Északkeleti Ujság, 1917 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-08 / 36. szám

36-ik szám.

ÉSZAKKELETI ÚJSÁG

NAGYKÁROLY ES ÉRMELLÉK

POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — A NAGYKÁROLY! KERESKEDŐ TÁRSULAT HIVATALOS KÖZLÖNYE,

IX. évfolvam. __________Nagykároly, 1917. szeptember 8. _______________________

Előfizetési árak:

Egész évre .......................................... 8 koronaFé

lévre ..........................................................4 A

Negyedévre ........................................... á ,■

Tanítóknak egerz évre.....................................ű

Főszerkesztő: DR. VETZÁK F.DE.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLY, SZÉCHENYi-UTCZA 20. SZÁM.

<„KŐLCSEY-NYOMDA“ R.-T. NAGYKÁROLY.)

Hirdetések ugyanott vétetnek fel.--------N’vilttér. sora 00 iiilér.

igen kis intézkedéssel egy csapásra megszüniethe ő ?!

Egy párhuzamos osztály létesítése nem azok közé a dolgok közé tartozik, mely a városatyáknak, vagy magasabb intézöségnek nagy főfájást okozhatna, viszont Nagykároly városára, a szülőkre, de leginkább az iskolába kerülő ártatlan gyermekekre óriási előnyre bírna.

Vegyük azt az ártatlan gyermeket, azt az önállósághoz meni szokott kis bábut, akit minden percben hajlítani, igazítani kell, miért dobjuk ezeket ki egy nagy város bajának, rosszaságának, erkölcstelenségének Miért szakítjuk le a szülő kebeléről», mikor itt van a főgimnázium, befogadhatná őket és a tudomány első, de legnehezebb csepjed a szülei felügyelettel, segítséggel karöltve csepegtetnék a gyermek leikébe.

Kénytelen más, idegen városba vándorolni, keserű kenyérre, gondozás nélkül, mint egy árva, mezei virág. Gyenge hajtásait az első szellő letöri, az első balsiker eikedvetleniíi, az első rossz hatalmába keríti, elnyeli az utca zaja. A szülő pedig, ki egy fehér lelkű gyermeket messze nevelésbe kiadott 1-—2 év lefolyása alatt fájó szívvel tapasztalja, hogy a gyermek lelkét befogta

a sár s reményének szivárványos egén sötét fellegek úszkálnak, a korai romlottság feliegei.

De hányán vannak olyanok, kik azt sem tehetik, hogy gyermekeiket messzi nevelésbe kiadják a szent tudóin, ny megismerése céljából. A mai abnormá is világ igen kevés embernek engedi ezt meg. Az anyagi túlterheltség a gyermek nevelésére nem engedhet ezreseket, mert a mindennapi kenyér megszerzésének nehézsége, a szükségleti cikkek horribilisára az itthonlévő család megélhetését is kétségessé teszi. Bánatos lélekkel, fájó szívvel gondol ilyenkor a szülő arra a gyermekre, ki a családi körben itthon maradva, tanulás elfoglaltság nélkül ténfereg és csavarog az utcákon, mert a gimnázium ajtaja bezárult előtte, máshová menni pedig nincs anyagi mód. Hány tehetség megyen így tönkre, hány kiváló genie sülyed a tanulatlanság mocsarába. Pedig a jövendő kor gyermekeinek »tudományra, inég pedig sok tudományra van szükségük, a fegyverek eipihenése után. Minden a tudományé lesz! Katona vezényszavak, tusakodás, marakodás, puskaporos levegő, a mindig egymásnak rohanás veszélye nem fogja megháboriI ■

Isten tudja

hányadszor emeljük már fel szavunkat! Szóltunk kérlelve, szőiotiunk dörgő- hangon, képviselőtestületi viták tárgyává tettük, azt a rendkívüli csekély, de Nagykároly városára minden tekintetben nagy horderejű dolgot, hogy a helybeli gimnáziumnak egyelőre az első osztálya párhuzamos osztállyá fejlesztéssé k.

ígéreteket kapíunk és nagy türelemmel várakoztunk, azt hívén, hogy végre — vaiahára, ez a valóban közérdekű dolog létesülni fog. Csalódtunk. Már augusztus hó végén a gimnázium igazgatója szeretetlevél formájában felkéri a nagykárolyi szülőket, hogy gyermekeik beiratásával ne késlekedjenek, mert egy szép hajnalon arra virradnak, hogy a tanulók létszáma -megtelik s akkor szegény adófizető polgár, háborús szenvedések mártírja, összepakolhatod a cókmókodat és elindulhatsz a fiaddal más gimnáziumba — helyet keresni.

Hát szabad egy rendezett tanácsú város nagyon népesnek nem is nevezhető főigimnáziumában ilyen dolognak előfordulni akkor, midőn ezen hiba egy

Gondolsz-e rám?

Gondolsz-e rám . . .?

Mikor szivedbe édes Sejtelem repül S a vágy: szereimet érzeni A leikedbe ül.

Gondolsz-e rám . . . ?

Ha társaságba indulsz Gyönggyel ékesen,

Mig én hideg falak között:

Sírok csendesen.

Gondolsz-e rám . . ,?

Mikor kerülted csalfa Ifjak zsonganak S a füledbe annyi édes Szókat mondanak.

Gondolsz-e rám . . .?

Aki te érted élek Csak és senkiért.

S ha kell — fejedre tűzöm im (Amit elértek verseim.)

A zöldeiő babért . . .

Jácint

Vallomások.

Ott sétált valamikor Szentgyörgy utcáin. Térdig érő fehér szoknyában, fehér kalappal a fején, nagy szemeivel ártatlan nézegetett jobbra- balra, mintha nem érdekelték volna sem az emberek, sem a házak, sem semmi teremtett

lény ebben a hideg, merev, kőszivü városban. Vékony, ezüst láncon kis feszület lógott nyakában, meg-megcsillanva a napfényben s mintha arcára is ragyogást sugárzott volna a szenvedő Isten ember ezüstből faragott miniatűr képe. Mi köze lett vólna ennek az ártatlan liliomnak, a küzdő, szenvedő, kereszirefeszitett Szeretethez?

ügy küldték iskolába- a kisvárosból n nagyvárosba. Az édes anyja mellől jött, aki olyan nagyon szerette, idegen emberek közé' akik nem. ismerték. .

Egyszer találkoztunk a Csiki-utcában. Én akkor a hetediket róttam, bajjal-nehezen. Haragudtak rám a tanáraim is, a főtisztelendő ur is, az édes apám is. Az édes anyám sem küldött már régóta cipót hazulról. Mindenki haragudott rám, mikor Blankával találkoztam a Csiki-utcában.

Könyvet szorongatott a kezében, nagy szemei semmitmondóan néztek rám, a nyakában ott lógott a feszület. Félre állottam a keskeny járdáról, hogy elférhessen rajta s nehogy surlódnia kelljen a ruhámhoz. Hátha ártatlanságát beszennyezte volna az én sokat szidott bűnös gyerekségem ?! Úgy láttam, mintha megköszönte volna a szívességem a nagy diószemeivel. Pár lépést tettem előre, azután visszafordultam. Távolról követtem. A templomba ment. Oda is követtem. S hiába akartam imádkozni, csak az ő szomorú, nagy szemeit láttam.

Azóta haragudhattak a tanáraim, korholhatott az édes apám, nem fájt nekem. Elfeledtem az édes anyám cipóját, a magam sok sok baját, mindent elfeledtem, csak a Blanka nagy szemét láttam, a hófehér arcát, a kicsi feszületet, fehér kalapját s^ kapott könyvet, mit ott szorongatott a kezében, akkor, ott a Csiki- utcában.

Egy kopott, sárgult, kis fényképe jutott a •kezem. közé. Ez volt életem első kincse. Lopva nézegettem, hogy soha, senki meg ne lássa. Olyan szépen tudott élni az a kis kép az én kezemben, az’ én lelkemben. Pedig Biankát alig-alig láttam. Tudtunk egymásról. S szinte éreztük ártatlan összetarlozandóságunkat ebben a kőszivü városban, ahol neki se volt senkije, nekem se. Egymásban kellett megtalálnunk mindent, mi hiányzott a mi csendességes gyer- mekéletünkböl . . .

Mire nyolcadikos lettem, nagyobb városba küldött az édes apáin. Ideges, izgatott, eleven városba. Gyermekszemeim nyílni kezdtek. Fény, pompa elragadott. Könyvek helyett udvaroltam. Szerelmes lettem. Kirándulásokon, jourokon vettem részt s nem egyszer feledték náiani pompázó leányok csipkésszélü illatos zsebkendőjüket legyezőjüket. Tekintélyes öreg urak „öcsém“-nek szólítottak. A tanáraim elnézőbbek lettek gyengeségeinftnel szemben s a fiatalabbak egy-egy rosszul sikerült felelés után gyakran megkockáztatták a sokat mondó misztikus „hjah persze“ befejezetlen mondatot. Ami nekem éppen egy csöppet se fájt. És ha minden öröm, ami öröme lehet egy nyolcadikosnak, a nyakamba szakadt is, mégis nyomott valami. Azt hittem, az édes apám intő szavai, amelyekkel elbocsátott. De rájöttem, hogy nem ez. Az édes anyám könnyei is eszembe jutottak. Ez sem volt az. Aztán egyszer mégis rájöttem. •

A fiókomban turkáltam. A titkos fiókomban, amelyet ha kinyitottam, pézsmaillat csapott meg. Kiszedtem a sok csillogó értéktelenséget, ami egy perccel előbb mind drága emlék volt, hogy egy perccel utóbb kidobjam a lelkembőí mind-mind . . .