécske vérem : hát eljöttem ide az Istenkéhez, a boldogság után . . . Ugy-e Istenke, itt soha sincs hideg és mindig akad tüzrevaló fa ? Ugye-e Istenke, itt nem kell éhezni, itt mindig van kenyér:, puha, lágy, olyan, mint a sütemény? Ugy-e Istenke, itt nincsenek rossz királyok és gyilkos tolvajok, akik megölik a jó embert és elviszik feje alól a vánkost? Ugy-e istenke, itt nem dobol a végrehajtó és nem égetik fel a házakat a csuny, rossz emberkék és ugy-e Istenke, itt nem bántják, nem lopják el az én babámat, lovamat, pacimat? Mondd, Istenke, ugy-e igy van ? Ugy-e, itt minden szép és jó és ugy-e az emberkék itten nem nem olyanok, mint az állatok? Ugy-e Istenke itt van a boldogság? Az Istenke sokáig habozott, aztán alig i hallható, csititgató, babusgató hangon megnyug- i tatta Imolát. Ó, milyen szépen beszélt az Istenke. — Igen, kis leány, itt csak szép és jó terem. Itt az emberek igazak, jók és boldogok és nem olyanok mint az állatok, itt van minden szép és jó, amit csak szem-száj megkíván. Igen, kis leány, megsúgom néked hogy a boldogság itt van az égben. Elhoztam a földről. Felhoztam az égbe, mert az embereknek nem kellett. Félrelökték, nem tudtak vele bánni'. — Akkor én ilt maradok. Istenke, az égben. És még csak egyet kérek, Istenke. — Mindent megkapsz, kisleány! — Ceruzát kérek és egy kis papirost. — Minek az, kis leány? — Írok apikának, irok anyikának. Megírom nekik, hogy megtaláltam a boldogságot, jöjjenek ide: itt olyan szép és jő minden. — Nem iehet, kis leány 1 ... ők még nem jöhetnek. Majd ha meghaltak: akkor igen. Most még lent a helyük, ők még tovább járják a földi élet kálváriáját. Imola lassan, sompolyogva az ajtó felé indult: — Akkor Isten veled, Istenke! . . . megyek vissza a kálváriára: az édes anyikámhoz, édes apikámltoz. — Nem lehet kis leány, te már itt maradsz, a mi leányunk leszel, mert te egy gyönge, vér- telen, éhező, szenvedő kis pötty vagy: nem birod ki a földet: maradj csak az égben. — De én visszemegyek a földre, látni akarom édesanyát, édesapát. — Ó, te kis angyal! — mondta a jóságos Istenke és egy nagy látcsövet vett elő a mellényzsebéből. Gyöngéden szeméhez illesztette az óriás Iátóüveget és altatóan suttogta: — Nézd csak 1 ... ott van a te édes anyikád . — Mit csinál anyika ? . . . jaj, már látom : ágyacskámra borul és sir. Szegény, szegény anyika! . . ■ Hát miért sir anyika? . . . — Mert te feljöttél az égbe! — És hol van apika? Az Istenke belenézett a látcsőbe, hosszú fehér ujjával végi», fésülte Imola aranyhaját és elégedetten mosolygott : — Jön már az apika, rögtön itt lesz : Eljött utánad, mert jó itt az égben, mert itt van a boldogság. — És anyika, nézz csak Bele, Istenke az üvegbe, hát anyika nem jön ? Talán nem szeret már yengem ? . . ! — Anyika is jön; talán ma, falán holnap, vagy holnapután. Már keresi is az utat ide fölfelé. — Én majd megmutatom neki az utat, majd ide vezetem. — Nem kell, kis leány ! . . . Ahogy ide találtál te, úgy ide fog találni apika is, anyika is. Egy-kettőre itt lesznek, mert itt van a boldogság az égben. dók Reggelre kelve összeszaladtak a szomszé— Pedig milyen áldott lelkű ember volt a férje! — mondták a népek. — Hja, a háború! Szegény asszony : Legalább azt a szőke angyalt hagyta volna vele az Isten ! . . . — Az Isten! . . . .. . Ej-ej! elvitték a boldogságot, fönt van az égben ...
