Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-19 / 20. szám

IX. évíolvam. Nagykároly, 1 *> 17. május '9. 20-ik szám. ÉSZAKKELETI ÚJSÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLYI KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre ................................ Fel évre ......................................... Ne gyedévre ................................ Ta nítóknak egész évre .. 8 korona­Főszerkesztő : DR. VETZÁK EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal r, NA iYKÁRDLY. SZÉCHENYI-UTCZA 20. SZÁM. 4 „ 2 „ 5 „- — TsriiLSNis sünben szombaton. —— („KÖLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.) Hirdetések ugyanott vétetnek fel. -------­Nvüttér sora 60 iillér. A gazdagok. A szenvedések, nélkülözések nap­jaiban állítsuk figyelmünk előterébe azokat, akik nem veszik ki részüket ezekből a szenvedésekből. A gazdagokról van szó. Nem a Jókai-íéíe szegény gaz­dagokról, akik gazdagságuk mellett is szegényei az életnek, hanem azokról a gazdátokról beszélünk, akik értik a módját, hogy hogyan kell a vérből aranyakat, könnyekből ékköveket vará­zsolni. Akik úgy helyezkednek el a mai furcsa világrendben, mintha csak azért volna az egész rettenetes háború, hogy ők soha nem álmodott gazdasághoz jussanak. Mig az ország nagyobik felé­nek mindenét viszi el a háború, addig más oldalról mintha ez mind egyések zsebébe folyna. Klasszikus példákat tudnánk felso­rolni. Weisz Manfréd, a hires tölténygyáros állítólag egy félmilliárdot (ami megfelel az első magyar hadiköicsön felének) nyert a háború alatt. A posztógyárak alaptőkéiket megkétszerezték egy-egy év alatt. Spk százezer azoknak a száma, akik egy háborús év alatt annyihoz jutottak, amennyit elérti! 20 évi becsü­letes munkával sem tudtak volna. És a nagy milliók? Teljesitik azt a rendkívüli honpolgári kötelességet, ami egy ember­öltőben egyszer ha fordul elő, hogy életüket áldozzák fe1 a köz javáért. Testi és lelki szenvedések, gyötrelmek vér és meghalás táplálják ezt a rettenetes fo­lyamatot, melyből egyesek csak a hasz­not veszik kt maguknak. Hogy ez igy van, az a világrend fonákságain, ember; gyarlóságokon alap­szik. Nagyon messze vagyunk még a testvéries, szociális államformától, amely­ben jogokat és kötelességeket egyformán gyakorolni, károkban és előnyökben egyformán részesülni fog mindenki. Csakis a fennálló tökéletlen viszo­nyok közö t lehetséges a közös terhek olyan elosztása, hogy egyeseknek nagyon sok, másoknak nagyon kevés jusson belőle. Ez az elosztású korrigálásra szo­rulna. N m olyan -fCTaiáhaa, hogy a szegények kolduljanak a gazdagoktól, hanem úgy, hogy a gazdagok önként igyekezzenek nagyon is feltűnő előnyös helyzetüket a kitagadottak szemében türhetŐvé tenni. A józan ész diktálná, hogy uralmuk biztosítására némi áldo­zatot is hozzanak. Ezzel szemben a legkihivóbb önzés és szűkmarkúság példáit látjuk nap-nap után. A háború annyi sebet ejtett, ami gyógyításra vár, annyi formáját idézte elő a nélkülözésnek, ami megszüntetésre vár, hogy ezeket a kérdéseket elodázni nem lehet. Közöttünk sokan, aki« meleg otthonukban minden bajtól védve örök kényelmet és bőséges megélhetést biz­tosítottak maguknak, nehogy azt higyék, hogy strucpolitikájukkal, azért, mert ők nem akarnak látni, aranyaikkal együtt észrevétlenül maradnak. Hiszen az állami rend igazsága is azt kívánja, hogy ha a rokkanttá lett polgára évi 120 korona nyugdijáért a fél karját adta oda, a hirtelen meggazdagodott háborús spe­kuláns a sokszázszor 120 ,K jogtalan haszonért valamijét csak adja öda. Számon tartjuk őket és látjuk, hogy csak a vagyongyűjtésben fáradhatatlanok. A hazát fegyverrel és pénzzel véd- hetjük meg, mondja á- "hatodik hadi­köicsön jelszava. A pénz harcát azoknak kell megvivniok, akiknél az aranyból vert fegyverek vannak. Még ha becsü­lettel vivják is e harcot, kevesebbet áldoznak a nagy miliők tömegeinél, mert azok becsesebbet, életet és vért vetnek a harcba. Mariska. Irta: Jácint. Szeme megfürdött a válás keserű köny- nyében. Bucsuztam föle. Szomorúan, fáradt jövőbe nézéssel. A fővárosba kellett már utaz­nom. Diplomát szerezni. — Elszállt a szép vakáció, mint egy tovatűnő csodás álom. Le- liervadt a rét virága. Ősz volt. Elhalt szivünk­ben az öröm rózsája. Sötét, komor esőfellegek gomolyogtak fent az égen. Rikácsoló vándor- darvak húztak délfelé. A fák sárgult levelei között siró szellő muzákált;, Kinos ködös szo­morúság trónolt mindenütt. Belopódzott a lel­kűnkbe is és kemény, görbe karmait vérező szivünkbe vágta. Ó de bus volt az a délután ! Ott ültünk a hűvös .nappali szobában. Mariska halkan, fel-felzokogással sirdogált. Könnyes arcát fehér kezére hajtva, leborulva a faragott asztal kemény táblájára —f úgy nézett ki, mint egy alig bomló bimbó, melyet derék­ban. tör ketté a zugó fergeteg. Sötét-barna haja rendezetlenül bukott le halavány arcára. Körülfogta koszorúsán a szenvedő arcot. Zilál- tan lebbent meg, ha hideg szél csapott be a nyitót ablakon. • ,ji Megpróbáltam vigasztalni. - 'o . — Mariska! — Még viharosabban szakadt fel a sírásra. Gyönge válla remegett, mint a krasznaparti nyárfák- levele. Tombolt benne fájdalom s forró könnye leömlött a csipkésszélü fehér térítőre. Nem szóltam többet. Hadd sírja ki magát. Talán minden csepje keserű könnyének égy • '»3^1 o fekete fájdalom darabot szakit fel a leiké­ből ...! — Egyszer csak elcsitult. Lefojtott sírása csuklásba full. Valami bus magameg­alkuvás szállta meg a lelkét. Felállott az asz­taltól. Odament a nyitott ablak elé. Letörölte pirosrasirt szemeit s fehér batiszt zsebkendőjét ajkához szorítva sokáig bámult ki a néma, őszi hervadásba. — Mariska! — szóltam hozzá lágy szo­morú hangon. Felém fordult. Nagy, barna szemein még megcsillant egy pár odafagyott könnycsepp s azokon keresztül felém sugárzott a lelke nézése. Felállottam. Odaléptem hozzá. Erősen, kutatóan a szemébe néztem. A leikébe akartam belátni, amikor megkérdeztem tőle: — Mariska! Bizik-e bennem?,— Lehajtotta estifénnyel glóriázotí Tejét. — Bízom. — Megfogtam a kezét. Puha volt és forró. Finom bőrén keresztül éreztem ere villámos lüktetését. — Hiszi-e, hogy hü máradok magához? — Hiszem. — — Hiszi-e, hogy ott a város kőpalotái közt'is a magáé leszek? Egészen,- egyedül csak a magáé — oszthatatlanul. Hiszi-e, hogy mindenütt a maga arcát fogom látni, mindenütt magái'keresni, a lelkére várni, szép nyárunk­nak emlékéből élni? — Mariska, — megfog­tam a másik kezét is — hiszLe, hogy vissza­jövök úgy, ahogy elmentem ? Visszajövök uj tavaszkor. A szivemért amely magánál van; a szivéért, melyet nekem adott; magáért, hogy az enyém legyen . . . — Fátyolosán, bizőan, igazán susogta: — Hiszem. — — Köszönöm. — Lehajoltam s megcsó­koltam forrón, hálásan a kezét. — Dehát maga majd visszavár-e ? — sikongott fel bennem a nagy kérdés s kihul­lott a keze a kezemből. Talán megértette sikoltó lelkem kérdező szavát. Talán szivébe dobbant szivem ijedt dobbanása . . . Talán csak "úgy magától mon­dotta: — Menjen, Lajos. Kísérje a hitem, imád­ságom. Visszavárom uj tavaszra. Viszavárom édes vággyal . . . Visszavárom — ha akarja — mint vőlegényemet. — Finom kis kezével átfogta a fejemet. Levonta magájioz és egy szűzi, jegyesi csókot lehelt homlokomra. * * - nj .. . | Uj tavaszra — yíragfakadáskor — már mint végzett ember kerültem haza. A természet életrekelése, csudásvirulasa, a két égbolt tisz- taságos fénye, mosolygó világa megfürdött mámoros lelkemben. Gondolat-gyorsaságggaf repültem fehér, akácvirágos falum felé:’Amikor a Mariskáék háza előtt elrobogtam s beszivtam az orgonájuk édes illatát, örömittasan remegett meg a lelkem, j* De ő nem volt otthol. Ott tartózkodott1 valahol a Hargitták ölén — • nagynénjénél — egy csöpetnyi, csendes falucskában. Rosszul esett, hogy>;.$em várt rám. Megvádoltam igaz*-, ságtalanűl. Merj .nem a szivem, csak a büsz­keségem sértődöTt meg emiatt. — De fájt. Nem, írtam neki. Azért se! Miért nem várt, miért nem volt itthof? Jártam a lányok­hoz. Dacból, azért is. Legszívesebben Kőiig-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents